juhásznétól.
Az híven elmondott mindent; kiket a titok érdekelt, halva voltak
mindketten; elmondá, hogy egy éjszakán az Oltból hült tetemet fogott ki
gyermeke, azt föléleszté, nőül vette, sokáig éltek együtt boldogul, s jó
volt hozzájuk az Isten, mert együtt haltak meg mind a ketten. A férj
lázba esett, a nő ápolta és ráragadt; így meghaltak egyszerre szépen,
ott feküsznek egy sír alatt, a virágos kert közepén rozmarin-bokrok
aljában. Csak e gyermek maradt utánuk.
Bárczayné könye a gyermek fejére hullott, a kit keblére szorított. Az
agg nő is jajveszékelt, de nála elfogyott már a köny.
Innen elvezetteté magát a sírhoz, mely alatt testvére nyugszik, s hogy
rágondolt, miszerint az még évekig élt azután, mikor ő halála miatt
gyászt viselt, s egyszer sem találkozhatott vele az életben, alig birta
magát fentartani.
Leszakított egy szálat a rozmarinból, melyet testvérének hamva táplált,
s azt keblébe rejtve, megkérte az öreg asszonyt, hogy jőjjön kis fiával
együtt kastélyába, hol sorsukról gondoskodni fog.
Az aggnő már nem akart megválni a kunyhótól, hol élte reményeit látta
felvirulni és a sírtól, mely azokat eltemette, hanem kis unokáját átadta
a delnő könyörgésére, rábízva, hogy szeresse azt, mert az ahhoz van
szokva.
Bárczayné haza vitte a gyermeket, elmondá férjének az eseményt. Neki is
volt kis gyermeke, egy évvel fiatalabb amannál. Együtt nevelte fel s
hozzászoktatták, hogy azt «bátyjának» nevezze.
Midőn megnőtt a fiu, elnevezték Székely Istvánnak s jószágot adtak
kezébe, melyben később családja is megmaradott.
Nyiltan világ elé nem hozhatták a rokonságot, az eltünt testvér neve
iránti kötelességből.
Annak el kellett temetve lenni az ősi sírbolt alatt, meghalva menyegzője
napján. De az aranyos sírkő előtt, melyre neve volt felirva, nem sírt
többé senki, e helyett minden évben egy napon elvándorolt az egész
család egy távol eső völgybe, ott egy kis domb előtt töltöttek nehány
órát, s az napon nem volt vigalomnak helye a háznál.
A titok még így is elszivárgott s az emberek gyalázatnak tarták az
Ilonka esetét, mert így szokás itélni a világban.
Hanem az ifjabb Bárczay még meglett ember korában is mindig «édes
bátyjának» nevezé Székely Istvánt, s jószágában részesíté… és a dolgot
sokan tudták…
HÁROMSZÉKI LEÁNYOK.
(Elbeszélés.)
Történtek ezen dolgok az ezerhatszázkilenczvenkettedik esztendőben, a
midőn sok siralmas állapot esett jó Erdélyországban.
Valamint mindenkor, úgy ez időben is a sok szerencsétlenségből,
hadjárásból, pusztításból, döghalálból, éhinségből legkevesebb jutott a
székelyföldre, a minek azonban természetes okai vannak: a székelyföld
lakosai nem birtak soha felesleges aranynyal és ezüsttel, a mi a
hadjáratokat rájuk vonta volna, ellenben mindig elég vassal, mely azokat
távol tartsa. Valami nagyon nagy urak nem éltek közöttük, kik
fejedelemségre, királyságra vágytak volna, s így önmagukkal sem sok
bajuk volt; hegyeik levegője mennyországi, vizei kristály, boruk nem
terem, ezért a mirigy sem sok tápanyagot talált közöttük, hogy pedig az
Isten egyéb itt meg nem nevezett ostorait távol tartá tőlük, azt
tulajdonítsd annak, hogy a székely nép nemcsak templomában, hanem
szivében is viselé az Istent, elannyira, hogy káromkodást nem lehete
hallani az egész székelyföldön, hanem ha megharagíttaték a székely,
annyit mondott: «hogy a Jézus ne verjen meg!» még akkor is oda tette
azt, hogy «ne!» meggondolván, hogy milyen nagy szerencsétlenség
származhatnék abból, ha onnan elhagyná.[4]
Ezért is volt oly boldog nép a székely és megérdemlé azt.
Ilyen boldog ember vala a sok között Dankos András uram, Háromszéknek
Uzon helységében.
Valóságos lófeő székely vala, a ki huszonnégy embernek parancsolt, ha
táborba rendelteték, s nem egyszer járt odakinn[5] a vármegyéken a
székely nemesség küldöttségeivel.
A templommal átellenben volt a curiája, szép zsindelyes ház építve
rajta, minden szál zsindely gömbölyűre faragva, s bóbitás faékkel fúrva
a másikba, hogy nem különben nézett ki, mint egy párthus vitéz pikkelyes
pánczélja; a ház előtt széles nagy folyosó, czifrára faragott rácscsal
elrekesztve, az ablakok köze tele illatos virággal, mik eleven függönyt
képeztek előttük; körül magas nyírfából fonott sövény, melyet az utczára
fekvő oldalon deszkakerítés válta fel, közepén egy roppant nagy kapuval,
melynek befödelezett teteje alatt egész kis erősség volt a napra kiülve
tollászkodó galambok számára készítve, a két kapubálvány között pedig a
porta tetején olvasható vala jó faragott betűkben:
«Ezen házat építé Úrnak Istennek segítségével Ns. Dankos And.; Anno Dom.
MDCLXVII.»
Tehát huszonöt esztendő óta tölté benn idejét a jámbor férfi, és azalatt
meggazdagodott külső-belső gazdasága: udvara tele apró marhával,
istállói jármos ökörrel, az ólak tele röfögő állatokkal, repülő barmok
ketreczekbe zárva, hogy a szép virágos kertet ott a ház elején el ne
pusztítsák; külön pedig egy jó fenyőfaderekakból rovott akol négy hámos
ló számára; ugyanannyi hátas paripa a másik rekeszben.
S hogy a négy hátas paripa ne álljon hiába, három derék legény fia is
volt a jó András úrnak: János, Márton, Gábor, olyan szálas legény mind a
három, hogy meg kellett hajolniok, a mikor a zábén kijöttek, s a három
derék fiu mellé egy szép hajadon leánya, Rozáli, kit a falu szépségének
tartott minden ember, s minthogy édes anyja már meghalt s a leány
különben is igen szelid és jó volt, úgy tekinté őt minden öreg asszony,
mintha saját édes gyermeke volna, és minden ifju legény, mintha édes
testvérét tisztelné benne; sőt maga a tiszteletes úr, Ábrahámfalvi Ábris
úr ő kegyelme, úgy tüntette őt fel az ifju leányzók előtt, mint
példaképét minden erénynek és jó erkölcsöknek.
András úr fiai közül a legnagyobbik, János, elérvén azon időt, mikor
illendő az ifju embernek körültekinteni, hogy magához hasonló élettársat
találjon, csakhamar fellelé azt a szomszédjokban lakó Bartha Katiczában,
ki, épen akkor apja-anyja meghalván, árvaságra jutott, s megtetszvén a
leányzó személye az ifjunak, megkérte apját, hogy engedje azt neki
hitvestársul venni.
Mert az életben, kivált szegény emberek életében nem olyan könnyű ám a
szerelmes történetek útba igazítása, mint a hogy a költő urak a
papiroson el szokták végezni, hanem ha az ember valakit megszeret, előbb
végig kell azt gondolni, hogy attól aztán csak ásó-kapa választja el,
hogy annak erényeitől és hibáitól az egész család boldogulása függ.
András úr tehát megértvén a dolgot, elébb megkiváná ismerni a leányzót,
együvé járatta őt saját leányával, s csak a midőn azt látta, hogy Rozáli
mily végtelenül megszereté Katiczát, hogy csaknem elválhatlanok kezdenek
lenni, akkor hitte el, hogy annak igen derék leánynak kell lenni, mert
Rozáli különben nem szerethetné őt.
Pedig mily két egymástól különböző jellem volt e két leány! Rozáli
gyengéd, szőke, fehér arczu, szelid tekintetű gyermek, kinek szájából
alig lehetett szót hallani, hanem csukva is elég szépek voltak azok, s
ha kék szemeit fölveté valakire, nincs az az ékesen irott instantia,
melyből többet lehessen kiolvasni, mint azokból, magaviselete, mintha
mindig templomban volna, oly szerény, oly szelid, s ha sokáig nézte
volna valaki az arczát, bizonyosan meghatotta volna a mondhatlan
búskomolyság, mely azt oly halaványnyá tevé.
Mily más volt Katicza ennél! Magas, nyulánk, gyors, mint a zerge,
villámló fekete szemekkel; hosszú fekete haját, ha olykor kibontá, leért
a sarkáig, piros pozsgás arcza vagy nevetett, vagy haragudott, de soha
sem volt békés állapotban, hasonló eset volt cseresnyepiros ajkaival is,
melyek mint a bibliai olajos korsó olajból, soha ki nem fogyának ékes
beszédből, hanem kötődtek, czivódtak ha kellett egyszerre hat
ellenséggel, s két gömbölyű karja akármely férfinak meggyűjtötte volna a
baját, ha annak vesztére mozgásba találá hozni.
És épen azért szerette egymást a két leány, mert a mi saját
természetéből hiányzott, azt a másikban mint tökéletességet csodálta, és
ez mindenütt így van a természetben, az ellentétek szeretik egymást, az
északi mágnes a délihez vonzódik, az erős a gyöngét, a szőke a barnát, a
szilaj a szelidet szereti és viszont megfordítva.
A szép Katicza már egészen úgy tekinteték, mint a családhoz tartozó tag,
és senki sem talált benne semmi okot a megütközésre, hogy ez árva leány,
nehogy otthon egymagára legyen, addig is, míg a farsang eljön, s a
munkás nép ráér a lakadalmazásra, egész napokat a Dankosék házánál
tölte, sőt gyakran éjszakára is ott maradt, megosztva Rozálival annak
szűz fekhelyét; mert hisz néhány hét mulva úgyis János nejévé kellett
lennie.
Azonban, ime mily hiábavaló minden emberi szándék! a nélkül, hogy
legkevésbé megelőzte volna a hír, a nélkül, hogy Isten előleges jelek
által, üstökös csillaggal avagy földrengéssel tudtára adta volna a
népnek a maga haragját, álló békesség idején keresztülront a havasokon
egy iszonytató tatárcsorda s éjszakának idején rajta rohanva Uzonra,
elkezdi annak lakosait mészárolni, s hogy az ijedség nagyobb legyen,
köröskörül felgyújtja a falut.
A békében alvó lakosok az istentelen lármára felugrálva ágyaikból, a
mint a rémséges tűzlángnál az utczára kifutottak, ama pokolbeli hadak
menten leapríták őket, a fehérnépeket, leányokat, asszonyokat pedig
szőrkötelekre fűzve, lovaikhoz kötötték és a nagy éjszakai zavarban azt
tehették a néppel, a mit akartak, mert vezetője nem volt.
Dankosék háza épen a templom előtt lévén, nekik még maradt annyi idejük,
hogy a férfiak a négy hátas paripa kötőfékjét elvagdalva, azokra
felkaphassanak, a két leány szobájába bekiáltottak, hogy gyorsan, a mi
kedves előttük, ragadják fel és jőjjenek! Mi lett volna a két leány
előtt kedvesebb, mint kedveseik fegyverei? Hirtelen lekapkodták a falról
a kardokat és kopjákat és semmit egyebet nem szabadítván meg a
pusztításból, úgy rohantak ki az udvarra, alig lévén rajtuk egyéb
öltözet, mint a melyben aludtak.
Az öregebbik testvér hirtelen maga mellé kapta nyeregbe Katiczát, az
ifjabbik Rozálit, az öreg Dankos és a legifjabb szélrűl álltak s így
rohantak ki az utczára. Még ott csak néhány száguldozó tatárral
találkozának, kik égő csóvákat hajigáltak a háztetőkre, azokat
hevenyében leaprították; azzal bekiáltottak tiszteletes Ábrahámfalvi
Ábris úrhoz, hogy siessen hozzájuk csatlakozni, kit is közrevéve,
nyargalának kifelé a tulsó faluvégen, a holott minden kapuban
találkoztak menekvő atyafiakkal, kiket magukhoz csatolva, végre olyan
szép számra növekedtek, hogy kevés elszántsággal sikerült nekik a falu
végét elálló tatárokon keresztül utat törni, s mielőtt azok nagyobb
számmal üldözésükre eredhettek volna, elmenekültek a bükkszádi erdők
közé s csak ott állapodának meg, visszatekintve könyhullató szemmel
elhagyott falujokra.
Tűzben, lángban állt ez már egészen, legmagasabban lobogott ki a lángból
a szentegyház tornya, mint egy égő fáklya. Mikor fogják ott ismét
hallani az Isten igéjét?
Mikor aztán reggelre kelve ott számba vették egymást a szegény
menekültek, alig egy harmada volt ott a lakosságnak, a többivel mi
történt? boldog Isten tudja. Sok volt, ki fiát nem találta, sok fiu nem
találta apját, férj nejét, testvér testvérét, és a nagy sírás hangjai az
egekig is hatottak.
Még e nagy szerencsétlenségben is legboldogabb volt a Dankos-család, ők
mindnyájan együtt voltak. Nem mentettek ugyan meg vagyonukból egyebet,
mint négy kardot és négy háti paripát, ámde a gyermekek fiatalok voltak
még, s előttük állt az élet.
Az a négy kard és az a négy háti ló azután sok nagy dologban lett
munkás, a körüllevő székelység hadi csapatokat formált a betörő tatárok
ellen, s a mint Csíkba átrontottak, a szoros utak között agyba-főbe
verték őket, úgy, hogy azok nagy dúlfúlva száguldottak vissza
Háromszékbe, ott újra Kézdivásárhely alá érve, a bandériumok által
törettek össze, ekkor aztán minden oldalról rájok járt a rúd; akármerre
futottak, mindenütt ütötték, de azért nem mentek ki az országból sehova;
végre nekik jött a döghalál, s mint mikor a vidéket meglepett sáskára
eljön a négynapos eső, úgy hullottak rakásra mindenütt.
Lőn tehát a székelyföldön háború, éhség és döghalál.
A tatárok kipusztultával az elpusztult falvak népei, a kik megmaradtak,
kezdtek ismét haza szállinkózni. Haza, haza! persze ha lett volna hová
hazamenni! az utczát nem lehete megismerni, nemhogy a házat, melyben
valaha laktak.
Egy elrongyolt, elsanyarult népcsapat tért egy pap vezetése alatt Uzonba
vissza.
Midőn közel értek az egykor oly szép helységhez, szíveik elfacsarodtak,
hogy nem ismertek arra többé. Nagy messze meredt elő a templom leégett
tornya, nagy fekete ablakaival, mint egy holt bálvány bámulva le a
borzalmak muzeumára. Romok és csontvázak köröskörül.
A fából épült házak jártak legjobban, azok porrá égtek, de a kőházak
oldalain most is ott látszottak még a véres ujjak nyomai, miket egy-egy
gyermekkéz ott hagyott, a kit megöltek; az utczákon hevert asszony,
gyermek és férfi halottan, az elvadult ebeket kopjákkal kellett róluk
elhajtani, s minden megtalált hullában egy ismerőst kelle látni;
becsületes családapák, jó hűséges asszonyok, igaz keresztyén aggnők,
kiket mindennap a templomban lehete látni s derék hadakozó férfiak, mind
ott szerteszét feküdtek, saját házaik előtt, levágva. Volt nő, ki még
akkor is ölébe szorítá gyermekét, volt férfi, ki még akkor is markába
szorítva tartá kardját, és a föld, mintha el akarná takarni e borzalmat,
oly magas dudvát növeszte rövid idő alatt mindenütt, hogy az utczát nem
lehete megkülönböztetni az udvartól, mindenütt derékig érő fűben és
gazban járt az ember.
Elébb mindenki haza (!) ment. Fölkereste azt a helyet, melyben lakott,
tán egy leégett fa, vagy egy kiálló kapuzábé maradt meg, a miről
gyaníthatá, hogy ott az ő háza állott, vagy egy gödör, hogy ott hajdan
pinczéje volt.
Haza tértek Dankosék is. – A szép deszkakerítésnek, a magas faragott
kapunak híre sem volt; a virágos kert helyén nagy bűzös lapuk nőttek
meg, s a tágas szobákban akkorára magzott fel a vadtorma, hogy az
ablakon nézett ki. A fiaknak fegyverrel kellett magukat védeni tulajdon
kutyáik ellen, melyek erdei farkasokként rohantak rájuk. A két leány be
akart lépni a küszöbön, de ijedten hátrált vissza, egy nőcseléd feküdt
ott, félig megégve a mint a gerendák ott ütötték; a kútba le volt
eresztve a gém kámvája, s a mint fel akarták húzni, hogy vizet
merítsenek vele, veder helyett a lovászt találták rá akasztva, kit a
tatárok így fojtottak bele a kútba.
És minden hazatérő ily borzalmakra lelt otthonában; a népség
eliszonyodva futott el telkeiről, s összegyűlve a templom előtt a
piaczon, sírva fogadák, hogy ők elhagyják ez irtózatos helyet, el az
országot, elköltöznek más ég alá, hová e borzasztó helyek emlékei nem
kisérik.
Meghallá ezt Dankos András, s megfeddé a zúgolódókat szép szóval:
elmondván nekik, hogy nem abban áll a derék lelkek dicsősége, elhagyni a
hazát, mikor szenved, hanem együtt szenvedni vele; hogy őseink, mikor
bejöttek, épen oly üresen találtak mindent, mégis megszerették ezt a
helyet, hogy többször is elpusztúlt már Székelyország, Magyarország
annyira, hogy egy napi járó földön lehetett találni egy embert, mégis
újra felszaporodtunk; most se menjünk hát tovább; vesztettünk ugyan
sokat, de meg sem vesztettünk mindent. Meg van alattunk a föld, s
felettünk meg van az Isten; újra kezdjük az életet: építünk, szántunk,
vetünk, a föld mindent megád, s Isten áldása lesz rajtunk itthon.
Addig-addig beszélt együgyü szavakkal a népnek, míg megerősíté annak
szívét, mely már nagyon el volt alázva a nyomor és borzalom által; az
Istenben vetett bizalom új lelket önte beléjök, s midőn tiszteletes
Ábrahámfalvi uram megjelene közöttük, kérve kérték, hogy tartson
közöttük isteni tiszteletet, mert ők e hazában maradnak.
Templom nem volt, de megmaradt még a sírbolt, melyből a barbárok
kihányták a halottakat; most azt kitakaríták a hívek; koporsódarabokból
szószéket állítának fel, arra felállva, monda imádságot velük együtt a
pap; könyve nem volt, csak úgy szívből mondta, és tetszett az Istennek,
mert megerősíté általa a nép szívét, hogy többé ne érezze a fájdalmat és
iszonyatot, mely elfogta, midőn pusztult telkére lépett; ketten-hárman
összeszövetkeztek; legelébb a talált holtakat temették el, betakarva
őket friss pázsittal, azután lekaszálták az utczákról a füvet, kimérték
mindenkinek a háza helyét, csoportonkint feloszták egymást, – kinek lova
volt szántott maga és szomszédjai helyett, a ki faragáshoz értett
építette a szántók házait, minden kéz a munkához látott, apraja nagyja,
s néhány hét alatt szegényül bár és összehuzódva, de mégis fedél alatt
volt minden ember, s beszántva, bevetve egy-egy kis darab föld, a miből
majd meglehetett élni.
De addig, addig! míg a vetésből gabona, a gabonából kenyér lesz, miből
fog élni a szegény nép? Az ország jobban el volt foglalva a maga
bajával, mint hogy törődhetett volna velök, s bizony azon időben elég
ember halt meg éhen a téjjel-mézzel folyó hazában.
A kinek egy járomszege sem maradt, annak mindent újból kell kezdeni, s
bár a székely ezermester és mindent meg tud csinálni, úgy hogy képes
fából pótolni a vasat, mégis kezdő gazda szorgalmának oly kevés láttatja
van, mert a mit más félretenne, neki azt mulhatlan szükségeire kell
kiadni.
Ilyenkor legszánalomraméltóbbak voltak a nők, mert nekik még csak az a
vigasztalásuk sem volt, hogy a férfiak munkáiban segíthessenek. Szántás,
vetés, házépítés náluk nélkül megtörténik, s a mi női munkák szoktak
lenni, azoktól hiányzott az alap, a fonástól a kender, s a háztartástól
a ház.
A szegény családapáknak ásóra kapára is alig volt pénzük, nem hogy
leányaik tisztességes viseletéről gondoskodhattak volna, és sok hajadon,
mikor a kenyeret megszegve eléje tevék, orczapirulással nyult ahhoz s
könyei hullottak reá, mert apjának, vagy testvérének véres veritéke
szerzette azt, és ő nem könnyíthetett rajtuk.
Szomszéd falukba jártak napszámba az uzoni fiuk, hogy az aratásig
kitarthassák családaikat, mert dolgozni tud a székely, de koldulni nem,
csupán a templom fölépítésére gyűjtögetni járt perselylyel két öreg
ember országszerte és azok kaptak a begyűjtött pénzből élelemre
hónaponkint egy magyar forintot.
Nagyon érezték e terhes sorsot a székely leányok, szemrehányásul esett
nekik minden falat, s mentül jobb szívvel nyújtatott az nekik, annál
keserűbb volt a szemrehányás, mert érzék, hogy a kik őket annyira
szeretik, azokon ők nem tudnak segíteni.
Egy napon tehát, valamennyi hajadon leány volt Uzonban, mind
összebeszélt, s megválasztva Katiczát és Rozálit, hogy lennének
szószólóik, elmenének a paphoz, a holott a két választott leány ilyen
kivánságot terjeszte a tisztelendő úr elé:
Az uzoni leányok átlátva családjaik nyomoruságát, és hogy ők mennyire
terhére esne szülőiknek, elhatározák együtt és egyszerre, hogy
mindnyájan elmennek Brassóba és szolgálatba állnak, így nemcsak
családjaikat mentik fel a rájuk tett költségtől, hanem időjártával még
pénzzel is segíthetnek rajtok, mert hisz a székely leányok munkássága és
hűsége oly hírben áll, hogy könnyen kaphat egy-egy ötven-hatvan forintot
esztendei bérül, a mi azon időben a székely földön nevezetes pénz volt.
Nehogy pedig ez szégyennek tessék bármely családra nézve is, hogy leánya
idegen háznál cselédképen szolgál, épen azért határozák el, hogy
mindnyájan egyszerre elmenjenek, és a midőn esztendejük kitelik, ismét
egyszerre térjenek vissza; ilyformán egy családnak sem lesz mi szégyent
a másik szemére vetni.
A jó öreg pap elérzékenyedett ezeket hallva, hogy a könyek ültek ki
szemébe.
– Nemhogy szégyen volna, a mit cselekesztek, édes jó leányaim, szólt
hozzájuk biztató szavakkal, hanem a legnemesebb tett, a mi nemes
leányhoz illik. A munka meg nem aláz senkit, legkevésbbé pedig az olyan
munka, melyet a szerencsétlenség mért reánk; lám az Isten választott
népének patriarchája, Jákob, kétszer hét esztendeig szolgált az ő
atyjának házán kívül, mi volna hát a szolgálatban szégyen reátok nézve,
ha erkölcseitek megőrzitek abban?
Ekként szépen megvigasztalva a derék leányok szíveit a bibliából, ő maga
házról házra eljárt velük, mint egy ünnepélyes búcsújárással, az
apáknak, anyáknak tudtul adandó ékes szavakban leányaik akaratját, s bár
mindenütt nagy küzdése volt az apák büszkesége s az anyák siralmas
aggodalmai ellen, segített azt hathatósan legyőzni és mindenütt sikerült
nagy munkája.
Legnagyobb volt e munka a Dankos-családnál. Ki volt olyan büszke
leányára, mint András Rozálira, a falu szépségére, és János jegyesére,
Katiczára, kinek régen nejének kellett volna már lenni, ha a véletlen
csapása közbe nem sújt? és most ők lelkeik bálványait, szíveik örömeit
elbocsássák magukra a világba, megalázó szolgálatra? hogy azt mondhassák
az irígyek: ime az uzoni székelyek nem tudják tartani leányaikat, hanem
szolgálatba küldik, hogy még unokáikon is rajtok száradjon a csúfság,
hogy az uzoni leányokat német szóra küldik Brassóba becsülettanulni; ki
tudja, milyen becsületet hoznak onnan vissza? Hát ha egy vagy más el
talál közülök tántorodni, ki veszi le az egész nemzetségről a szégyent?
hát ha elbetegszik, elhal, ki ápolja, ki temeti el? Nem! ha nem volt
elég, hogy dolgoztak eddig az uzoni férfiak reggeltől estig, inkább éjet
napot egygyé fognak tenni, de még sem hagyják megtörténni azt a példát,
hogy leányaikat hajadon korukban madárszárnyra bocsáták!
Itt aztán kifogyott a tisztelendő úr a bibliából, de előállt helyette a
női ékesszólás.
A két leány kétfelől oda kapaszkodott András úr nyakába s ostromolni
kezdték őt minden oldalról, könnyü lesz kitalálni, melyik lány melyik
szót mondta?
– Ha kegyelmetek minket szeret, mi is csak azt teszszük; kegyelmetek
értünk fárad, mi pedig kegyelmetekért. Ezt Rozáli mondá.
– Hadd beszéljenek az irigyek, az a mi gondunk lesz, hogy kegyelmetek
unokái büszkék legyenek anyjaikra. Így szólt Katicza.
– Kegyelmed tudná-e hinni, hogy ott minket gyalázat ér? hogy valaki
közülünk rossz lehet? Mondá Rozáli, alig találva kifejezést arra, a mit
mondani akart.
– Ott leszek én, kiálta büszkén Katicza, mintha ő nem is leány volna; és
fogadom, hogy míg én élek, háromszéki leányt gyalázat nem fog érni, vagy
ezzel az én két kezemmel fojtogatom meg, s megvédem én, a ki velem tart,
ha a limbusban leszünk is!
– Azután mitől féltenek kegyelmetek bennünket? hisz itt a szomszédban
leszünk, csak egy ugrás ide Brassó, minden héten láthatnak bennünket; s
aztán olyan jó népek azok a brassóiak, derék, becsületes szászok, a
székely leányt úgy tartják, mint saját gyermeküket, tudom, beszéltem
több székely leánynyal, mert sokan szolgálnak ott.
– Oh de mennyi! vágott közbe Katicza, Csikból, Udvarhelyről,
Háromszékből több van Brassóban székely leány, hogy sokat ne mondjak, –
négyezernél, úgy szólván nem is lakik ott egyéb, mint székely leány; de
hiszen azt mondom, meg ne haragítsanak bennünket a jó brassóiak, mert ha
kanóczot vetnek közénk, ez a négyezer leány fölveti őket, mint puskapor,
a légbe!
Katicza beszédén kaczagni kezdtek az öregek, s hol a nevetés megjelen,
ott már az engedés is közel van. Utoljára a jó öreg pap felajánlá magát,
hogy ő maga elmegy a leányokkal Brassóba, s beszélvén személyesen a
papokkal s királybiróval, lelkeikre fogja őket kötni, s addig vissza nem
jő, míg mindnyájukat jó sorsba nem helyezé.
E szókra minden leány nagy zsivajjal rohant a férfiak és asszonyok közé,
vidám hangon kiáltozva:
– Ne búsuljanak kegyelmetek, láthatják, hogy mi sem sírunk, igen!
nevetünk, danolunk, soha se aggódjanak értünk.
Azzal röviden, könytelen búcsut vettek övéiktől, kis tarisznyáikat botra
akasztva vállaikra tették, s a jó tisztelendő vezetése alatt gyalog
sorban megindultak vigan Brassó felé.