azután a völgyig, ismét a második dombig, s a harmadik völgyig; a lányok
közül egynek sem hullt egy könye is. Ott elmaradtak a rokonok; a leányok
vigan mentek tovább, párosával egymásba fogózva; a ki szemközt
találkozott velük, mondogatá magában: ejnye de víg leányok, s tán
gondolt egyebet. Egyik szebb volt mint a másik, legelől a két szépek
szépe: Rozáli és Katicza egymás vállait ölelve s jó kedvvel, délczegen
lépve előre.
Ahogy rokonaikat elhagyták, valami víg danát kezdtek el dalolni, hogy
azok hallhassák, milyen jó kedvvel haladnak ők tova; mikor aztán annyira
elmentek, hogy azok nem hallhatták a dalt többé, sem rájuk nem
láthattak, ott lassankint csendesebb lett a víg ének, lassúbb lett a víg
szökellő járás; végre elfogyott az ajkakon a dal, a tánczolva lejtő
csapat megállt és egymás nyakába borulva a leányok elkezdének sírni
keservesen, – keservesen. – A jó pap szíve majd meghasadt.
A jó öreg tiszteletes, ő maga eljárván az illető előljáróságokat
Brassóban s a dolgok mibenlétét fölfedvén előttük, addig vissza nem tért
Uzonba, a míg személyesen meg nem győződék felőle, kit hová, milyen
házhoz szegődtetének el? hogy arról mind hírt vihessen otthon levő
szüleiknek.
A mi két leányunknak oly különösen kedvezett a szerencse, hogy ők épen
két egymással szemközt levő házba jutottak, úgy, hogy minden pillanatban
keresztülkasul beszélgethettek egymáshoz.
Az egyik házi gazdája lőn a városi syndicus, a másiké pedig a fürmender.
A syndicust hítták nagyuram Sziksz uramnak, a fürmendert nagyuram
Weimuth uramnak.
A syndicus volt egy harmincz és negyven közti fiatal nőtelen ember,
kisded, alacsony termetű, szőkehaju, erősen ragyás ábrázatú, melyet
megborotválva viselt, csupán köröskörül a képe alatt hagyva meg
szakállát, mely olyan szőke volt, hogy ősznek is beillenék.
Sziksz úr azonban saját különös hírben állott, ő volt mint mondani
szokták a város kakasa: minden lánynak szépet tenni, minden menyecskének
udvarolni, örökké vőlegény hírben állni és sohasem házasodni, a szép
szolgálók képeit megcsipkedni, minden leányt elbolondítani és utánuk
bolondúlni; csintalan beszédeket mondani, és magáról sok mindenféle
anekdotát mondatni; bálokban előltánczolni és minden lakodalomnál
vőfélységet viselni és más efféle egyebek, melyek mind elégségesek
voltak arra, hogy őt a közvélemény előtt gonosz kikiáltott kakassá
kukoríkolják ki, a kitől ugyan kellett ám magát őrizni minden jámbor
hajadonnak, s ha találkozott vele az utczán tisztességes leányzó, méltán
szólíthatá őt meg e szóval: «félek ám én kendtől.»
Vala pedig ez úri embernek egy öreg asszonyság édes anyja, a ki egy igen
tisztes, kegyes, istenfélő asszonyság vala; nem mozdult ki soha a
szobájából, csak mikor templomba mene, és nem nyitotta ki egyébkor az
ablakát, hanem ha valamelyik szomszédasszony oda jött az ablakra
beszélgetni.
Ez egész nap imádkozék és kegyes dolgokkal foglalá el elméjét, és épen
nem törődött fiának bolondságaival s midőn egy vagy más tudomására esett
belőlük, csak a kezeit tevé össze és nagyott sohajtott.
Az átellenben lakó ház tulajdonosa, a fürmender, vajmi egészen más ember
vala; Weimuth uram maga volt a legszigorúbb erkölcs. Mikor az utczán
ment, soha félre nem nézett, és soha sem tarthatá megfogható dolognak,
miként vetheti férfiu szemeit bármely asszonyszemélyre, kivéve, ha
tulajdon hitvestársa, nem gondolván meg, hogy az embernek a saját
hitvestársa is idegen személy volt addig, a míg szemeit rá nem vetette.
Vala pedig az egyetlen alak, a melyre ő saját szemeit vetheté,
legkevésbé alkalmatos arra, hogy szemeit valaki rajta legeltesse.
Weimuthné asszonyom magas, száraz alak volt, nagy hegyes állal,
kidülledt rideg homlokkal, melyről két kigyóforma szemöldök kanyarodott
le két vasvilla szem fölé, iszonyu csontos kezekkel, örökös haragos,
durczás képpel; hallgatva nagy ritkán lehete látni, a legkisebb
terjedelmű hang pedig, melyen szólni szokott, beillett lármának, úgy,
hogy a kik a fürmender úrral kötődni szerettek, ráfogták, hogy felesége
még álmában is pöröl, a mikor más ember hallgat és e miatt viselete és
frizurája mindig úgy nézett ki, mintha valakivel épen tépászkodott
volna, a mi a külső kellemetességnek nem igen nagy előmozdítására
szolgál.
Hát még a cselédek mit nem tudtak beszélni róla? Soha sem volt, a ki őt
Mihálytól Györgyig ki tudta volna állni, sőt gyakran egy év alatt hat
szolgáló is megfordult nála, a mi kis városban nagyon gonosz természetre
mutat.
Egész nap csörtetett, pörölt a szolgálóival; semmi sem volt neki jó, a
mit tettek.
Majd a leves volt neki kozmás, majd a tányérok piszkosak, a hússal
mindig visszaküldte őket a mészároshoz, s felpanaszolt nekik minden
falatot.
Ha csinosan öltözködtek, az volt a lárma, hogy miért czifrálkodnak? Ha
szólt nekik valami legény, volt érte három napig mit hallgatni, s ha
épen Weimuth úrra talált valamelyik vagy egyszer tekinteni, jaj volt
annak, mert kiásta a szemeit.
Akármi fogyott el a háznál, annak mind a szolgáló volt az oka; fa,
liszt, só, zsír, a mit feltüzeltek, felfőztek, felrántottak, az mind el
volt lopva, dugva, tékozolva, és iszonyu dolog lett belőle, hogy nem
tartott örökké.
Ha egy gombostű elveszett az asztalról, felhányta érte az egész házat, s
jaj volt a leánynak, ha egy hasonló gombostűt talált a motyói közt, már
pedig a gombostűk abban az időben nagyon is hasonlítottak egymáshoz.
Hát még ha ellentmondani talált! Könnyebb volna a rakétát megszólítani,
vagy az oldalba lőtt medvét kapaczitálni, mint Weimuthné asszonyom színe
előtt megállni egy cselédnek, a ki neki visszafelelt, de ha vissza nem
felelt sem használt semmit, ő azért egész nap zúgott, morgott,
patvarkodott, csakhogy valamivel alantabb hangon.
A tört edényt megvette rajtuk, pedig az egész konyhája csupa hasadt és
elcsorbult edényből állt, s ha a kútra, vagy piaczra jártak, soha sem
hitte el nekik, hogy nem jöhettek volna hamarább.
Képzelhetjük, hogy milyen különös szerencse volt ez esetben, miszerint a
két uzoni leány közül nem Katicza jutott Weimuthnéhoz, és nem Rozáli
Sziksz uramhoz; mert a míg Rozálit Sziksz uram incselkedései halálos
kétségbeesés között tartották volna, addig másfelől Katicza Weimuthné
asszonyomat minden héten megverte volna hétszer!
Így azonban sokkal jobban történt. Sziksz uramnak Katicza piros pozsgás
arcza, eleven tüzes szemei s gömbölyü idomai tetszettek meg jobban, a
jámbor Weimuth pedig nagyon megnyugodott Rozáli szelid, hallgatag
személyében, s így lőnek mindketten elhelyezve a két átellenes szomszéd
házhoz.
Weimuthné asszonyom, hogy a pörölésen kezdje a bemutatást, elmondá egy
rohanás alatt a lehető legkiabálóbb hangon a békeszerető leánynak, hogy
mihez tartsa magát, mit kell és mit nem szabad tenni? reggel felkelni,
kávét megfőzni, kevés fát égetni, úr csizmáit suvikszolni, piaczra
elmenni, sokáig oda nem lenni, mészároslegénnyel nem enyelegni, piaczi
pénzből el nem lopni, mert utána fog járni, hamar tüzet rakni, leves ki
nem futni, lúd-kácsa megtömni, asszonyát megfésülni, kis kutyát
megmosdatni, szobát kiseperni, virágot megöntözni, ágyakat megvetni,
kútra elszaladni, asztalt teríteni, ételt betálalni, a mi maradt
eltenni, belőle nem enni; tányért mosogatni, szapulni, vasalni,
mángolni, köpülni, magát jól viselni, különben elfogja csapni.
A szelid leány szépen kezet csókolt és igérte, hogy mindent el fog
végezni és nem lesz rá panasz.
Katicza másfelől a mint beköszöntött Sziksz uram édes anyjához, ő
beszélt neki: kikérdezve, hogy mi dolog lesz a háznál? s közben olyan
munkákat is fedezve föl, mik azelőtt a jó asszonyság házánál
gyakorlatban sem voltak, mint fonás, apró barom- és sertéshizlalás,
kertmívelés. «Ennek mind meg kell lenni, mondá Katicza, mert sokat meg
lehet vele takarítani, s nem kell a piaczról venni mindent. Azután én
mindent egy szó nélkül elvégzek, azért tehát nem lesz szükség magát
azzal fárasztani sem az úrnak, sem az asszonynak, hogy nekem valamit
parancsolgassanak, mert egy az, hogy én nem szeretem, ha rám lármáznak,
más meg az, hogy míg valakinek eszébe jutna egy dolog, már akkorra én
azt el is végeztem. Hát csak a szó szaporodnék vele.»
A jámbor asszonyság nagyon meg volt elégedve ez ajánlattal, ő különben
is sokkal kegyesebb természetű volt, mint hogy a patvarkodást szeresse,
s inkább megitta a tej alját, mint hogy szolgálójával pereljen, hogy
hová tette a tej színét? s megette a kozmás levest inkább, mint hogy a
konyhába fáradjon s magát görbe szemekkel nézesse.
Ez tehát már tökéletesen meg volt győződve felőle, hogy Katicza épen
neki való leány. De még Sziksz úr is meg volt felőle győződve, hogy ez
neki való leány. Ő maga vezette fel a lépcsőkön a leányt a
padlásszobába, mely neki volt szánva, megmutatta, hol lesz a helye, igen
nyájasan bánt vele, egy párszor a szemébe iparkodott kacsintani, mire a
leány viszonzásul olyan szemeket vetett rá, mint egy basiliscus, végre
búcsú fejében egyet csipett rajta, mire a leány olyat ütött a körmére,
hogy bekapta volna, ha nem tom milyenes lett volna is.
– Ejnye be átkozott hirtelen keze van ennek a leánynak! szitkozódék
Sziksz úr, a megütött körmeit szopogatva.
– Úgy kell neked! nagyon jól cselekvé, mondá édes anyja, megörülvén,
hogy még ebben a tekintetben is kedvére való leány akadt a házhoz, s e
percztől fogva az öreg asszony nagyra kezdé becsülni Katiczát, s
tökéletesen képesnek hitte őt arra, hogy kedves fiát egyszer Isten
igazában el fogja páholni, a mit az mindenféle asszonyszemélyeken
elkövetett istentelenségeiért ugyancsak megérdemelt.
E becsülést Katicza iparkodott öregbíteni. Oly rend és tisztaság állt a
házhoz, a milyen azelőtt soha; égett a keze alatt minden munka, a konyha
ragyogott, a szobák tiszták mint a tükör, az ételek izletesek, az udvar
felseperve, a kert tele virággal és konyha-növényekkel, a tej kétszerte
sűrűbb a tehénneli jó bánástól, s ha kellett a pékkel és mészárossal
perlekedni, nem volt szükség ahhoz prókátort fogadni, elvégezte azt
Katicza maga; s azt már meg kellett neki engedni, hogy minden héten
legalább egyszer kedvére kipörölhesse magát, az már az ő gondja volt,
hogy kivel? Csak akadt rá, hol egy, hol más. És azért a jó asszonyság
nemcsak hogy nem haragudott, sőt nagyon jól érezte magát, hogy van egy
bátor személy a háznál, a ki ő helyette viaskodik, s úgy tekinté őt,
mint oltalmat és várőrséget a háznál.
Vajmi másképen folyának Rozáli napjai amoda át.
A szegény érzékeny szivű leány, ki sohasem hallott oda haza egyebet
nyájas, hizelgő beszédnél, kit otthon mint leányok tükrét, példányát
mutogattak a vének gyermekeiknek, ki szerény és alázatos lett a
szünteleni dicsérés és kedvezés miatt, most minden nap szitokra ébredt,
bármit tett, azért patvarkodást kellett hallani, s a perpatvar szavai
néha annyira nem voltak megválogatva, hogy a szegény leány titokban
sírva fakadt. Csak titokban, nehogy Katicza meg találja tudni.
Egy napon azonban mégis csak megtudta.
A kutnál találkoztak. Katicza épen ott állt a szökőkut előtt, a
kőoroszlán alá tartva egy akkora korsót, hogy más leány felfordítani sem
tudná, ha tele van vízzel, nem hogy haza vinni. Szép fekete haja széles
két tekercsbe fonva kigyózott vállára, izmos két gömbölyü karján fel
volt kötve piros szalaggal a bő patyolat ingujj, s a mint habzó fehér
kötényét félig felemelve, hogy el ne locsolja, kezét csipejére tevé, úgy
nézett le a világra, mint egy amazon hadvezér magyar vállban és posztó
rokolyában!
Ekkor jön véletlen a kutra Rozáli, s Katicza meglátja, hogy a leány
szemei ki vannak sírva.
– Mi lelt? kérdé tőle megijedve. Ez habozni, kerülgetni kezde, de
Katicza csak rajta volt, hogy mondja ki mi baja?
Végre a leány kivallotta, hogy az asszonya nagyon megszidta, mert azt
hiszi, hogy az urára nézett, s neki azt mondta, hogy ő egy «rossz
személy».
Katicza csak elhalaványult, a düh elállta minden tagját, hogy reszketett
bele, azzal egy szót sem szólt, ott hagyta a korsót a kuton, s mielőtt
valaki megfoghatta volna, rohant Weimuthné asszonyom házára.
Sem kérdett, sem hallott, berontott az ajtón, fel a lépcsőn, keresztül a
szobákon, ott találta Weimuthné asszonyomat, a mint épen a kis kutyáját
fésülte.
– Asszonyom! hallja az asszony! kiálta a leány magasan lihegő kebellel;
az én öcsém[6] az asszonynál van szolgálatban, az én öcsém egy jámbor,
becsületes, szelid leány, az asszony pedig egy veszekedő teremtés, a ki
belekötne magukba a szentséges szentekbe is, ha valaha olyan helyre
juthatna, a hol azok laknak. De micsoda istentelen gyalázat az, az én
öcsémet Rozálit egy rossz személynek merni nevezni? tudja meg, hogy az
én öcsém becsületes nemes ember leánya, azt pedig, hogy én ki vagyok,
imádkozzék az Istennek, hogy meg ne tudja, mert ha én egyszer megtudom,
hogy az asszony Rozálit megbántotta, vagy csak görbén is nézett rá, ne
legyen becsületes leány a nevem, ha széjjel nem verem a házát, és ha én
még egyszer kihallom az utczára, hogy az asszony az én öcsémre pöröl, én
meg kiállok az utcza közepére s onnan teremtem össze, hogy tudom
megemleget róla még a pokolban is!!!
Weimuthné asszonyom úgy megijedt e rohamra kutyástul együtt, hogy szinte
kővé váltak mind a ketten, mint a hogy a mesebeli kősziklák története
hangzik; a mint azonban lassankint magához és hangjához kezde térni, a
mint elgondolá, hogy micsoda istentelen nagy vakmerőség ez: őtet saját
házában fényes nappal ilyen dühös szavakkal megtámadni, felfujta ő is
magát és megereszté nyelvének sebességeit.
Ámde az sem használt, ha tudott Weimuthné asszonyom jól kiabálni, tudott
Katicza kétszer olyan jól, s mindig feljebb birta fél octávával a
hangot; a lárma égre és utczára kiáltott; a népség összeröffent az ablak
alatt, s utoljára is az lett a processus kimenetele, hogy Weimuthné
asszonyom elrekedt a kiabálásban s nem beszélhetett tovább, Katicza
pedig nem rekedt el, s övé maradt az utolsó szó.
Azzal nagy diadalmasan visszament a kutra a korsójáért.
A dolog, a nagy patalia a polgármester elé került. Weimuthné föllovalta
a férjét, hogy indítson vádat, a szegény fürmender a legrosszabb
prókátor volt a világon; Katicza védelmét pedig a syndicus vállalta
magára, s minthogy a leány semmi olyast nem mondott az asszonynak, a mi
azt meggyalázta volna, csupán csakhogy igen fenhangon mondta el azon
dolgokat, mik papirosra leirva igen csendesen hangzanak; Weimuthné
ellenben mindent elmondott neki, a mi szép és válogatott titulust privat
szótárában talált: nemcsak hogy elégtételt nem adának neki, hanem még
komolyan megintették, hogy jámbor cselédjével bánjék kegyesebben, nehogy
ismét hasonló háboruságra adjon alkalmat a város nyugalmának
megháborításával; ha pedig el akarja bocsátani, fizesse ki neki az
esztendei bérét.
Ez keserűen esett a jó asszonyságnak. Jól van, nem bántotta többé
Rozálit, de megfogadta, hogy beköti még a koszoruját; s addig is, míg az
bekövetkezhetnék, valahányszor kedve támadt a leányba belekötni,
helyette mindig a férjét vette elő, a jó jámbor Weimuth urat, a
becsületes fürmendert, a ki elvesztette a felesége perét s annak jutott
ki teljes mértékben a csáva. Ebben nem parancsolt a tisztelt
asszonyságnak sem a város, sem a királybiró.
Lőn azonban, hogy nemsokára Katicza is kiesnék a maga urának különös
kegyéből. A derék syndicus ugyanis, az a veszélyes város kakasa, nem
sajnálta a fáradságot, annyira lekötelezettnek hitt védenczét mindennemű
alkalommal szerelmével ijesztgetni, s úgy tett, mint a kalitkába zárt
farkas, mely minden pálczánál százszor kidugja az orrát, s százegyedszer
megint újra kezdi, hogy hátha mégis ki lehetne bujni?
Majd szép szóval, majd ajándékkal kerülgeté a leányt; – hogy a szép szó
mind füstbe ment, az ajándék pedig ki az ablakon, az igen természetes.
Apró incselkedésekre mindig ráért, meg-meglepte a leányt, mikor főzött,
mikor a kertben dolgozott, észrevétlenül odalopózott mögé, s egy csókot
nyomott gömbölyü nyakára, szép sima vállára orozva; a miért ugyan mindig
kijutott számára a megfelelő jutalék a sodrófából, vagy gereblyenyélből,
de van a németnek egy példabeszéde, mely szerint a szerelmesek között
szükséges czivakodásnak lenni, a miből az következik, hogy a czivakodás
nem egyéb, mint egy neme a szerelmi nyilatkozatnak.
Az ilyen nyilatkozatok nyomait nem egyszer viselte napokig Sziksz úr, a
hol más szerelmi emlékeket szokás viselni, az inge alatt, de még sem
egészen ott, a hol más szerelmi emlékeket szokás viselni, a keblén,
hanem a hátán.
Egy este Katicza, ki rendesen utolsó volt lefeküdni a háznál, miután a
konyhán minden dolgát elvégzé, fogá mécsesét s bezárva minden ajtót jól
és összejárva a ház minden zugait, ha nem rejtőzködék-e el valami rossz
ember valahol? fölmene csendes kis hálószobájába s annak gömbölyü
padlásablakát beakasztva kötényével, elkezdé magát azon kényelembe
helyezni, mely szükséges a lefekvéshez.
Felhagyunk a leirással; először azért, mert nem találjuk illendőnek egy
erényes hölgyet hasonló helyzetben lefesteni, másodszor semmi okot sem
látunk arra, hogy czéltalan gerjedelmeket idézzünk elő oly személyek
iránt, kik régesrégen a föld alatt porladoznak.
Annyit a leghidegebb phantasia mellett is képzelhetünk, hogy midőn a
hölgyek álomra készülve egyedül maradnak, nagyon kevéssé szoktak
óvatosak lenni bájaik iránt.
E minden óvatosságtól ment pillanatban, a midőn Katicza azt hivé, hogy
egészen egyedül van, valami csendes nesz üté meg füleit.
Halk, visszafojtott lélekzet volt az, mely fekhelye alatt hallatszott.
A vér arczába szökellt: valaki őt megleste!
Nem az jutott eszébe, hogy ott tán elrejtőzött gonosztevő lehet, ki őt
meg akarja gyilkolni, hanem az: hogy ott egy férfi van, a ki őt
megleste, midőn vetkőzött.
Első dolga volt hirtelen elfujni a mécset, hogy sötét legyen. A harag,
ijedelem, a megsértett női szemérem tizszerezék karjai erejét, pedig
bizony egyszeresen is elég sulyosak valának azok. Odarohant ágyához,
mint egy bőszült tigris, s a mint találomra alányult, egy borzas fő
akadt kezébe.
Bizonyára azon borzas fő tulajdonosának nem leve irigylésre méltó sorsa,
félig kihúzatva, egészen pedig ki nem bocsáttatva az ágy alól, ott
incognito a sötétben az ütésnek, pofozásnak, karmolásnak és czibálásnak
annyiféle variatiója játszatott el rajta, a mennyi egy zongorának is
keservesen esnék a mai világban.
Csak ekkor jutott eszébe Katiczának, hogy neki meg kellene ijedni!
Hirtelen elbocsátá az ismeretlen embert, magára kapta rokolyáját,
kirohant a szobájából, le a lépcsőkön, végig kiabálva a házon:
– Jőjjenek ide! tolvaj van a háznál!
A házban lakók mind derék, kegyes emberek voltak, a kiket ilyen szép
biztatással nem lehetett kicsalni az ágyból; még jobban elbujtak.
Katicza tehát kifutott az utczára, onnan csődíté be a jövő-menőket, s
nemsokára akadt egy pár merész timárlegény, a kik fustélyokkal ellátva,
megindulának a leánynyal keresni a tolvajt.
Sziksz úr szemközt jött rájok. A szobája ajtajából lépett ki. Képe össze
volt karczolva, s azon kérdésre, hogy mi lelte, azt felelé, hogy a mint
a nagy lármára ki akart tekinteni az ablakon, elfeledte, hogy a táblák
be vannak téve, s az üvegen keresztül dugta a fejét.
Nagy fejcsóválva sajnálák. Csak Katicza sejté az igazat; az éji
leskelődő ő volt. Jól esett neki, gondolá magában.
S most még tetejében az a bosszuság várt Szikszre, hogy a nagy
rablólárma miatt neki magának kellett a kutató népsereggel együtt
keresni a házban rejlő tolvajt; vitte maga elől a lámpást padlásra,
pinczébe s magyaráztatta magának a leánynyal: hol volt? mi volt?
Mindent tűvé tettek a házban, végtére is nem találván semmit, abban
nyugodtak meg a kutatók, hogy bizonyosan kiugrott az ablakon a
semmirekellő.
Sziksz úr csak úgy szedte fel zsákszámra a megtisztelő czímeket,
melyeket a gonosztevő rovására szemtől szembe mondogattak neki.
Ez napságtól fogva kitelt Katiczának a becsülete Sziksz úr előtt; most
ugyan össze ne kapjon Weimuthné asszonyommal többet, mert a multkoriért
is meg talál lakolni.
Volt a jámbor fürmendernek egy nagy legény fia, József. Az egyetlen egy
fiut hagyták nőni, a míg felnőtt, s mikor jól megvállasodott, akkor
jutott eszébe a szülőknek, hogy hát a fejével mit csináljanak? Alig
tudott annyit, hogy a nevét leirhassa, s a pogányok nyelveit épen nem
ismeré.
Pedig Weimuth uram azt akará, hogy az ő fiából tudós ember legyen; vagy
pap, vagy professor. Ő maga is az szeretett volna lenni, de szüléi
szitásinasnak adták, úgy lett belőle szitásmester, úgy szerzett házat és
úgy választatott meg fürmendernek. Nem gondolta meg a jámbor, hogy ha
tudósnak nevelték volna, soha sem lett volna háza.
József úrfi azonban mindent szeretett a világon, a mi szeretetre méltó,
csupán csak a könyveket nem, s nagy kérdés támadhat belőle, ha vajjon
van-e azokon mit szeretni?
Weimuth uramat mind e természeti betű-iszonya fiának nem veré le feltett
szándékáról; gondolá, hogy József itthon nem akar tanulni, mert nem fél
már a brassói professoroktól, hanem majd elküldi odább; menjen el
Wittembergába, ott tölcsérrel töltik a tudományt az ifjak fejébe, majd
ott megtanul sok mindent.
A fiu tehát elküldetett akadémiákra, meg is tanult sok mindenfélét,
megtanult pipázni hosszú száru pipából, megtanulta, hogy sörre bort
lehet inni, de borra sört nem jó, megtanult birkózni, tülekedni,
vagdalkozni s ökölharczokban ritkítá párját.
E mellett nem mulasztá el minden évnegyedben szorgalmatosan tudósítani
szülőit, hogy mennyi minden tanulni valója van egy wittembergi diáknak,
s mennyi könyv kell ahoz és a könyvek milyen drágák! Tehát summa
summarum küldjenek pénzt, mert különben nem megy a diákság.
A jámbor Weimuth úr csak azon aggódott magában, hogy hová fogja majd
mind azt a sok könyvet tenni, a mit a fia haza hoz? hisz annak magának
egy külön szoba lesz szükséges.
Egy napon tehát, miután József úrfi két esztendeig tanult minden jó
tudományt, kap egy levelet Weimuth uram a wittembergai consistoriumtól.
Ah, ez bizonyosan gratulatió! Felbontja és azt olvassa benne, hogy
menjen izibe és vigye haza a fiát, mert az két esztendő alatt semmi
épületes dolgot nem tanult, otthon még lehet belőle valami, ha egyéb
nem, senator; itt pedig csak a rossz példát szaporítja.
Elmult minden kedve Weimuth úrnak e levélolvasásra: az napon sírt az
egész ház, Weimuth úr felmentette magát a választók sessiójából, s
vásárolván egy nagy bikacséket, azt a kaputja alá gombolá, más nap
mindjárt felült a vasútra – vagy mit mondok! – egy sószállító szekérre;
az levitte Aradig, onnan tutajon leszállíták Szegedre, Szegedről heti
vásárosokkal eljutott Bajára, onnan terhes gabonahajókkal felvontatták
Pozsonyba, Pozsonyból azután alkalom adódván, gyapjuszállító szekérrel
beviharzott egész Wittembergába.
Dél levén az idő, még otthon találta Józsefet, kinek még akkor reggel
volt, de milyen nagy volt elcsudálkozása, midőn az ő szép kis nyulánk
fiacskája helyett, kit megverő szándékkal keresett, egy roppant köpczös,
vállas ficzkót talált, kit az ember, még ha apja is, nem igen mer
megverni.
Az egész szoba oly füstfelleggel volt tele, mintha belül fűtenék, s a
kéményt bedugta volna valaki, pedig csak egyetlen pipa okozá az egészet,
melynek oly hosszú szára volt, hogy fidibussal nem érhette el az ember,
hanem mint épen József cselekvék, le kellett húznia lábáról a nagy
térdig érő csizmát, s lába ujjai közé csiptetve a fidibust, aként
gyujtani rá.
Ki irhatná le József örömét, midőn szeretett atyját szállásán
elfogadhatá! oda rohant hozzá, megölelte, megcsókolta, leültette azon
székre, melyen maga ült, mert a többinek el volt törve a lába, s
kiáltozott a szolgájának, hogy hozzon bort, sört, pálinkát, hurkát és
brugót az öregnek, mind ezeket a tárgyakat sajátságos, csak a diákok
által használt neveken nevezve.
Weimuth úr csak hallgatott; az egész úton annyi mindenféle válogatott
prédikácziót, mosdatót, beköszöntőt, búcsúztatót, dorgálót, feddőt,
hurítót, elátkozót és kitagadót gondolt ki magában, hogy most egy szó
sem jutott belőle eszébe.
Elvégre annyit tudott mégis mondani, összetéve kezeit kegyesen:
– Hol van az a te drága könyvtárad, mely nekem annyi pénzbe került?