gyönyörű!» sóhajt, nem birva magával… Talán mégis csillag?… «Most épen
egy rózsát szakit le, be szeretnék én az a rózsa lenni!» De ez már még
sem csillag!
A mi derék ifjaink azon ürügy alatt, hogy csillagokat vizsgálnak,
naphosszant azzal foglalatoskodnak, hogy a szép Klárikát nézik
távcsöveken keresztül; a míg Gerzson úr azt hiszi, hogy szemeiket az ég
csodáin fárasztják, ők azzal mulatják magukat, hogy a kedves leánykát
mindenüvé távcsővel kisérik, kertbe, szobába, konyhába és benne
gyönyörködnek.
A jó Áronra nézve csak tréfa volt ez a mulatság, de József egészen oda
lett belé; nem bírt megválni a látcsőtől, s ha sokáig nem láthatá a
leányt, nem evett, nem aludt, nem volt kedve semmihez, csak sóhajtozott
és mindent elfelejtett a mit olvasott, sőt Gerzson úr nagy megütközésére
még az ő felolvasásaira sem figyelt, akkor is a kis rózsalugasos kerten
járt az esze, és a szép leánykán, a ki a nyílt rózsaleveleket kicsi
kötényébe szedi piczi fehér kezeivel.
Az experimentumoknál is egyik ügyetlenséget a másikkal tetézte; tört,
zúzott a mi a kezébe akadt, a phosphorral való kisérletekhez oxygen
helyett hydrogent adott: majd meglőtte vele az egész classist.
Gerzson úr el nem tudta gondolni, mi lelhette a fiút? kutatott,
fürkészett, – nem talált semmit; mire ő a hosszú folyosón végigkopogott,
akkorra a muzeumban minden ismét a maga helyén volt, a telescopiumok ég
felé fordítva, s munkában a görebek és légszivattyúk.
József pedig folyvást növekedni érzé szive fájdalmait, a csalóka távcső
oly közel hozta olykor az imádott leánykát, hogy ámulatában kezeit
nyújtá ki utána, s csak akkor ijedt meg, mikor körmeit az ablakba
megüté, a min Áron kétakkorát nevetett.
E kínjai közepett annyira vivé a gonosz kisértő a jámbor ifjut, hogy egy
délután leüle az asztalhoz, s ijedség kimondani, szerelmes verset írt! A
vers sapphicusokból állott és tele volt minden széppel, a mi a nap alatt
terem. Midőn felolvasta Áronnak, ez megesküvék, hogy soha életében szebb
versnek még csak hírét sem hallotta.
Egy estve a holdvilágban elbámulva könyökölt a két ifjú a muzeum
ablakában s beszélgetett egymás között:
– Ha Klárika ezt a verset olvashatná, mondá Áron.
– Hm! felele rá József. (Nem volt ez akkor olyan könnyű, mert nem volt
még hét divatlap, a hol az ember kinyomathatta volna.)
– Már ha én neked volnék, csak a kezébe juttatnám.
– De hogyan?
– Ledobnám innen a kertbe.
– Le ám, de hátha a szél félreviszi s az udvarra esik s a nagytiszteletű
úr kapja meg?
Most Áronon volt a sor azt mondani, hogy «hm».
– Úgy kellene azt, szólt sóhajtva József, szépen összehajtogatva
elrejteni a nyiló rózsák közé, hogy a mint korán reggel kijő a
rózsaleveleket megszedni, egyedül ő lelje meg és olvassa el.
– Hát hiszen az könnyű, felelt Áron. Innen az ablakból le lehet
ereszkedni egy kötélen a kert faláig, onnan könnyű beugrani az ásott
földbe, visszafelé meg aztán fel lehet kapaszkodni a bodzafán s a
kötélen megint feljöhetni.
– Mit gondolsz? szörnyedt el József, – én bocsátkozzam le kötélen a
collegium ablakából? én mászszam át idegen kerítésen éjszaka?…
Áron maga is megijedt e szóra.
– Hisz én nem mondtam, hogy te cselekedd azt, én csak azt mondtam, hogy
könnyű volna megtenni…
József elhallgatott egy ideig.
Egyszer csak megszólalt.
– Nem tudsz itt valahol egy hosszú kötelet?
– Tudok biz én, a régi csengetyűkötél itt van a padláson.
– Hozd elő.
Áron elment a kötélért, egy gerundiumból nyerget csinált a végén, melybe
Józsefet beleültette s a kötelet az ablak keresztfája körül csavarítva,
izmos tenyereivel belekapaszkodva, szép csendesen lebocsátá Józsefet a
kőfalig, ki egy perczig sem látszott azon aggódni, hogy ha társa kezéből
kicsuszik a kötél, ő rögtön nyakát szegheti; ha volt a mitől rettegett,
ez azon egy dolog lehete, hogy ha meg találja valaki látni.
Senki sem látta meg. Átmászhatott a falon, elrejthette a verset a rózsák
közé, s Áron markában újra fölemelkedék a kötélen a muzeum ablakáig
szerencsésen; a két ifju csak akkor bámult el egymáson, hogy milyen
bolondot cselekvének?
Másnap nem is mertek egymásra nézni, annál kevésbbé a látcsőbe. Mint a
ki valamely nagy gonosz gyilkos dolgot követett el, még a bűnös helyet
is félve kerülték, s dobogó szívvel hallák reggel a nagytiszteletű úr
csizmáit a folyosón végigkopogni.
Belépett. Sem József, sem Áron nem mert rá felpillantani, azt hivé
mindegyik, hogy az orrukról le fogja olvasni az éjszakai merényletet.
– Jőjjön egy szóra félre humanissime.
Zetelaky inkább halott volt, mint élő. A világért rá nem nézett volna a
tanárra, ki kegyetlen hallgatással tekinte rajta hosszasan végig.
– Csak azt akartam mondani humanissime, szólt végre száraz hangon, hogy
ha máskor verset akar hozni, ne a kerítésen jőjjön be vele, hanem az
ajtón, mert mind összegázolta a tulipán-ágyakat. Különben nem rosz vers
a mit írt, csakhogy egy helyen az adonicus sántit.
S ezzel markába nyomta a kérdéses verset. József nem bánta volna, ha e
perczben a collegium vele együtt elsülyed.
Klárika megtalálta ugyan a kérdéses helyen a verset, de mint afféle jól
nevelt leány, első kötelességének tartá az apjának denuncziálni,
egyuttal az elgázolt tulipán-ágyakért is panaszt téve. Az öreg úr rögtön
ráismert az írásra, s vége volt előtte József turpisságának. Többé sem
experimentumokat nem bízott rá, sem a physicum muzeumba nem küldé
dolgozni.
Ezenközben hol egyszer, hol másszor megtörtént, hogy a tanuló ifjuság
nem csupán azon dolgokról hallott, a mik könyvekben vannak megírva,
hanem hírt vett gyakorta az országban szerteszét történő eseményekről
is, s épen nem iparkodék elrejtegetni rokon- és ellenszenveit, miket a
kurucz-laboncz világban vagy egy, vagy más irányában érzett, sőt néha
leczkék kezdete előtt, mikor két-háromszáz tanuló össze volt egy
teremben gyülekezve, lehete olyforma hajlandóságokat is tapasztalni,
mintha e tisztes testület, ha birokra kerülne a dolog, aligha lenne
tétlen nézője a mulatságnak.
Erre ugyan nemsokára kivánt alkalom is kinálkozék; egy napon
Trajtzigfritzig és Bórembukk uraim ő kegyelmességeik beizenének a
városba, hogy nekik száz darab vágómarhát, ötven mázsa szalonnát, ezer
kenyeret és tizenkét bendő turót azonnal helybe küldjenek, borról sem
feledkezvén meg, a mely ne legyen több, mint kétszáz akó. A jó
nagyenyediek már ekkor annyira meg voltak fogyatkozva élelmi szerekben,
hogy csak végső megszorítás mellett birták összerakni a kivánt
mennyiséget, s midőn mindazt szekerekre raknák, megtudja a dolgot
Balika, előjön a maga lyukából s elveszi tőlük az egész szállítmányt és
elviszi a Torda hasadékába.
A jó enyediek mit csináljanak most? Mondhatták ők Trajtzigfritzignek,
hogy Balika elvitte az enni-innivalót, menjen utána és vegye el tőle, a
labonczvezér haragra gerjedetten felülteté a maga hadait s megesküvék,
hogy porrá égeti Enyedet, s bor helyett a vérét iszsza meg az egész
lakosságnak.
A szegény nép nagyon megijedt a kegyetlen fenyegetőzésre; eleget tenni a
legjobb akarat mellett sem lehetett. Trajtzigfritzig és csordája pedig
már Marosujvár körül járt, s a hogy a közbeeső falukkal bánt, abból
Enyed is elgondolhatta, mi vár reá?
Ilyen inséges eset megszokott állapot vala már Enyeden, a lakosság a
labonczok jöttének hírére hirtelen elhagyá házait, a mi féltője volt,
azt elásta a pinczékbe, asztagok alá a földbe, az asszonyokat,
gyermekeket, öregeket felküldték a hegyekbe az erdők közé, a hajadon
leányokat begyűjték a reformatus templomba, maguk a fegyverfogható
férfiak pedig helyet foglalának ugyanott a templom udvarán, mely, a mint
most is látszik, erős, magas kőfallal volt bekerítve, s több rendbeli
bástyatoronynyal ellátva, mely tornyokat a helybeli czéhek építteték:
egyet a becsületes csizmadia czéh, mást a becsületes takács czéh, külön
egyet a szűrszabó czéh, együtt a timár és varga czéh egy negyediket,
ötödiket a gombkötők és aranyművesek, hatodik volt a kovácsok és
lakatosoké. Itt tartattak a czéhládák s nagy veszedelem idején ide
gyültek a czéhbeli mesterek legényeikkel együtt s ők képezék az Isten
várának őrségét.
Átellenben állt a collegium, roppant háromemeletes négyszárnyú épület,
melyben hétszáz diák tanyázott, egy egész hadsereg, ha arra került a
sor.
A mint a városon szétfutó hír eljutott a collegiumba is, lángot vetett a
diákok szivében az ifju vér: «nem hagyjuk magunkat, nem hagyjuk a
várost!» szóltak lelkesülten, s másnap reggel a chemiai leczkén azt
vette észre nagytiszteletű Szabó Gerzson uram, hogy tanítványai
kardokkal és kopjákkal felfegyverkezve jelennek meg a hallgató teremben,
s hallani sem akarnak egyébről, mint hogy őket professoraik a labonczok
ellen vezessék.
No ez szép kivánság volt nagytiszteletű Szabó Gerzson úrtól, hogy ő
valakit a háborúba vezessen!
– Megbódultatok-e dilectissimi? szólt elszörnyedve a jó úr, menjetek,
igyatok «purgantes pectora succos». Hát Ajáx vagyok-e én, avagy a
megveszett Achilles, hogy engem harczba akarjatok vinni? avagy
myrmidonokat neveltem-e én bennetek, hogy ily vérengző gondolatokat
tápláltok magatokban? kiknek kezeiben könyv forgott, most kezeitekben
dárda forog, kik csak énekelni tanultatok, im harczi ordításra
ferdítitek ajkaitokat. Azért ruháztam én reátok annyi bölcseséget és
tudományt, hogy bitangul elhulljatok barbár ellenség csapásai alatt,
mint bármely tudatlan katona, a ki azért született, hogy meghaljon?
E beszéd közben észrevevé Gerzson úr, hogy még Zetelaky is valami
fringiát takargat a togája alá, s iszonyúan ráförmedt:
– Még kend is fegyvert visel, kend? (Mikor valakit per «kend» nevezett,
már akkor nagyon haragudott.) Felbomlott a világ tisztes rende! Hát volt
rá eset valaha, hogy poéták, a muzsák választottai, a szent berkek
lakói, a Pieridák barátai fegyvert emelgettek volna kezeikben? – No,
szóljon kend! kend nagy historicus, mondjon nekem erre esetet ha tud.
A faggatott diák végre megszólalt:
– Igen is volt rá eset: mikor Pán tanítványai botra kaptak a Helicont
pusztító gallusok ellen s agyon verték őket.
Gerzson úr hátra kapta a fejét e szóra, mert meg volt neki felelve. Ez
még dühösebbé tevé.
– És ha én megtiltom ti nektek, hogy fegyvert merjetek fogni, midőn a
nemes város békés alkudozásokkal törekszik a veszedelmet elhárítani
magáról! Kendnek pedig humanissime Zetelaky annyit mondok, hogy nem
szükség minden kérdésre felelni. – Most pedig parancsolom ti nektek,
hogy e perczben lerakjatok minden fegyvert kezeitekből, és a ki
ellenkezőleg cselekszik, az e pillanatban kitiltatik e collegium
küszöbéről, és soha annak ez életben tagja többé nem leend!… Clarissimi
domini jurátusok, huzassák meg a repedt harangot!
Ezt a repedt harangot olyankor volt szokás meghuzatni, midőn valaki a
collegiumból ünnepélyesen kitiltatott.
A rector szavait mély csend követé, melyet csak a repedt harang recsegő
kongása szakgatott félbe. Az ifjak, kik képesek lettek volna náluknál
hatszorta nagyobb sereggel megküzdeni, professoruk szavára
megjuhászkodva rakták le fegyvereiket mind, a repedt harang
elhallgatott, a diákok helyeikre ültek, elővették könyveiket, a
nagytiszteletű úr pedig vevé kézi könyvét és prælegált, mintha semmi sem
történt volna, míg az órát nem csengették, akkor elbocsátá tanítványait,
az elszedett kardokat és dárdákat pedig szekérre rakatá s elzáratá a
templom alatti boltozatba, hogy még csak hozzájuk se lehessen férni.
Éjszaka azonban a diákok magukhoz térve az ijedségből, melyet a rector
szavai okoztak bennük, újra összebeszélének, s miután fegyvereik
elszedettek, másnap korán reggel, a mint a kapuk megnyittattak, kimentek
a Maros partjára, ott jó friss fűzfákat találván, azokról vágott magának
kiki egy husángot, s azokat a toga alá rejtve, észrevétlenül beszállíták
a collegiumba és elrejték a faraktárba szépen. Gondolák, hogy ez is jó
fegyver, ha jó ember fogja a végit.
Még az nap délben megjelent a város alatt Trajtzigfritzig háromezer főre
menő laboncz népével; a nemes város a főbirót, a collegiumi testület a
nagytiszteletű rector professort választá ki, hogy deputatioba menjenek
eléje.
Trajtzigfritzig lóháton ülve fogadta a küldöttséget; a többi sereg mind
gyalog járt, kivéve három faágyút, melyeket bivalyok vontak. Nagyon
gyanús kérdés volt azonban, ha vajjon el lehet-e ezen ágyúkat sütni, a
nélkül, hogy az ember a körülállók életét veszélyeztesse? még egy
negyedik ágyújok is volt rézből, melyet valamely csata alkalmával
valamelyik fél beszegezett és ott hagyott, ők pedig kifúrták a szeget
onnan, úgy, hogy most, ha elsütötték az ágyút, a gyújtólyukon jött ki
mind a töltés, a golyó pedig benn maradt.
Maga a had gyönyörű népség volt; igazán ráillett a válogatott czím, mert
az ország minden népeiből volt az összeválogatva; magyar, oláh, belga,
marodeur, rácz és oláh-czigány egy csoportban, egyik mezitláb és sisak a
fején, másik a szűrin át kötötte derekára a kardot, némelyik nagy puskát
czipelt, melynek nem volt már sem kulcsa, sem kereke, s mind valamennyi
nyírott bajuszszal volt, hogy összekeveredés esetén mégis csak
megkülönböztethessék egymást a hasonló elemekből szerkezett kuruczoktól,
kik hosszú hajat s fülig kent bajuszt viseltek. A legnagyobb rész
bocskorban járt, csupán azoknak jutott sarú, a kik valamely tisztségben
voltak, azokra sarkantyú is volt ütve jobbára, de minthogy lovuk nem
volt, az a sarkantyú nem szolgált egyébre, mint hogy legyen nekik miben
elesni, ha futni akarnak.
Ily armadiának volt vezére Trajtzigfritzig; de nagyon csalatkoznék, a ki
azt hinné, hogy ő is hasonló volt rongyos seregéhez; lova legszebb angol
mén volt, ő maga ezüst csillagos lánczszemből font pánczélinget viselt
aranysujtásos meggyszín bársony dolmány felett, homlokát kecsegehátú
rézsisak borítá, s pánczélpikkelyes keztyűkbe dugott kezeit széles
egyenes kardja markolatán nyugtatá.
Széles, tunya képéből s nemtelen vonásaiból ugyan kirítt, hogy e
pompához sem születése, sem érdemei nem juttaták, s a hány csojtár, a
hány darab öltöny volt rajta, azon mind más név kezdő betűi voltak
himezve, de ő azért elég méltóságot tulajdoníta magának, ha lovon ült,
azokhoz a kik gyalog járnak, lenézőleg beszélhetni.
Alvezére, Bórembukk, egy nagy trabális mészáros legény volt, szőretlen
csontos pofával; ki egész ellenkezőleg nagy gondot látszott arra
fordítani, hogy mentül piszkosabb lehessen.
Bőrködmene csillogott a szennytől, s orczája bátran dicsekedhetett vele,
hogy záporesőn kívül más vizet soha sem érzett.
Minden fegyvere egy hatalmas taglóból állott, melylyel egy csapásra le
birta félkézzel ütni a tulkot.
Ez érdemes férfiak elé járula a két tagból álló küldöttség, nagy
tisztelettel és kalaplevéve, s nagyobb megtisztelés okáért Gerzson úr
egy igen szép diák peroratiót tartott a két vezér előtt.
Trajtzigfritzig Bórembukkra nézett, ez viszont ő reá; egyikük sem tudott
egy szót is diákul, hanem azért mégis úgy tettek, mintha mindent
értenének.
– Értettem jól, a mit kend mondott – szólt a vezér – a mint észrevette,
hogy Gerzson nem fog már többet beszélni, s leereszkedőleg vállára
veregetett. Kinek híják kendet?
– Én vagyok Tordai Szabó Gerzson, a nagytiszteletű collegium rector
professora, társam ő kegyelme pedig nemzetes Tóth János uram, a nemes
város főbirája.
– Hát a csizmadia czéhmester hol maradt?
– Az nem látta czélirányosnak közénk elegyedni.
– No pedig annak is itt kellene lenni, mert háromezer csizmára van
szüksége a seregnek, a minek három nap alatt elő kell teremtődni,
különben esküszöm ősi kardomra (valahol lopta azt a kardot), hogy minden
csizmadiát eltörlök a föld szinéről!
Ennél merészebb fogadást, úgy hiszem, senki sem tett még.
Gerzson úr meghajtá fejét, s most a főbiró szólalt meg magyarul.
– Majd tudtára adandjuk a becsületes czéhmesternek akaratodat méltóságos
úr, és ő minden lehetségest el fog követni; kérünk azonban az egész
város nevében, hogy érdemes hadaiddal légy kegyes a városon kívül
maradni, mert mi ámbátor a legjobb véleménynyel vagyunk is felőled, a
buta népség annyira fél a fegyveres néptől, hogy közeledéstek hírére
mind szétszaladának az erdőkbe, részint elzárkóztak a templomokba; úgy,
hogy ha bejönnétek, sem találnátok egyebet üres házaknál, nekünk pedig
lehetetlenné tennétek, hogy kivánságaitoknak megfelelhessünk, nem levén
senki a kitől azokat behajtsuk.
Trajtzigfritzig Bórembukk fülébe súgott valamit, s azzal rosszul rejtve
ravasz mosolygását, így szóla:
– Becsületes szolgák. Minthogy félvén és minthogy bolondok lévén, mink
sem kivánván, hogy házaitokat üresen hagyván, abban senkit sem találván;
tehát hazamenvén és megmondjátok a népnek, hogy mi eltakarodjunk, ha ők
hazajőjjenek, és azután pediglen kiváltképen csakhogy épenséggel azonnal
mingyárt itt a város mellett ezer lépésnyire sátort üssünk; ti pedig
minden háznál gyertyát gyujtsatok, hogy lássuk, hogy mindnyájan otthon
vagynak, különben pedig, ha egy vagy más, így vagy amúgy talál lenni,
hát majd meglátjátok azt az egyet, hogy!
Ilyen ékesen szólással tudtára adván a vezér a maga ultimatumát a
küldöttségnek, visszabocsátá őket a városba, ő pedig a maga seregével
mintegy ezer lépésnyire letelepedett a mezőn, buzakévékből csinálván
kiki magának sátorokat.
A visszatért küldöttség pedig tudtul adá a lakosságnak, hogy kiki menjen
haza a maga lakásába, s éjszakára tegyen gyertyát az ablakába, s a mi
szegénységétől kitelik, hordja össze, hogy a laboncz urakat
kielégíthessék vele.
Úgy is történt, a czéhek szépen haza oszladoztak, az erdőre kimenekült
asszonyok és vének visszahivattak, s késő estig nem szűnt meg az egész
város sütni főzni az érdemes labonczok számára. Csupán a templomban
elhelyezett ifju hajadonok nevében könyörgött azon kegyért a szép
Klárika, hogy őket hagyják meg azon éjjel az Isten házának oltalma
alatt, s e kérelmet a többi szüzek is támogatván, a nemes tanács és a
professori kar végre beleegyezett.
Szép holdvilágos éjszaka következék, csendes volt az egész vidék, a
város előljárói nyugodtan aludtak menyezetes nyoszolyáikban, elgondolva,
hogy mily bölcsen elháríták városuk felől a nagy veszélyt;
háromszázötven szűz nyugodott Isten szent árnyéka alatt a templomban, a
midőn Klárikának úgy tetszék álmában, mintha valami alak felköltené őt,
hogy ne alugyék, hanem menjen fel a toronyba.
Ő azon félálmosan felment a lépcsőkön, hol a szent ekklézsia ötvenkét
mázsás harangja állott, s a mint kitekinte a torony magas ablakán a
holdvilágos éjbe, úgy tetszék neki, mintha valami nagy sötét foltot
látna lassan a város felé hömpölygeni, s nem sokára kivehetővé lőn
előtte, hogy az egy nagy embercsoport, melynek sötét tömegéből kaszák és
kopják vasai villognak elő a holdvilágban.
Egyszerre világos lőn előtte minden: a labonczok csak azt várták, hogy a
népség házaiban szétoszolva lefeküdjék, hogy orozva rajta üssenek…
Klárika egy perczet sem akart veszteni, nem ment vissza a templomba,
hogy társnéit felköltse, hanem hirtelen áthatva a mentő gondolattól,
belekapaszkodék az ötvenkét mázsás harang kötelébe, hogy azt meghúzva,
jelt adjon az egész városnak.
Gyönge volt a leány karja, de erőt adott neki a vész, fehér kezeivel a
durva kötélbe fogózva meglóbálta a nehéz harangot, melyet máskor alig
birt meghúzni két férfi, s mielőtt a csoport a várost elérhette volna,
egyszerre megkondult a vészharang a város felett, s azon pillanatban
talpon volt minden ember, s mintegy összebeszélésre az asszonyok és
öregek ismét futottak ki az erdőkre, a férfiak a templom bástyái közé,
úgy, hogy mire a labonczok a városba értek, ismét üresen találtak minden
házat.
Trajtzigfritzig nagy dühbe jött e kijátszatásra, s parancsot adott, hogy
rögtön tizenkét helyen fel kell gyujtani a várost.
De alig fogtak emberei e kárhozatos munkához, midőn olyan zápor
kerekedett, hogy rögtön eloltott minden égést: a labonczvezér káromolt
Istent és ördögöt e bosszuságért.
Reggelre virradva ismét kijöttek eléje a nagytiszteletű rector és a
városbiró. A vezér szólni sem engedte őket. Rájuk fogta, hogy mindnyájan
csalárd, hazug kutyák, a kik rászedik a becsületes embereket, és erősen
esküvék, hogy négy ágyújával porrá lövi az egész várost, a templomot és
a collegiumot, kardélre hányatja a lakosokat s a hajadonokat kiosztja
katonái közt, hacsak ő neki azt az egyet ki nem adják, a ki a harangot
meghúzta.
– Azon egy épen az én leányom, kegyelmes úr, felelt leverten Gerzson úr,
de ha az ő élete árán megvásárolhatom városunk szabadulását, bizonyára
átadom őt néked, csupán azon kegyelemért kérlek, hogy üttesd el az én
fejemet elébb, mintsem szemeim az ő balsorsát meglátnák.
– Azt megkapod! vigasztalá őt Trajtzigfritzig s e biztatással egyszerre
elrendelé, hogy a csapatok minden oldalról tóduljanak a városba. Ő maga
nagy büszkén lován ülve, kötőfékjét a főbiró kezébe adá s úgy vezetteté
magát az utczán végig, míg Bórembukk a professor nyakába ült fel s
nevetséges iszonyattal viteté magát a piaczig, sarkantyúival illetve a
tisztességes ősz férfiu oldalait.
A diákok mind ezt látták a collegiumból, mert a menet épen előttük
állapodott meg; de be voltak zárva, a kapukulcsot maga Gerzson úr tette
a zsebébe.
Később azt is látniok kellett, mint adják ki a templom ajtaján a félholt
leányzót, a rector leányát, Klárikát, s mint emelé azt nyergébe
Trajtzigfritzig.
De már ez mégis csak több volt, mint a mennyit diák szívvel el lehet
viselni.
– Megölöm az egész világot! ordítá Zetelaky magánkívül, megölöm egy
magam valamennyit s hanyatt-homlok rohant le a lépcsőkön; utána Áron és
utána a többiek mind; – egy percz alatt ki volt sarkából vetve a bezárt
kapu s a másik perczben mint a bolygatott méhköpü raja, ömlött ki a
diákság a templom körét elfoglalt labonczokra.
Nem volt kezükben egyéb, mint fűzfadorongok, de a míg a labonczok
kanóczos puskáit haszonvehetlenné tette a sűrű zápor, az ő kezeikben
súlyossá tette a fustélyt a fellázadt harag. Egy percz alatt a falnak
lett szorítva a laboncz sereg, s az első ordításra vérszemet kapott
csizmadiák köveket kezdtek fejeikre hajigálni.
A megszorult két vezér nem vette tréfára a dolgot, a mint meglátták,
hogy labonczaik ugyancsak dülöngnek a di kok csapásai alatt, hátat
fordítának a csatatérnek s iparkodtak a városból kifelé. Trajtzigfritzig
átkarolta az ölébe tett leánykát s vitte magával, szemeivel majd
felfalva annak martalékul esett bájait, Bórembukk pedig galléron ragadá
Gerzson urat s úgy hurczolta őt magával, roppant lábait futásnak
eresztve.
Az elmondott szónál rövidebb idő alatt szét volt verve a világ minden
részei felé a laboncz sereg, alig harminczad magával futott Felvincz
felé a két csapatvezér, nyomukban mindenütt egy csoport diák, felgyűrt
ökleikben nyers fűzfadorongok, hosszú fekete tógáik öveikbe akasztva,
nagy dorongjaikon akkorát szöktek, mint egy angol paripa.
Mindig fogyott, mindig kevesebb lett az üldöző és üldözött csapat,
egy-egy párjára talált a futásban s elmaradt magára tülekedni, végre
ketten maradtak egymásnak, elől Trajtzigfritzig és Bórembukk, sarkukban
József és Áron. Az elsőbbek egyike lovon járt, másik hosszú lábaiban
bizott, de a kettős teher alatt kifáradt a ló, s a mint az említett kis
patakhoz értek, akkor látták, hogy ott nem lehet átmenni, mert a
fellegszakadás árja elhordta a hidat, S a víz túlömlik a parton.
– No laboncz! kiálta Áron utolérve az egyiket, itt a világ vége.
Bórembukk látva, hogy itt csakugyan meg kell állni, elereszté Gerzson úr
gallérját s tenyerébe kapva a taglót, úgy odavágott Áronhoz, hogy ha
félre nem ugrik, derekában vágja ketté; de visszavágott a diák a
doronggal s úgy talált a laboncz körmére ütni, hogy rögtön kiesett a
kezéből a tagló; erre a laboncz vadállati dühvel ugrott neki puszta
kézzel az ifjunak, s bár az olyat vágott a husánggal a fején keresztül,
hogy meghajlott bele a bot, s a laboncz feje egyszerre czipóvá dagadt:
mintha nem is neki szólt volna az, megkapá Áron kezében a fütyköst s ki
akarta azt abból csavarni; de Áron is jól megfogá azt két kézzel s
ilyenformán nagyokat rántva egymáson, elhuzakodtak egy ideig, míg mind a
kettő kifáradt, s akkor farkasszemet kezdtek nézni.