fülkére mutatva, mely be volt húzva függönynyel, s másról kezde
beszélni. Hát mit csinál a jó mámi? meg a kedves tante, meg a kis kutya,
meg a kis kanári?
Weimuth úr mégis csak tudni akarta, miféle könyvek lehetnek azok, a
miket olyan drágán adnak s felkelt, hogy megnézze.
– Ne nézze azt atyus, csupa diák és görög czímeik vannak, úgy sem fogja
megérteni.
De Weimuth úr csak kiváncsi maradt s félrehúzta a függönyt, hát mit
látott a könyvtárban? Négy osztályra volt az osztva: a legfelsőbben állt
és feküdt két eltörött nyaku palaczk, egy karimátlan ficzkósipka, egy
dohányvágó kés és egy tüskés bot. A másodikban állott glédában tizenkét
liqueurös üveg, két balkézre való szarvasbőrkeztyű és egy koppantó;
harmadikban egy pár sörös korsó, csendes szomszédságában három-négy
tuczat kártyának, melyeken sok viselés nyomai látszottak; a legalsóban
végre négy pár irtóztató csizma, mikkel ágyúzni lehetett volna, egy pár
korcsolya és egynéhány eltört vítőr.
Weimuth úr azt hivé, hogy József el fog sülyedni szégyenében, midőn ő
imposant arczczal felemelve a fátyolt, ezen lesujtó kérdést intézi
hozzá:
– Hát ez a te könyvtárad?
– Az inasomé is közte van, felelé József, meg nem zavarodva.
Weimuth úr erre a szóra dühbe akart jönni, de József nyakába esett és
megölelte.
– Lássa atyus, előre megmondtam, hogy ne küldjön engem ide, mert én
belőlem nem lesz könyves ember. Én örömest leszek katona és jó katona,
ha kell, mert van hozzá szivem is, bátorságom is, leszek akármiféle
mesterember, mert szeretem a munkát, leszek földmíves, ások, kapálok, de
tudós nem leszek, mert az nekem nem természetem; én nem tudok veszteg
ülni, az én fejemben nem marad semmi tudomány; ha az egész világ tudós
akar lenni, kiből telnék ki a földmíves és mesterember? pap csak egy
kell egy faluba, de molnár élhet a mennyi elfér a vizen. Látja, még
otthon megmondtam, hogy vegyen nekem egy malmot s hagyjon engem ott
molnárnak lennem.
Weimuth úr nem tudott mit felelni, fiának csakugyan igaza volt,
megmondta még otthon, hogy ő belőle előbb lesz molnár, mint professor, s
csak azt iparkodott bebizonyítani, hogy igazat mondott.
A jó fürmender tehát kibéküle rendre a fiával, hisz a molnárság szintén
köztiszteletben álló hivatal, s egy hat kerékre járó malmot igazgatni
maga felér sok tudománynyal, s miután adót szed az egész környéktől, van
benne egy neme a fensőbbségi jogok gyakorlatának.
Megnyugvék tehát benne és még egy utolsó búcsúlakomán megvendégelve fia
pajtásait, kik őt oly híven vezérlették minden jóra, s sorra járva a
tudós professorokat s megköszönve a sok szép oktatást, miket fiára
pazarolhattak volna, ha az a leczkéken megjelent volna, felpakolá őt
könyvtárával együtt, s hasonló változatos uti rendben, mint ide jött,
ismét visszatért vele Brassóba.
Azt mindjárt eleinte még sem akarta ismerőseivel tudatni, hogy fiában
minő új szándék keletkezett, hanem csak engedte őt egy darabig, mint
tudományos férfiut nagy csizmákban, hosszú hajjal és hosszú pipával
járni a világban; eljövendőnek hivén az időt, a mikor majdan nagy
keserűséggel elmondandja, hogy fiát az irigység el fogja üldözni a
tudományos pályáról, hogy a hazai tudósok cselszövényt kötöttek ellene,
hogy a tudósnak nincs kenyere, hogy senki sem lehet próféta a hazájában,
s hogy fiát elébb-utóbb arra fogják kényszeríteni az irigyek, miszerint
kárba hagyja veszni annyi éveken át nagy álmatlansággal szerzett
tudományos kincseit, s valami mesterség után nézzen.
A jó emberek mindent elhittek.
József úrfi ezalatt, mint tudós férfiu, határtalan hatalmat gyakorolván
az atyai háznál, nagy figyelmébe fogadá a háznál lakó, alárendelt
szerepet viselő szépséget, Rozálit, s miután diák korában azt az egyet
jól megtanulta, hogy a mi időt az ember szép hölgyekre veszteget, az
nincs kárba veszve, elhatározá magában a szép leánynak élet-halálra
udvarolni.
Az első próba igen siralmasan ütött ki.
Rozáli piros csizmája szárából egy fényesre köszörült kirakott nyelű
kést vont elő s József úr szemei elé villogtatva, egész komolysággal
mondá:
– Tudja az úrfi: ilyen kést minden székely leány visel magával, ha tehát
valaha eszébe jut valakit közülünk csúffá tenni, elébb kérje meg szépen,
hogy vesse el magától ezt a kést, mert bizony mondom, hogy mi nem most
tanultuk, hogyan kell magunkat ellenség ellen oltalmazni?
A fiatal exdiák gondolatait nagyon megrendíté e szó; ilyeneket nem
mondtak neki sem a zöldfánál, sem a csillagnál, sem az aranygombócznál,
s más egyéb tiszteletreméltó helyeken, hol a szolgálattevő szépnem az
összegyűlt fiatalságnak lelkesítő italokat árul. Ez kissé illendőbb
fogalmakat kezde neki adni az asszonyok felől.
Sokat járt-kelt azután ezzel a gondolattal, hogy egy szép leány, a kitől
csókot kért, késdöfést igért, s az óta még szebbnek tartotta azt a
leányt.
Másnap ismét szerét ejtette közel furakodni hozzá.
– Rózsám, szólt, de már sokkal szelidebb hangon hozzá: haragszol-e még
rám?
– Semmivel sem jobban és semmivel sem kevésbbé, mint tegnap, felelt a
leány fel sem tekintve munkájából.
– Hát akkor is fognál-e rám haragudni, ha feleségül vennélek?
Rozáli végignézett a fiatalon; nem volt rút gyerek. Arcza férfias és
eleven, szemei szép nagyok és kékek, hosszú szőke haja gazdag vetésként
dült le vállaira, s valami szokatlan komoly szelidség ült ezúttal
vonásain.
A leány elfordítá arczát, mert érzé, hogy elpirult, s csak úgy halkan
felelt vissza:
– A szép szóval sok madarat lehet fogni, jobb lesz az úrfinak, ha nem
szól többet.
– Hát haragszol rám, ha azt mondom, hogy elveszlek?
– Nem hiszem el; az úrfi szüléi gazdag emberek, az én apám szegény, az
úrfinak hosszú ruhás kisasszonyt kell majd elvenni, a kivel együtt mehet
a templomba; szegény leánynak szegény emberek között a helye.
– Jól van. Hát én is szegény ember leszek, szólt a fiu, s nem kérdezett
tovább senkitől tanácsot, leveté czifra gunyáját, beállt egy
patakmalomba molnárnak, jó távol Brassótól, s szüleinek minden hatalma
sem volt elegendő, hogy őt újra visszacsalja Brassóba.
Ez órától fogva semmit sem hallott felőle Rozáli, csak egyszer, hogy az
apja meglátogatta Brassóban, azt mondá neki, hogy volt nála egy derék
legény, a ki a patak vizén molnár s annak rendi szerint megkérte tőle
Rozáli kezét, mihelyt szegődése idejét kitölti s Uzonba ismét
visszatérhet.
A leány elpirult, lesüté szemeit, mert a leirásból ráismert Józsefre, s
azon tette miatt, hogy őt nem kerülgeté többet szép szavaival, hanem
egyenesen apjától kérte meg, kezdé őt nagyon becsülni: csak becsülésnek
vette magában ezt az érzést, pedig már ez több volt annál.
Így közelgetett végéhez az esztendő. Szent Mihály napi vásárra volt a
szegődési évnek vége. Az uzoni leányok jó kedvben voltak mindnyájan,
csak néhány nap még és ők vissza fognak térni szülőik, bátyjaik,
kedveseik hajlékába, azok felépültek már szépen, áldott aratást adott az
esztendő, bősége és nagy ára volt mindennek.
A vásár első napjai megkezdődtek, czifra nép tolongott Brassónak minden
utczáján, az ország minden részéből összegyűltek vevők és árulók nagy
számmal, a vásártér körül volt rakva deszkasátorokkal, mik egészen új
utczákat látszottak formálni; ott ültek a görög pénzváltók fedetlen
padjaik mellett, melyen úgy árulják az aranyat és ezüstöt, mint másutt a
pattogatott kukoriczát; czigányasszonyok járkáltak alá s fel a bódék
között tarka szalagokat s lovakra való rézboglárokat ajánlgatva fülsértő
ékesszólással; az örmény kalmár jött, ment, lármázott sipító vevői
között, szabva, vágva, hasogatva a tarka kétnyüstös szoknyának valókat;
belekiáltott az országos zajba a csiki székely is, nagy méltósággal és
leereszkedéssel árulva fakéregbe tömött turóját s szalmakalapjait, míg a
szögleteken csendes phlegmával ült, lábait maga alá szedve, egy-egy
dulcsászaáruló török, csendesen elnézve, mint lepi be a por meg a légy
csalogatónak kitett csemegéit, miken elvásárolja a nyalakodó fáta a
csizmára való pénzt, s nem is hederítve az átellenben pörlekedő székely
kofára, ki csak azért szidta, hogy mind ő csalja ide a darázsokat az ő
mézes kalácsaira, mik közül egy-egy akkora, mint valami czápa. Kívül a
városon, a nagy marha-állást kolompoló csordák s oláhországi szilaj
ménesek foglalják el, mik közül a vevők kivánságára egyet-egyet kifognak
pányvával; a hosszú hárssétányon tarka keveréke a székely és oláh
vásáros uraknak gyönyörködik a szilaj mulatságban, a sétány végében öreg
dobot vernek, hol mázolt ponyva alatt nagy deszkasátorban olasz
szemfényvesztő tánczoltat papiros-babákat s nyeldes égő csepűt s éles
bicsakokat; túl e művész házi oltárán látszik egy hosszú idomtalan
deszkabódé, mely a vásárra jött nép elfogadására van szánva, ott bort,
pálinkát és méhsert mérnek, a hosszú keresztlábu asztalok nagyobb része
úgy körül van ülve, hogy ember nem fér hozzá. Vidám székely
menyecskékkel tarka a társaság, kik ide jöttek áldomást inni egy pár
szerencsésen megvett csizmára, másutt oláh anyóka tánczol, sorba
csókolva minden embert, a kit elől-utól talál. Egy szegletben pedig
öt-hat oláhországi boér ül egy hosszú asztalnál s úgy viseli magát, hogy
az asztal tulsó végét a jámbor vásárosok közül senki sem meri
elfoglalni. Isznak veszettül és vagdalják a poharat a falhoz, néha
elkezdenek torkaszakadtából bőgni valami trágár oláh dalt, melynek
szerencsére nem lehet hallani a végit, annyira ütik hozzá a tactust
bottal és ököllel az asztalon.
E közben egy pár fiatal szász molnárlegény vetődik a sátor alá s
végigjárva rajta, miután nem találtak másutt üres asztalt, nagy
hidegvérrel letelepedtek annak a tulsó végére, melynél a boérok ültek.
Az egyikben Józsefet ismerjük meg. Minden diáki szin lekopott róla, jó
békességes polgári arcza van abban a fehér sipkában a nagy ellenzővel,
világoskék dolmánya a félvállára vetve. A boérok hangos tréfákkal
gunyolják a hozzájuk vetődött atyafiakat. József, mintha nem is hallaná,
szép csendesen megüli a maga helyét: a szász semmit sem veszteget
örömest, még a szót sem.
Egyszer valamelyik boérnak eszébe jut, hogy milyen tökéletes volna a
mulatság, ha most itt egy kedvükre való leány volna.
– Az legkevesebb, szól a hetyke legény, ha kiállok és egyet füttyentek,
száz is jő utánam.
– Jő ám olyan vén banya, a milyen ott dűlöng a pálinkás üveggel, de hozz
székely leányt, ha kedvesek a szemeid.
– Hát nem hozok? kiálta az ittas fiu lecsapva egy singnél magasabb
süvegét az asztalra. Itt a markomban száz arany! kinek van kedve
fogadni?
József nem állhatta meg, hogy bele ne szóljon.
– Jó lesz, ha vigyázasz magadra úrfi, mert késdöféseket kaphatsz.
A boér megvetőleg tekinte rá s minden válasz helyett azt tette, hogy
hátulról előre simította a molnárlegény haját, hogy az arczára omlott.
József hidegvérrel visszahárította hajfürteit s még csak haragudni sem
látszott.
A boér pedig odavágta az asztalhoz a száz aranyat, melyhez egy másik
szintén annyit vetett s állván a fogadás, az elsőbbi keresztűlfutott a
sátoron, mintha megbódult volna, ujjongatva, hoppogatva a szemközt
jövőkre.
A többiek Józseffel együtt ott maradtak az asztalnál, csupán az, ki a
fogadást tartotta, állt ki és utána nézett, hangos felkiáltásokkal
tudósítva társait a dolog folyamatáról.
– Ahán! ott áll egy leány a szökőkút mellett. Jova háta mögé lopózik. Mi
a ménkő, nem veszi észre. Vigyázz hát! Ahon van ni, egyszerre
átnyalábolta s lefogta mind a két kezét; a leány nem védheti magát. Nagy
ördög ez a Jova. Már elvesztettem száz aranyomat. Enyje, csak ne
fogadtam volna.
Azzal nagy fejvakarva visszatért ő is az asztalhoz.
Jova pedig nyalábra kapva a leányt, futott vele, mint a farkas a lopott
báránynyal a sátor felé. A leány sikoltozott, a népek zúgolódtak, hogy
az mégis csunyaság, így elrabolni ártatlan leányzót fényes nappal a
vásár közepén, de kinek lett volna kedve azért beveretni a fejét?
A boér bántatlanul jutott egész a sátorig. Egyet ugrott, egyet nyerített
s ott volt pajtásai között, kik azon perczben iszonyú szetreászkát ittak
a tiszteletére; a szegény leány hasztalan küzdött gyönge karjaival az
izmos ölelés ellen.
De Józsefben meghült a vér, a mint a leányt meglátta, kivel ily
bántalmat tettek. Rozáli volt az, az ő szép, az ő kedves Rozálija.
Az első pillanatban, mintha kővé lett volna merevülve, csak nézett maga
elé, de a másikban olyat ütött iszonyú öklével a tölgyfaasztalra, hogy
minden üveg táncznak indult rajta.
– Donnerrrwetter!
A boérok rábámultak.
– Mi lelt sógor?
– Kreuz-Donnerwetter! ordítá az s most már mind a két kézzel ütötte az
asztalt. El kell bocsátani azt a leányt!
– Ugyan úgy-e? gunyolódnak azok; s valjon miért?
– Mert az a leány az én mátkám!
– Hahaha! Kaczagának fel mindannyian. Annál jobb. Ismertessük meg ezzel
a paraszttal az első csók jogát. Mi földes urak vagyunk.
Rozáli hirtelen félrekapta fejét, hogy a boér ajka csak hajfürteit érte.
– Tyhű! ordíta fel erre, mint egy meglőtt medve, a fiatal szász s elhült
benne minden keresztyéni és molnárlegényi türelem, eszébe jutott, hogy
egy időben nem volt Wittembergában korcsma, a honnan ő ki ne hányta
volna az embereket s azzal megkapta egy kézzel a nehéz tölgyfa asztalt s
felfordítá azt minden rajta levővel együtt, s oda szorítá vele a falhoz
a túlnan ülőket, s míg herculesi vállát neki vetve egyszerre öt embert
préselt a két deszka közé, a másik kezével meg felkapta a háromlábú
karosszéket a melyen ült s a mi kimaradt belőlük, fej, kéz, vagy hát,
elkezdte rettenetesen törni, zúzni, társára bízva, hogy Rozálit
szabadítsa ki s vigye egy szögletbe.
Erre rögtön felfordult az egész békesség, az oláhok dühösen siettek
társaik védelmére, másfelől a székelyek kaptak fejszére József mellett.
– Ide mellém, a ki szeret! ide elém, a ki nem szeret! ordítá kipirult
arczczal az ifju molnár, felkapva egy asztal tetejére, melyet a
szögletbe állított, alája rejtve az elalélt Rozálit, hogy valami baj ne
érje s onnan hajigált, a mi kezébe akadt, székeket, asztallábakat
ostromlóira, végre egy hosszú lóczát kapott fel, azzal söpörte az előtte
állókat.
A viadal általános lőn: a dulakodók törték, vágták egymást, véres
képekkel, széttépett ruhával futott el néha egy-egy a sátorból, a ki már
megelégelte a mulatságot, végig ordítva az utczán, míg kívülről mindig
többen tolakodtak a sátorba, s a kik már nem fértek be, odakinn kezdtek
el tülekedni, senki sem tudott egyebet, mint csak annyit, hogy egy
székely leányt meggyaláztak, a miért egy szász legény egy boért leütött,
és ez tökéletesen elég volt, hogy az egész vásáros nép egymás hajába
kapjon érte.
Kinek keze, kinek feje volt már törve, csak József állt még az asztal
közepén legyőzetlenűl, felé hajigált kancsók és palaczkok zápora között,
a midőn a nagy lármára végtére megjelenik a huszonnégy alabárdosból álló
városi őrség a viadal főhelyén s egy stentori hang felszólítja a
polgárokat, hogy a rend és békesség embereinek engedve, rögtön hagyják
el a verekedést.
A vívó felek az ütlegektől meglehetősen ki voltak már jó anulva s
megörültek a parancsolatnak, kölcsönösen kibontakozva egymás hajából;
mire az alderman előállt és kérdezé, hogy mi okozta az istentelen
háborúságot?
Mondák neki, hogy ott egy szögletben összevesztek a boérok meg a szászok
valami leányon.
Az alderman odafordult, mindenki az asztalok alá bujt már, csak József
állt még az asztal tetején.
– Fogjátok el őket.
– Gyertek no! sárga fejű angyalok! (az alabárdosok sárga süveget
viseltek) kiálta József megemelintve a mások hátán félig összetört
lóczát, ha azt akarjátok, hogy vörös fejetek legyen!
Az alabárdosok nem akarták. Hiába tuszkolta őket előre az alderman, épen
semmi kedvet sem éreztek József ajánlatát elfogadni.
Ekkor a tömegen keresztültörve, előlépett egy öreg tisztes férfi és
mondá:
– Én elfogom őt!
Maga a volt fürmender; József atyja.
– Hát üss le engemet, szólt az öreg merészen odalépve fia elé. József
kezéből kicsúszott a védeszköz, megadta magát, leszállt az asztalról s
atyja lábaihoz borult.
– Verjétek rá a bilincseket! mondá Weimuth, József engedte történni. Hát
a kérdéses leány hol van?
József oda mutatott, ott térdelt az imádkozva, tört asztalok- és
székekből rakott mellvéd mögött.
– Atyám! szólt József érzékenyen, csak arra kérlek, szolgáltass a
leánynak igazságot.
– Igazságot fog kapni, mondá Weimuth keserűen.
Épen meszelés napja volt, a leányok nagy munkában. Pár nap mulva letelt
már a szegődés ideje, tehát mindent tisztán kellett hagyni a háznál,
hogy mikor elmennek, megemlegessék őket.
A tegnapi verekedésről sok beszéd volt a városban, azt is mondták, hogy
a nemes tanács nagy vizsgálatot rendelt el a baj okozói ellen, s hogy a
többek között egy székely leány is el van fogva, a ki épen a viadal oka
volt, de azt, hogy kicsoda? még nem tudta senki.
Katicza még az nap este, mintha sejtene valamit, át akart szólni
Weimuthék házához, hanem azt zárva találta s ismételt zörgetéseire sem
nyitották ki az ajtót.
Az éjszakát halálos aggodalmak között tölté s korán hajnalban felkelt
már, megoltotta a meszet a dézsában, s kiállt az utczára meszelni,
remélve, hogy ott majd több hírt hall.
Hallott is nemsokára, mert a mint hajnali hat órai rorátéra harangoztak
s a házak ajtai egyenkint ki kezdtek nyilni s mindenünnen előjöttek a
szolgálók, dézsákkal és meszelőkkel, ime egy repedt harang zúgása kezd
hallatszani a székesegyház tornyában, a melyet soha sem hallottak még
eddig, s melynek szokatlan recsegő szava hirdeté, hogy ma valami
rendkívüli eset fog történni a városban.
Míg ez aggodalomszülő hangokra figyelnének, rövid, megszakgatott dobolás
kezd közeledni az utczán felfelé, a városház felől s messziről nagy
népcsoport tolakodik előrenyomulva; legelől egy csoport iskolasuhancz,
két oldalt mindenféle vásári bámész söpredék, közepett tizenkét
alabárdos, sarkig érő fakó frakkban, azok között járul fontos
tekintélyes arczczal a syndicus, kezében összegöngyölgetett iráscsomó,
utána egy megalázott leányalak, egyszerű sarkig érő ingben, mely
mezitelen lábait eltakarja, összekötött kezeiben égő viaszgyertya,
hosszú szőke haja lebontva termetén végig hullámzik, fején tollszárakból
font csúfságos koszorú; nyakán hosszú szalmakötél, melynek végét a háta
megett lépdelő porkoláb tartja, másik kezében hosszú nyírseprűt
forgatva. Néhány székely leány sírva törekedik a meggyalázott leányhoz
furakodni, de az alabárdosok visszataszigálják őket.
Katicza sokáig nem hitt szemeinek: e meggyalázott leány Rozáli volt.
Midőn a menet azon helyre ért, hol Weimuth és Sziksz házai álltak, ott
megállapodott a syndicus, triumpháló arczczal kibontá az
összegöngyölgetett irást és éles, rikácsoló hangon olvasá annak
tartalmát.
– Alólirt napon és esztendőben nemes Brassó városa törvényszékében
itéltetett:
«Miszerint ama gonosz életű leányzó, névszerint Dankos Rozália, ki
fertelmes kicsapongásai által a város békés polgárainak fiait,
nemkülönben a vásárt látogató érdemes vidéki urakat istentelen
gerjedelmekre csábítván s köztük vérengző háborúságot gerjesztvén,
nehogy a bűn büntetés nélkül maradjon s a gonosz példa a jámbor
fiatalságot eltántorítsa; a megirt leányzó tehátlan e következendő
büntetésekben elmarasztaltatik, úgymint:
1-ször, bűnbánó ruhába öltöztetve, leeresztett hajjal, tollkoszorúval a
fején és nyakában szalmakötéllel, kezeiben pedig égő viaszgyertyával a
porkoláb által a város minden utczáin végig hordoztatik s itélete a
syndicus által minden szegleten felolvastatik, mely idő alatt az
úgynevezett repedt harang fog folyvást húzatni.
2-szor. Haja tőből levágatván, mint a ki érdemetlen, hogy hajadonnak
neveztessék, az éneklés végeig a templom-ajtóban fog térdenállva
penitentiát tartani és ekklézsiát követni.
3-szor. A város piaczán nyilvánosan pelengérre állíttatva, a porkoláb
kezei által meg fog seprűztetni…»
– Megállj ember! ordítá fel erre a tömeg közül egy hang. Mint a nőstény
farkas, melynek fiait rabolják, rohant a népségen keresztűl Katicza; egy
pár embert feltaszított, egy alabárdos fejéből kiütötte a sisakot s
mielőtt megakadályozhatták volna, a syndicus előtt állt, maga elé
plántálva a hosszú meszelőt; szemei szikráztak és fogai egymáshoz
verődtek, mint egy felriasztott vadállaté.
– Mit akartok? kérdé elfuladt hangon, maga sem tudva mit beszél. Délczeg
keble magasan járt alá s fel. – Mit akartok?
– De te mit akarsz? Förmedt reá a syndicus, hogy gátolod a törvény
szolgáját a tanács itéletének kihirdetésében?
– Hazudsz! nem a tanács itélete az, hanem a ti practikátok ketten a
fürmenderrel, hogy máskép meg nem ronthattatok bennünket. A polgármester
és a becsületes tanácsosok bizonyosan nem is tudnak erről semmit, jertek
velem a polgármesterhez, ő bizonyosan nem fog ilyen istentelenséget
megengedni a városban.
– Ejnye te szemtelen asszonyi állat! kiálta Sziksz uram, elbízva magát
tizenkét alabárdosában, mindjárt egyszeribe ide köttetlek eme másik
becstelen személy mellé, és…
Nem volt ideje bevégezni a mondást, mert erre a szóra a nekidühödt leány
úgy nyomta a meszelő pamacsát a képéhez, hogy a milyen piros volt Sziksz
uram arcza ez ideig, olyan fehér lett egyszerre, s szeme szája tele lett
mészszel.
E vakmerő tény egyszerre jeladás volt a körül álló népnek, mely rendesen
a gyöngébb iránt szokott érzeni; a syndicus segítségére siető
alabárdosok alig kaptak egy pár ütleget, elhajigálták dárdáikat s
futottak a merre lehetett, őket nem azért tartotta a nemes város, hogy
másokat üssenek, hanem hogy üttessenek mások által s ilyenformán nem
vehetni tőlük rossz néven, ha ezen a hivatáson szerettek mentűl hamarább
általesni.
Katicza odaugrott Rozálihoz, ki aléltan omlott védője keblére. A
szégyen, a fájdalom elvevé minden erejét, életjel nélkül rogyott össze.
– Nézzétek, kiálta Katicza izmos vállára emelve az alélt leányt, kinek
hátracsüggő fejéről a földet söpörték a sárga hajfürtök. Nézzétek! Így
bánnak a szegény székely leányokkal; így gyalázzák meg a mi arczainkat!
Gyertek ki mind! mind, valahol egy székely leány van Brassóban, ki
ezekből a pestises házakból, ki ebből a Sodoma városból, a hol a hajadon
leányokat így meggyalázzák. Elhagyjuk még ma e várost, ebben az órában,
gyalázat és becstelenség arra a székely leányra, a ki itt akar maradni!
A zaj, a kiáltás végigfutotta a várost; minden utczán dühödt
leánycsoportok nyargaltak végig, kiáltozva: «ki Brassóból minden székely
leány! itt hagyjuk a várost!» A láz ragadós volt, a rend felbomlott,
senki sem birt velök többé; kinek mi volt a kezében, csapta a földhöz és
futott ki az utczára, szénvonóval, piszkafával, vasvillával
fegyverkezve; a város fegyveres ereje sokkal csekélyebb volt, mint hogy
e sajátságos zendülést elfojthatta volna, s néhány óra mulva négy ezer,
számszerint 4000 székely leány állt egy csoportban a vásártéren s onnan
indultak meg rendes hadicsapatokban a város kapui felé, semmi kérés,
semmi fenyegetés nem birt közülök egyet is ott tartóztatni. Rozálit egy
hárságyra fektetve vitte középen hat leány vállaikra emelten, végig
kiáltozva az utczán: «így ölték meg a mi testvérünket».
Azon a napon a brassói asszonyságok magok főzhették meg az ebédet a
tisztelt férjeiknek.
Az ebéd még mind csak hagyján, de még hátra volt a fekete leves.
Nem elég az, hogy haza mentek a székely leányok, de azt megigérték, hogy
majd férfiakat küldenek maguk helyett.
Rozáli esetének híre nagy hirtelen elterjedt az egész Háromszéken s
fellázíta minden férfit. A székely nehezen kezd a haragba, de ha
elkezdi, akkor aztán nehezen is végzi.