_I. A klubban._
(Délután két óra. A „Szerencse-malacz“ première-je után való nap. Füst.)
_Egy haragos úr hangja_: No, uraim, megnéztem tegnap a
„Szerencse-malacz“ czimü franczia bohózat első előadását… hát ez, kérem,
mégse járja; ez egyszerüen gyalázat!
_Egy játékos_ (csekély érdeklődéssel:) Ugyan?
_A haragos úr_: Igenis, egyszerüen gyalázat, hogy ennek a darabnak ez
előadásait megengedték! Én már sok disznóságot láttam, uraim; azt
mondhatnám, hogy: disznóságok közepett őszültem meg, de a
„Szerencsemalacz“-nál alávalóbb, szemtelenebb, czudarabb,
menthetetlenebb, hitványabb trágárságot se nem láttam, se nem hallottam,
még csak nem is olvastam!
_Egy második játékos_ (figyelni kezd): Csakugyan?
_A haragos ur_: Ez, uraim, nem „Szerencsemalacz“, hanem
szerencse-disznó, szerencse-sertés, szerencsemangalicza,
szerencse-yorkshire-i, szerencse-vadkan! Van benne többek közt egy
jelenet, a mikor a szerencse-malaczot kezébe adják egy öreg
kisasszonynak: hát, kérem, ennél a jelenetnél galádabb pocsékságot
emberi fantázia nem tud kieszelni! Zsandárokat láttam elpirulni a
jelenet láttára, s a szinházi tüzoltó kijelentette, hogy tegnap
kénytelen volt állomáshelyét elhagyni, mert a szégyentől arcza lángba
borult.
_Egy fiatal ur_ (kételkedve): Ezt már sok darabról hallottam, s mikor
aztán elmentem a darabot megnézni, ugy jártam, mint azokkal a
leragasztott szélü könyvekkel, a melyekkel élelmes németek csapják be a
kiváncsi diákokat.
_Egy másik kételkedő_: Az a szinházi tüzoltó tulságosan szemérmes egyén
lehet.
_A haragos ur_: Hát én erre azt mondom önöknek, uraim, hogy közhuszárok,
a kik egész életüket az istállóban töltik, ennek a darabnak a láttára a
fejöket csóválnák! Mit mondok? Az állatkerti majmok felháborodnának, ha
ilyen aljas látványosságokkal traktálnák őket!
_Egy után-gondolkozó_: A páviánok közül is csak az urak gyönyörködnének
benne. Szó sincs róla, uraim, Akárki barátunknak igaza van: a
„Szerencse-malacz“ olyan darab, hogy ha egyszer a majmoknak is szinházuk
lesz, ezt a darabot mint az első klasszikus művet, mely az ő ízlésöknek
megfelelt, a majom-szinészek elő fogják ásni.
_A kételkedők egyike_ (a kinek ez a vélemény imponált): De hisz akkor ez
nem közönséges ocsmányság lehet!?…
_A haragos ur_: És én azt kérdem: hol van a rendőrség, mely ezt a
darabot elő engedi adatni, holott a közerkölcsiség ily sulyos
megsértését, mondhatnám: arczulütését a legszigorubban kellene
megtorolnia? Hol azok a tényezők, a melyeknek a szinház tisztességére
őrködnie kellene? Hol a törvényhozás, melynek gondoskodnia kellene róla,
hogy az efféle galádságok elől a szinpad örökre el legyen zárva?
_A már emlitett fiatal ur_: Akkor hát ezt a darabot meg kell nézni!
_A haragos ur_: Ha meg akarja nézni, siessen, mert nem hiszem, nem
hihetem, hogy a darab előadását be ne tiltsák. Ha az emberekben
megmaradt a szemérem egy utolsó szikrája, a betiltás nem maradhat el.
_A fiatal ur_ (a klubszolgához): János, van még jegy a
„Szerencse-malacz“ mai előadására?
_János_: Még van egy pár.
_Első játékos_: Hozzon nekem is kettőt.
_A kételkedő_ (a kit az előadott érvek teljesen megingattak): Nekem is
egyet.
_Második játékos_: Nekem kettőt.
_János_: Annyi már nincsen. Hanem szolgálhatok az „Orleansi szüz“
előadására… Ebből még van huszonnégy.
_Második játékos_: Menjen a pokolba!
_János_: Volna még kettő a „Szerencse-malacz“-ra is, de ezt Akárki ur
már lefoglalta.
_Második játékos_ (a haragos urhoz): Hogyan? Hisz ön már látta!…
_A haragos ur_ (kissé megzavarodva): Igen, de a felháborodás, a melylyel
a première-ről nyilatkoztam, felköltötte a kiváncsiságát… izé… szóval,
meg kellett igérnem, hogy szerzek két jegyet…
_Második játékos_: Ej, önt már nem érdekli a dolog… megnézheti,
másodszor, később is… holnap vagy holnapután… de engem nagyon kiváncsivá
tett… s hátha csakugyan betiltják a darabot?!
_A haragos ur_: Sajnálom, de éppen azért nem mondhatok le a jegyeimről.
Hanem küldjön el a szinházhoz. Ott talán még kap.
_Az után-gondolkozó_: Mit képzel? Ilyen disznóságra! Már délelőtt
elfogyott minden jegy. Csak hordároktól kapni, persze ázsióval.
_Második játékos_: Ez is csak velem történhetik meg! Egyszer akarok
szinházba menni, s akkor se kapok jegyet.
_János_: Ha talán tetszik az „Orleansi szüz“-höz…
_Második játékos_: János, ha el nem takarodik az oleansi szüzzel!…
(János nem várja meg a mondat befejezését.)
_A haragos ur_ (már egy másik csoportnál): Mondom, uraim, hogy a
„Szerencse-malacz“ gyalázatosabb, mint Casanova! Az embernek arczába
szökik a vér… Ennek a jámbor, birkatürelmü budapesti közönségnek mindent
le kell nyelnie, amit az üzleti élelmesség bead nekik… Másutt
meglincselnék az igazgatót, aki ilyen dologgal mer előállani, de a jó
budapesti közönség csak tür, tür, tür… s bárányszelidséggel szenvedi el,
hogy a legképzelhetetlenebb ocsmányságokat vágják a fejéhez… (Végképpen
elreked. A füst elnyeli az egész csoportozatot.)
_II. A szinháznál._
(Ugyanakkor.)
_Igazgató_: Ez már aztán kassza-raport! Még csak egy karzati jegy se
maradt meg. Hát a lapok? Mit irnak?
_Titkár_: Mind jól irnak, csak Ludas Mátyás malicziózus.
_Igazgató_: Mit ir?
_Titkár_: Hogy a darab nem is annyira malacz, csak: szerencse. A
„Szerencse-malacz“ szerinte nem is olyan disznó… azt irja: látott ő már
különb dolgokat is.
_Igazgató_ (felháborodva): A „Szerencse-malacz“ neki nem elég disznó?
Na, hát ez arczátlanság! Az ember megtesz minden lehetőt, nem kimél
költséget, fáradságot… (Kitörve.) De hát mit akar még ez az ember?
_Titkár_: Sohase törődjön vele. Nincs az az égi szent, aki ezt az embert
ki tudná elégiteni. A fődolog az, hogy a többiek jól irnak.
_Igazgató_ (reménykedve): Haraggal? Felháborodva?
_Titkár_: Egyhanguan követelik a darab betiltását.
_Igazgató_ (kezét dörzsölve): E szerint ön bizonyosnak tartja a száz
előadást?
_Titkár_: Mérget veszek rá.
_Igazgató_: Mit ir Taglósy? Neki olyan erélyes, meggyőző stilusa van…
gorombáskodni ma csak ez az egy ember tud az egész sajtóban.
_Titkár_: Azt irja, hogy a „Szerencse-malacz“-ot csak egy gorilla
irhatta. Sok jó megjegyzés van a czikkében, de csak egyre emlékszem. Azt
ajánlja, hogy a felvonásközökben gyujtsunk meg néhány
kapuczinus-füstölőt, hogy legalább a felvonások elején tisztább legyen a
levegő. Szól aztán a párisi kloákáról, stb.
_Igazgató_: Ez már sablonos egy kicsit.
_Titkár_: Mond jobbakat is. Igen… most jut eszembe. Azt mondja, hogy a
ki a „Szerencse-malacz“ után nem vesz gőzfürdőt, azon egy hétig meg fog
érezni, hogy hol járt…
_Igazgató_: Mindig mondtam, hogy neki van a legtöbb érzéke a finomságok
iránt. Rám nem tesz megjegyzést?
_Titkár_: De igen. Azt irja, hogy a főváros vállalkozója nem tud annyi
szemetet elhordatni, mint a mennyit ön hozott be az országba.
_Igazgató_ (némi elégtétellel): Ez igaz.
_Titkár_: S hogy ezt a sok szemetet ön mind be fogja váltani aranyra.
_Igazgató_: Hallgassa meg imáját a kegyes ég!… Igaz, benne van a
kritikában az, hogy az emberek verekednek a jegyekért?
_Titkár_: Még nincs.
_Igazgató_: Akkor irjon erről pár sornyi jelentést a lapoknak. Hogy két
hordár összeverekedett a pénztárnál s hogy az egyiket a mentők vitték
haza. Az ilyet jó minél gyakrabban hirdetni. Hisz tudja, hogy a
közönségnek, ha könnyü szerrel juthat hozzá, nem kell semmi, még a
disznóság se!…
_III. A második előadáson._
(Este háromnegyed kilenczkor. Zsufolt ház. A középső felvonás vége felé.
A nézőtéren kaczagástól fáradt hölgyek és urak. A szinpadon a
szerencse-malaczot kezébe adják az öreg kisasszonynak.)
_A haragos ur neje_ (az első erkélyen): – Hihihihi!
_A haragos ur_ (sugva): Ne nevess olyan feltünően! Mit gondolnak rólad
az emberek?
_Az asszony_ (ugyanugy): Hát persze, hogy gyalázatos dolog az effélét
előadni, de azért nevetés nélkül mégsem állja meg az ember.
_A férj_ (mint fentebb): Mulatni mulathatsz, csak ne mutasd, hogy
mulatsz.
_Az asszony_ (a fogai közé szoritja a zsebkendőjét): Hi… hihi… hihihi…
hi…
_A férj_ (gépiesen morog): Gyalázat… czudarság… alávalóság… hogy az
ilyet nem tiltják be!… (A szinpadon az öreg kisasszony nem tud mit
csinálni a szerencse-malaczczal.) Botrány, botrány!… (Önkéntelenül):
Hahaha!
_Az asszony_ (siet megragadni az alkalmat): Hihihi!
_A férj_ (magához térve): Ne nevess!
_Az asszony_: Látod, te se állhattad meg, te is elkaczagtad magad.
_A férj_: Az más. (Még halkabban): Ne beszélj olyan hangosan! Mit
gondolnak az emberek?
_Az asszony_ (szintugy): Azok is nevetnek; mindenki nevet. Azt hiszed,
mindenki engem néz? (A szinpadon az öreg kisasszony dühösen dobja el a
szerencse-malaczot. A közönség falrengető kaczagásban tör ki; de senki
se nevet ugy, mint a haragos ur. Egészséges hahotája tulzeng mindent,
mindenkit.) Látod?… hihihi… látod?…
_A haragos ur_ (megadja magát): Gyalázatos, de tagadhatatlanul
mulatságos!…
_Az asszony_ (felháborodva): Jaj, én már egészen oda vagyok!… Ha nem
szégyelleném magam…
_A férj_: Jól mulatsz?
_Az asszony_: Pompásan.
_A férj_: Tudod-e, mi jutott eszembe?
_Az asszony_: Nos?
_A férj_: Az jutott eszembe: milyen kár, hogy otthon kellett hagynunk a
gyerekeket! A kedves kicsikék, hogy mulatnának ők is, ha… értenék!
_Az asszony_: Majd ha nagyok lesznek. Légy nyugodt, ezt a darabot akkor
is fogják játszani.
_A férj_: Mégis kár, hogy a gyerekek számára nem tudnak ilyen mulatságos
darabokat irni…
_Az asszony_: Hja!…
_A férj_: Mit mondtál?
_Az asszony_: Semmit. Csak nevettem. De most ne zavarj, mert ugy veszem
észre, most jön a legjobb jelenet… (A szinpadon az öreg kisasszony
eszeveszett szaladgálások után őrült sikoltozásba tör ki, melynek ismét
a szerencse-malacz az okozója. A függöny harsogó derültség közepett
csukódik össze. (Tapsorkán.)
_A haragos ur_ (hangosan, hogy minél többen meghallják): Hallatlan…
Igazán hallatlan!… És ezt a darabot nem tiltják be!… (Gépiesen morog):
Gyalázat!… Czudarság!…