apák, testvérek és szeretők mind vérig sértve érzék magukat a Rozálin
történt eset miatt; az uzoniak közül még a tíz esztendős gyermek is
fegyvert fogott s pár nap mulva csak azt veszik észre Brassóban, hogy
egy egész tábor közeledik Czenk felé s a mezőről elfutott munkások
lelkendezve hozák hirűl, hogy a székelység jön tűzzel-vassal, zászló
helyett egy póznára tűzve hozzák azt a tollkoszorút, mely Rozáli fejére
volt téve, s arra esküsznek, hogy felgyújtják Brassót, lerontják a
földig és bevetik sóval a helyét.
Meghallá ezt a dolgot a polgármester, ki csak akkor érkezék meg
Szebenből s az egész dologról épen semmit sem tudott, különben is igen
derék becsületes és okos ember volt, s nagyon elszomorodék rajta.
A lakosság igen meg volt rémülve. Bizonyára: a székelylyel nem jó
tréfálni. Azonban megvigasztalá őket a polgármester s felajánlá magát,
hogy ő maga személyesen ki fog a székelyek elé menni s elhárítja a
városról a nagy veszedelmet.
Felült tehát a szekerébe s Prázsmáron innen találván a székelységet,
megállítá őket, mondván, hogy ő Brassó nevében jön hozzájuk.
Eleinte hallgatni sem akartak rá, hanem azután, hogy elmondá, miszerint
ő távol lévén, az egész esetnek nem tudója, összehívták az öregeket s
ott az öreg Dankos András könyes szemekkel kezdé elmondani leánya esetét
s szikrázó szemekkel fejezé azt be, mondván, hogy bosszút fog e
gyalázatért állani s nemzetsége erejével eltörli Brassót a földszínéről.
– Azt a bolondot ugyan ne tegyétek, jó barátim, szólt a polgármester,
hol adjátok majd el a gabonát és a túrót, ha Brassó nem lesz? Inkább
egyezzetek meg szépen. A polgárság nem vétett nektek, mert hisz jól
bántak leányaitokkal. Lám az Isten megkegyelmezett volna öt igaz
emberért Sodomának és Gomorának s ti öt hamis emberért elveszítenétek
Brassót, mely annyi istenfélő és magyarszerető néppel van tele. Majd én
vizsgálatot rendelek a tettesek ellen s a kik a tanács nevét e
bántalomra bitorolták, bizonyára bünhödni fognak. Hogy pedig amaz
ártatlan leányon történt gyalázat jóvá tétessék, ime én a következendőt
rendelem: ugyanazon fiatal ember, a ki ő érte a verekedést kezdte,
miután úgy is szerelmesek egymásba s különben is tisztességes ifju
ember, a leány kezét is annak rendi szerint megkérte, tehát vegye el a
leányt hitvestársul; a legény apja kötelezve levén az új házasoknak
megvenni azt a malmot, melyben fia legénykedik; ama gyászos tollkoszorú
helyett körítse rózsából font menyasszonykoszorú a hajadon homlokát;
ugyanazon templomban, hol ekklézsiát kellett volna neki követnie, nagy
orgonás ének mellett esküdtessék össze, a násznagyságot magamra
vállalván, s hogy épen semmi gyalázat se maradjon emlékezetben,
ugyanazon utczákon, a holott syndicus uram a leányt csúfosan
végigvezette, én fogom őt menyasszonyi koszorúval fején saját szekeremen
jobb felül ültetve végigvinni: nemes Brassó városa polgárai pedig az
elfutott leányok hátramaradt bérének kifizetése mellett az illető
lakadalmat saját költségükön fogják kitartani s erre kegyelmeteket mind
öszveséggel általam szívesen meginvitálják.
Erre tisztelendő Ábrahámfalvi uram is közbejárult s addig-addig
csitították az atyafiakat, hogy az ostromból lakodalom lett; az ezernyi
násznép a helyett, hogy leégette volna a házakat, azokba
bekvártélyoztatott s a jámbor szász polgárok vére helyett ivék azoknak
borából; Rozálit pedig menyasszony-koszorúval fején szállítá végig
hintóján a derék polgármester, csak a templomajtóba tevé le, a holott
vőlegénye karjai fogadták s nehány óra mulva mint férj és feleség
tértenek ama sátorba, hol egy hét előtt József oly hősi harczot vívott
mátkájáért, s a hol a székely atyafiak egymásnak elmutogatva a tört
szék- és asztallábakat, melyeket József Rozáli védelmében mások hátaihoz
vere, megválaszták őt ünnepélyesen – székelynek.
Ekként végződött a nagy zűrzavarnak indult esemény, melyben az a
vigasztaló, hogy mindenki boldog lett. Weimuth és Sziksz uraimat a
visszaélés miatt letették hivatalaikból olyanformán, hogy azután Weimuth
lett a syndicus és Sziksz a fürmender.
Csak Katicza, – később Dankos János boldog hitvestársa – emlegeté
gyakran nagy örvendve, hogy legalább ő tőle kikapta Sziksz uram, a mire
rászolgált.
A KÉT SZÁSZ.
(Történeti humoreszk.)
Apafi Mihály uram idejében sokat járt a szász választófejedelem
Erdélyországban; úgy látszott, hogy nagyon megszerette azt az eredeti,
őssajátságú fajt, míg az erdélyi urak is megkedvelve a vidám és bátor, a
mulatságra mindig kész s a legmerészebb kalandokra vállalkozó ifjút,
kézről-kézre adták a fejedelmi vendéget; egész Erdélyben létele egy
folytonos lakodalom volt, ma itt, holnap amott, mindenütt vendégszerető
kis királyok, mindenütt deli hölgyek, mindenütt új kaland. E szilaj
mulatozás közben udvari cselédsége úgy szerte maradozott tőle, hogy
utoljára az ország minden részeiben lehete belőlök találni, csak nála
senkit. A magyar urak cselédei elmarasztották a szász czimborákat, s ha
a fejedelem valaha egy fullajtárt Kolozsvárról elküldött Felvinczre, az
előbb bejárta Vásárhelyt és Dévát, míg oda eljutott, a hova küldve volt.
Így történt egy ízben, hogy egy fullajtárja a szász fejedelemnek el
lévén küldve Fehérvárra valami sürgetős levéllel, Enyeden
összetalálkozott Toldalagiék lovászaival, azok leitatták, félkótyagosan
nekiindúlt az útnak, az útban összejött Apor hajdúival, kik épen
menyasszonyt vittek Solymosra; a lakodalmas nép elfogta a legényt,
elvitte magával; Solymosról odább ment a násznép kárlátóba a vőlegény
apjához Balázsfalvára; a fullajtárt oda is elvitték magukkal s miután
ott egy kicsinyt kijózanodván, kérdezősködék: hogy merre menjen
Fehérvárra? olyan szépen útba igazították, hogy este felé csakugyan
eljutott Szebenbe. Nem tévesztett el egyebet, csak azt, hogy nyugot
helyett délnek tartott.
Itt aztán megértve a városházán, hogy tíz mérfölddel van messzebb
Fehérvártól, mint reggel volt, elkezde hathatósan káromkodni minden
nyelven, szidta a szebenieket, mintha azok tévedtek volna el, nem ő,
mire nézve jónak láttatott minél hamarábbi bekvártélyozása valami jó
emberhez, ki a szászok közt legvendégszeretőbb volt.
Az egy becsületes vargamester volt a bástyasoron, ki is megértvén, hogy
a szász választófejedelem fullajtárja jön hozzá szállásra, igen
megörüle, gondolván, milyen jól fog ő mulatni e messze földről jött
rokonnal, ki vele azon egy nyelvet beszéli; és kiálla előre a kapuba, s
föltevé zöld bársony sipkáját, hogy legyen mivel köszönnie az érdemes
vendégnek.
A fullajtár nem soká váratta magát, s miután a hellebárdos, a ki odáig
vezette, rábizta őt gazdájára, összeölelkezett, összecsókolózott vele; a
varga bevitte őt tiszta szobájába, leültette a lóczára, az inas lehúzta
csizmáit és menten kifényesíté; a két szász ezalatt discursushoz látott.
Előbb a fullajtár beszélt a vargának, azután a varga beszélt a
fullajtárnak, s miután mind a ketten eleget beszéltek egymásnak, akkor
jutottak arra a tudomásra, hogy egyik sem érti, a mit a másik beszél.
– Der Duivel! kiálta fel János varga, lecsapva zöld bársony süvegét az
asztalra, tud kend magyarul?
– Hogy ne tudnék? esztendeje, hogy itt őgyelgek.
– No hát beszéljünk magyarul, mert a mit németül szóltál, azt nem értem.
Tehát beszéltek mindketten magyarul.
És mivel tudvalevő dolog, hogy a bor minden nyelvre megtanít, tehát hogy
annál jobban megértsék egymást, előhozott János mester egy nagy veder
jóféle bort, azt két kupával az asztalra tette, s nekifeküdtek mind a
ketten.
Mindkettő gyakorlott bajnok volt ilynemű harczokban; folyt a beszélgetés
oly fenhangon, mintha veszekedtek volna.
– Hiszen kend is csak győzi, János mester, én is győzöm; szólott a
fullajtár, de úgy még sem győzi senki, mint az én uram, az maga megiszik
egy ülő helyében egy vederrel.
– Megiszik Apafi Mihály uram kettővel, viszonzá a varga.
– De nem megy ám ennek a fejébe.
– Biz Apafi Mihály uram sem tölti azt oda.
A fullajtár megdúzta az orrát, s elhallgatott. Jónak látta egy pohár
borral növelni haragját, úgy kezdett megint a szóhoz.
– Hallja kend, az én uramnak van egy akkora kárbunkulusa a gyűrűjében,
mint egy dió.
– Van Apafi Mihály uramnak hat, akkora, mint a fejem! kiálta villogó
szemekkel a varga.
A fullajtár fujni kezde dühében,… odakönyökölt a varga elébe, s
félvállról intézve hozzá a szót, mondá:
– Hallja kend,… az én uram olyan erős ember, hogy egy malomkövet fölvesz
a vállára.
– Elevenen? kérdé phlegmatice a varga, két könyökkel tehénkedve az
asztalra.
– Megveszett kend? Mit elevenen? A malomkövet?
– No, mert Apafi Mihály uram fölveszi ám a vállára az eleven bivalyt!
A fullajtár lecsapta az asztalra a kupát s ordított, a hogy kifért a
torkán.
– De azt mondom kendnek! hogy mikor az én uram megfogja így a kezében a
nehéz ezüst kupát, úgy meg tudja azt szorítani, hogy össze-vissza horpad
s kiömlik belőle a bor!
– Azt Apafi Mihály uram is megcselekszi, csakhogy ő előbb kiiszsza
belőle a bort.
A fullajtár tökéletesen le volt gázolva, mérgében mit tehetett egyebet?
kiitta a kupáját s megint teletöltötte.
– Szállok kendnek, varga gazda, szólt a vargára köszöntve a poharat.
– Állok elébe.
– Az én uram, a választó herczeg egészségeért! kiálta, odanyujtva
kupáját.
A varga elvette, kiitta és mondá:
– Isten éltesse sokáig.
Ekkor a varga merítette meg a maga kupáját s a fullajtárra köszönté.
– Ez meg az én uramért, Apafi Mihály fejedelemért!
A fullajtár zsebbe dugta a kezeit, s elfordult az asztaltól.
– Köszönöm, varga gazda, nekem már sok volt a bor.
– Sok-e? De több lesz, ha a nyakad közé öntöm az egész vederrel! szólt a
varga dühbe jövén.
A fullajtár elkezdett nevetni, s csufondárosan faragta ujját a varga
orra alatt.
– Azt mondom öcsém, szólt a varga, hogy nyulj ehhez a kupához, s ne
várd, hogy az nyuljon te hozzád, mert azt nem köszönöd meg.
A fullajtár látva, hogy a varga haragszik, még erősebben hahotázott, s
minden módon insultálta a dühöngőt. A varga mindig alantabb kezde
beszélni társához, mint szokása az embernek, mikor már közel van hozzá,
hogy valakit főbe üssön.
– Még egyszer kérdem tőled, édes öcsém, szólt a varga moderate, oly
szeliden, mintha könyörögne, – iszol-e vagy sem? – s a mint erre a
fullajtár még nagyobbat röhögött, úgy vágta hozzá a kupát, hogy az
székestül hanyatt dőlt.
Erre a fullajtár is dühbe jött, s kirántva széles vadászkését,
nekirohant a vargának, vérben villogó szemekkel. De János mester sem
volt rest, hanem előkapott egy fokos baltát a szegletből, s miután a
vadászkést kiütötte ellene kezéből, neki esett a fokossal, s úgy
elverte, úgy elpáholta azt, mint a két fenekű dobot, míg csak a
fullajtár, bornak és ütlegeknek sokasága miatt le nem esett a lábáról,
akkor aztán szépen lefektette az ágyba, s reggelig ott hagyta nyugodni a
műhelyben.
Reggelre kelvén az idő, a fullajtár is fölveté szemeit, s hát ime, a
mint kezeit, lábait kezdené mozgatni, el nem tudja képzelni magában hogy
mi lelhette őt? Semmi csontja sem volt helyén, a hova csak tapintott,
mindenütt fájt valami részecskéje.
– Ugyan mi bajom lehet nekem? kérdezősködött az ott levő inasoktól, úgy
érzem magamat mintha valaki az éjjel álmomban szörnyen megdöngetett
volna.
– Azt ugyan jól álmodta kend, felelt neki az egyik inas, mert az éjjel
bor mellett összekaptak kendtek a gazdámmal, mest’ram aztán
kimángorlotta kegyelmedet, mint a szapúlt vásznat.
A fullajtárnak ekkor jutott eszébe a múlt éji mulatság. Rögtön egész
méltatlankodással fölvánszorgott fekhelyéről s ment panaszra Veterani
tábornokhoz, a ki akkor legnagyobb úr volt Szebenben, igen derék vitéz
úri ember, a magyarságnak nagy védelmezője vala és a jó tréfát sem
utálta.
Ehhez járult nagy sántikálva a fullajtár, elbeszélte, hogy őt a gazdája
megveré, de elhallgatta, hogy miért? megmutogatta kék foltjait és nagy
elégtételt óhajtott.
A tábornok odahivatta a vargát, s szembesítve a peres feleket, elmondatá
magának a dolgot, melyet is elejétől végig jól megértvén, nyula a
zsebébe, s kivőn belőle egy tizes aranyat, azt adá a vargának, mondván:
– Imhol kendnek, a miért ide fáradt. Kend pedig fullajtár uram, már
megkapta a magáét, az a kendé marad. Egyébiránt jövendőre tanulja meg
kend: hogy ha inni akar, igyék a többi fullajtárokért, vagy akár a
Hofmesterért, de az azon felül való személyeknek egészségeérti ivást
bizza kend külömb emberre… Kend is pedig vargamester, ha máskor
szomjazik, igyék a varga czéhmesterért, a fejedelem egészségeért való
italnak pedig hagyjon békét,… mert kend nélkül is eleget isznak azért!
A NAGYENYEDI KÉT FŰZFA.
Beszély.
Felvincz és Enyed között egy kis bérczi patak vágja keresztül az utat,
melyen most tartós kőhíd van építve. A hid mellett két felől a patak
oldalában emelkedik két roppant fűzfa, és ezen két fűzfának historiai
emléke van. Hét emberivadék látta azokat felnőni, s ivadékról ivadékra
szállt a történet s maig is úgy emlékeznek arra, mintha csak a mi
életünkben történt volna…
… Épen száz és ötven esztendeje annak, hogy a kuruczlaboncz világ
legszebb divatjában vala; ma a kurucz, holnap a laboncz osztott
törvényeket Enyednek; mikor az egyik kiment az egyik városvégén, a másik
bejött a másikon.
A jó enyediek váltig jobb szerették volna, ha e derék emberek, a helyett
hogy őket látogatják, inkább egymást keresnék fel; de ezek bölcs urak
voltak és hallottak valamit azon strategiai fogásokról, miszerint az
ellenséget az által is meg lehet verni, ha a környéket élelmi szereiből
kipusztítják. Ők ezt vevék gyakorlatba.
Mert mig a fejedelem rendes hadai, a fényes, hatalmas nemesi
banderiumok, a szép daliás, farkasbőr-kaczagányos huszárok, a válogatott
hajdúk, a veres és kék darabontok rendes csatákat harczoltak künn
Magyarországon a birodalmi derék hadakkal, mik fényes, pánczélos,
tarajos lovasokból, hímzett bivalybőröket viselő daragonyosokból s
czélbalövő muskétásokból állottak; addig szanaszét az országban őgyelgő
kalandornép csavargott alá s föl, szemre főre egymáshoz annyira
hasonlatos, hogy maig is fenmaradt róla az adoma, miszerint a jámbor
felvidéki tót nem tudott köztük különbséget tenni: melyik a kurucz,
melyik a laboncz?
Nagyobbrészint oly emberek, kiket magukat is elpusztított a háboru, s
kétségbeesés, nyomor és boszúvágyból nem hagyott nekik más választást,
mint kaszát, csákányt ragadni, s felcsapni kurucznak vagy laboncznak, a
szerint a mint egyik vagy másik fél katonái pusztították el.
Ezek azután falkánkint jártak városról városra, zsarolva, harácsolva, a
hol engedékeny népre akadtak; gyújtogatva, a hol megharagudtak, s
szétszaladva, a hol megijedtek. Nem is igen nagy szenvedélylyel
folytatták a harczot, a vesztes fél rendesen átállt a győzteshez, úgy,
hogy Cserey Mihály bizonyítása szerint akadt ember, a ki négyszer-ötször
volt kurucz, ugyanannyiszor laboncz.
Ezen sűrű változandósága a minéműségnek nagy akadályára lehetett a
dicsőség után törekvésnek, mert ha valaki nagy hírt nevet szerzett
magának, mindig attól tarthatott, hogy ha holnap véletlenül egész serege
áttér az ellenséghez, az valamennyinek megkegyelmez, csupán őtet
akasztja fel, mint a kire legjobban feni a fogát.
Úgy segítettek azonban magukon, hogy neveiket rendesen elváltoztatták, a
mi legsűrűbben előfordult a labonczoknál, kik iparkodtak maguknak olyan
neveket adni, a mit a bolond kurucz ki ne tudjon mondani, ha csak ki nem
töri benne a nyelvét, többnyire elrontott német szavakat, a miket ők
maguk sem értettek.
A kurucz basák ellenben iparkodtak maguknak oláh neveket adni.
Ez időben tehát legkegyetlenebb veszedelme volt Enyednek és a körülfekvő
városoknak egyfelől Balika, a kuruczvezér, a ki lakott a Thorda-hasadék
egyik barlangjában, melyet maig is Balika-várnak neveznek, és másfelől a
mezőségen tanyázó két labonczfőnök, a kik közül az egyiknek az a furcsa
neve volt, hogy: «Trajtzigfritzig!» a másik pedig ily regényesen
hangzott: «Bórembukk!»
A milyenek voltak választott neveik, olyanok voltak azoknak viselői is,
majd ügyetlen, majd kegyetlen, félig tréfás, félig véres alakok, kikről
épen annyi nevetségest tudott regélni a közhír, mint a mennyi
irtózatost, s neveikkel egyfelől a dajkák ijesztgették siró
gyermekeiket, másfelől az enyedi diákok csufolták egymást pajkosságból.
Ezek a diákok, oh ezek a nagyenyedi diákok sajátságos fiuk voltak.
A mint annyira vitte a kálvinista gyerek, hogy a lúdtollból kalamust
tudott faragni, telerakott az anyja pogácsával egy tarisznyát, az apja
vett neki egypár fejelés csizmát, azzal elvitte Enyedre, letette a
collegium udvarán, pofonüté, megáldotta s ott hagyta, rábizván, hogy
legyen belőle pap, professor, királybiró, főkapitány vagy tanácsúr.
Azontúl nem is volt rá gondja többet. A fiu megnőtt, megszakállosodott,
megtömték, meghizlalták étellel és tudománnyal, elzárták hermetice
minden világi kisértetektől, gondot viseltek testére, lelkére,
felnevelték hitben és egészségben, csináltak belőle papot, professort,
királybirót, főkapitányt, vagy tanácsurat, a mire esze és szerencséje
volt, a nélkül, hogy apja-anyja törte volna rajta a fejét; a collegium
volt nekik édes anyjuk.
Öt-hatszáz fogadott fia volt a tisztes matronának, s több százezer
forintra menő jövedelme ennyi szép fiu felnevelésére; legtudósabb
professorai, kiket a külföld akademiái műveltek, világhirű könyvtára, s
mindenféle beneficiumai, mik egyfelől a míg szorgalomra ösztönözék az
ifjuságot, másfelől jó eleve hozzá szoktaták azon jótékony öntudathoz,
miszerint bármi szűken, de saját érdemük után tanultak megélni.
Vala pedig ezen idő szerint a nagyenyedi collegium rector-professora,
nagytiszteletű tudós Tordai Szabó Gerzson uram, a tudományoknak nagy
mivelője, rendkivül békeszerető férfiu és a jó erkölcsöknek fáradhatlan
oltalmazója.
Mert ha bevette magát iszonyú foliánsai közé, azokba annyira el tudott
veszni, hogy gyakorta kénytelen volt a feleségétől megkérdezni, ha
valjon ebédelt-e ő ma már, vagy sem? tanítványai előtt pedig akként
szólott, mint egy oraculum. Csak a csendes békességes tudományokat
kedvelé, mint a csillagászat és mechanica, nem szereté pedig a
historiát, mint a mely, az ő szavaiként, nem tanit egyebet, mint azoknak
neveit, a kik emberek agyonverésében tüntették ki magukat, s hősi
tetteit énekli bűnös, vérengző, kegyetlen embereknek és hazudik
véghetlen kiterjedésben, a helyett, hogy a jámborok, jótékony és bölcs
elmék példájával javítanák az utóvilágot.
Annyira vivé pedig az ellenszenvét a derék úr a neki nem tetsző
historiai személyek ellen, hogy tanítványai lelki üdvére képes volt a
történetet meghamisítani, ráparancsolván a historiæ professorra, hogy
Cleopatrát, Semiramist s más afféle szemtelen asszonyszemélyeket úgy
fesse tanítványai előtt, mint rút, utálatos szörnyetegeket, a kikre
gondolni is irtózat.
És soha női alakra azoknak szemeiket nem volt szabad vetni, táncz,
hegedűszó s más hívságos dolgok örökre száműzve valának e körből, még a
templomban is, nehogy a leányokra kacsingathassanak, hátul valamennyi
pad mögött volt a nagyobb diákok számára egy hely külön rekesztve, a
holott faragott fenyőszálakon ültek, hogy így fel ne érhessék fejeikkel
az előttük álló padok karzatát. Mert kősziklára épült elve volt a
nagytiszteletű úrnak, hogy fiatal embernek addig, míg meg nem
házasodhatik, tehát míg iskoláit nem végezte és a míg nincs mit
apritania a tejbe, nem szükséges fehérszemélyeket ismerni, és minden a
mi addig történik, csak hivalkodás és nem vezet jóra.
Persze, hogy ez a legnépszerűtlenebb világnézet, a mit csak a közjó
kedvéért kimondani lehet, s hogy e nézetnek legkevesebb pártolói akadtak
maguk az érdekelt felek, a nagyenyedi diákok között, az magától
értetődik. Az csak mégis lehetetlen, hogy az ember egyszer másszor női
alakot ne lásson, s tizennégy éves korától huszig az ember minden
asszonyt szépnek talál.
Különösen nehezíté pedig Gerzson urnak nevelési maximáját azon
körülmény, miszerint ő neki is volt egy leánya, az az egy pedig olyan
szép volt, hogy ha az ember félesztendeig válogatott volna a városban,
megint csak ő hozzá tért volna vissza.
Valahány diák meglátta a leányt, az mind szerelmes lett bele; de hiába
lett szerelmes, mert könnyebb egy elkárhozott léleknek a Styxen
visszaszökni, mint volt egy diáknak husz lépésnyire juthatni Klárikához,
– a hogy a szép leányt nevezték.
Gerzson úrnak emeletes háza levén a collegium tövében, ő maga a
földszinten lakott, leánya pedig az emeleten, és a lépcső rácsos ajtóval
volt elzárva; tehát még csak az sem történhetett meg, hogy valami ifju
ember a professor urat keresve tévedjen Klárika elé; a ki elé különben
is hiába tévedt volna, mert a jó leányka oly istenfélő és diákfélő
elvekben nevelkedett, hogy bizonyosan elszaladt volna előle.
Nem is volt pedig minden bolond embernek bejárata a tudós professor
úrhoz, hanem kipróbált egyéniségeknek megnyitá háza ajtaját.
Ilyen két kipróbált egyéniség volt: humanissime Zetelaky József és
humanissime Karassiay Áron.
Az első szép, ártatlan, leányarczu, tizenhét éves ifju, Gerzson úr
különös kegyencze, a kiről ezt hivé, hogy lelkét sokkal inkább bezárta a
tudományok könyvei közé, mintha tömlöczbe, vagy spiritusba volna téve,
örökké első eminens volt, mindenféle verseket írt akármely thémáról,
neki mindegy volt; hexameter, pentameter, sapphicus, alcaicus,
alexandrinus vagy anacreoni: magától értetődik, hogy ezek között
szerelmes vers nem találtaték, hanem a télről, tavaszról, aratásról,
villámlásról és tengeri zivatarról s más efféle erényes tárgyakról; e
mellett görögül, diákul, zsidóul és francziául folyvást beszélt, a
csillagokat az égen s a virágokat a földön szemenkint ismerte, chemiai
és physikai experimentumoknál ő volt Gerzson úr segédje, s e mellett oly
jámbor érzelmű ifju ember vala, hogy mikor a mythologiából azon
istenasszonyt érdeklő paragraphust kellett felelnie, a ki kevés
öltözetet szokott magán hordani, elpirult és lesütötte a szemeit.
A másik, humanissime Karassiay egy kissé nehézfejű ember vala, hat
esztendős tógás diák, igen hallgatag és csendesvérű ifju, a kit azért
kedvele Gerzson úr, mert soha semmi ivásnál, verekedésnél az ő neve elő
nem fordult, a miből nagy baj lett volna, ha előfordul, mert a
humanissime oly karokkal és vállakkal volt megáldva a természettől, hogy
ha azokat mások vesztére mozgásba akarta volna hozni, azok sokat
beszélhettek volna róla. Ő azonban rettentő erejét csupán a
fúrás-faragás békés mesterségeiben fárasztotta, készítve mindenféle
physicai eszközöket a tanár úr számára, s csupán olyankor adva tanujelét
karjai egyéb mozgásának, midőn a nagy vacatió alatt az ifjuság a
nagyteremben mythologiai drámai előadásokat tartott, – természetesen
férfiszemélyzettel, férfihallgatóság előtt, a midőn Karassiay játszá
Herkulest, Zetelaky pedig Dejanirát, a midőn Józsefről senki sem mondta
volna, hogy nem valósággal leány, Áront pedig csupa gyönyörűség volt
nézni a Centaurusokkal való harczban, hogy vert egymaga harmincz pogány
félistent a földhöz.
Épen a közvizsgálatok közelgének, nagytiszteletű Tordai Szabó Gerzson
uram rettenetes készületekkel volt természettani mutatványaihoz, mint
lesz a vízből levegő? mint ragad össze a kiszivattyúzott két fél golyó a
levegőnyomástól? hogy lehet a levegőt meggyujtani? s a villanygép alatt
papiros embereket tánczoltatni? a mik akkor még mind csodaszámba mentek.
E végett átadá a physicum museum kulcsait kiválasztottjainak, hogy ott
működjenek nagy szorgalommal, és tapasztalá is, hogy a két jeles ifjú
már korán reggel ott van a muzeumban s csak a késő estve választja el
őket onnan. Dicséretes szorgalmatos ifjak, mondá Gerzson úr, vegyetek
róla példát ti többiek, istentelen hivalkodó, csizmakoptató korhelyek,
hogy legyetek olyanok mint ők.
Lássuk tehát, mit mivelnek az ifjaink ott a physicum muzeumban? Ennek a
muzeumnak van egy elsötétíthető ablaka, optikai kisérletek
előhozatalára, és ez az ablak épen a nagytiszteletű úr udvarára nyilik;
a mi két szorgalmas ifjunk nagy figyelemmel áll az ablak előtt, s épen
egy roppant kerekes látcsövet alkalmazva az ablak gömbölyű nyilásába,
azon keresztül látszik valamit nézni. Tán csillagot vizsgálnak? Igen, de
akkor ne irányoznák lefelé a látcsövet.