Kevéssel a párisi nagy bazárégés után, mely nyilván sokáig emlékezetes
fog maradni, Georgesnek igen sajátságos napja volt. Reggel, hét óra
tájban, felöltötte az ünneplő ruháját, elsétált a belügyminiszteriumba s
megállapitotta, hogy gyalog járni Párisban igen különös és igen
élvezetes dolog. A minisztérium előtt kissé tétovázott; végre is
bátorságot meritett a zsebében levő irásból, s megkérdezte a portást,
merre lehet bejutni a tanács-terembe. A portás, a ki, mint minden
pinczér és kapus, kiváló emberismerő, azonnal észrevette, hogy a
„mentők“ egyikével van dolga; nem mozdult, de egy méltóságos
szemhunyoritással tudtára adta Georgesnak, hogy hol tapogatózzék. A
kocsis bement, de mint kocsis, többé nem jöve ki.
Odabent ugyanis az történt, hogy Georges kocsist, Jean-Baptiste
Georges-ot, a nép fiát, felavatták a becsület-rend lovagjává. A
belügyminiszter, gyönyörü beszédet mondott az egybegyülteknek; s egyebek
közt lelkesedéssel emlitette, hogy Francziaországot nem érheti olyan
gyász, a melynek ne volna egy-egy vigasztaló, lélekemelő momentuma.
Aztán felolvasta a jutalmazottak névsorát, azoknak a nevét, a kiket a
prefektura arany és ezüst medáliára, vagy legalább is „mention
honorable“-ra tartott érdemesnek. Végül átadta Georges kocsisnak a
becsületrend szalagját, s megcsókolta a derék embert mind a két
orczáján. Majd értésére adta az ünneplő közönségnek, hogy Georges
kocsis, valamint Troch istálló-szolga, a kit, éktelen szerencséjére, a
kezelő hivatalban összetévesztettek Georges-szal, egy-egy trafikot
kaptak, érdemük jutalmául.
A miniszter lelkesedése átragadt az egész közönségre, s boldog volt, a
ki Georges-ot homlokon csókolhatta. A mentők között volt néhány
kisasszony is, de a miniszter és a polgármester illendőség-érzetből,
megmaradtak Georges-nál, s példájokat követték az összes egybegyültek.
Georges ugy találta, hogy egy miniszter csókja távolról se olyan
élvezetes, mint azoké a lányoké, a kik a Boulevard Rochechouart-on
szaladgálnak, de nem ért rá erről a témáról gondolkozni, mert egy rövid
félóra alatt mintegy ötszázan csókolták össze-vissza, nők és férfiak,
aggok és serdültek.
Délután Georges és társai közül vagy harminczan, a _Figaro_ vendégei
voltak. A _Figaro_ találta ki, hogy a mentőket jutalom és ünneplés
illeti; ezt a sikeres ötletet meg kellett köszönniök. A _Figaro_ nagyon
szivesen fogadta a derék embereket, s a Rue Drouot összes pezsgős
palaczkjait megnyittatta tiszteletükre. A mentők soha se voltak ilyen
nagy urak; senki se kérte számon tőlük, mi az ördögöt mentettek _ott_
közel háromszázan?! Ellenkezőleg azt kérdezték tőlük, miért jöttek csak
harminczan? – „Ej, jó uraim – felelt az egyik mentő – nem igen ismerjük
egymást. Csak véletlenül voltunk ott…“
A história nem tud többet. De nagyon valószinü, hogy Georges és harmincz
kemény vitéz a _Figaro_ estélye után nem siettek haza. Alighanem
betértek egy barátságos csapszékbe, a hol számos poharat üritettek
egymás jólétére. S mivel a legderekabb embereknek is vannak hébe-hóba
gyenge pillanataik, százat tehetünk egy ellen, hogy Georges (Jean
Baptiste) és Troch (Sebastien), Francziaország legujabb trafikosai,
másnap egy kis fejfájással ébredtek.
*
A _Figaro_ egyik kancsal tudósitója ugy vette észre, hogy Georges (Jean
Baptiste), a becsületrend lovagja, kissé ijedt arczczal állotta ki ezt a
lélekemelő szertartást. Mintha nem értené, hogy mi történik vele. Mikor
a miniszter pofon csókolta, gyanakodva nézett körül a teremben; s a
bizalmatlansága csak növekedett, mikor látta, hogy a miniszter után
tizenkét komoly ábrázatu és láthatóan előkelő hivatalnok következik. De
az alkalmazkodás minden élő lény alap-tulajdonsága s a derék Georges nem
lázadozott. Megadta magát sorsának s nemsokára ugy volt a csókolózással,
mint a _Háromcsőrü kacsa_ polgármestere a lovaglással: nem tudta
abbahagyni. Még az utczán is folyvást csókoltatta magát; egy óra alatt
belétörődött, hogy szájról-szájra adják.
Orczáján mindazáltal megkövesült a hüledezés. Annak az ijedtségnek a
kifejezése, hogy „Mit akarnak ezek?!“ S főképpen: „Mit akarnak velem?!“
Igy nézhetett Vandára Fritz, a közlegény, mikor értésére adták, hogy a
gerolsteini nagyherczegnő bolondul érte, s ugyanezzel a félig rémült,
félig bamba arczczal bámulhatott maga elé Aladin, midőn kinyilt előtte a
kincses barlang, s a szellemek szolgálatra készen ugrottak eléje:
– Mit parancsol Nagyságod?
Mert egyet gondolhattak mind a hárman: Fritz, Aladin, s a becsületrend
kocsisa. Valami ilyenformát:
– Az bizonyos, hogy fene gyerek vagyok. De mi az ördögöt tehettem, a
mivel igy meghóditottam a magasban lakókat?!
*
A Paul Bourget hősei egy-egy ábrándos séta vagy tiz sornyi levél
megirása után nyolczvan usque száz lapot szoktak elmélkedni; minden
nyúlfarknyi cselekvés annyira kimeriti őket, hogy utána égető szükségét
érzik az elmélkedésnek. S elképzelem, hogy Claude Larcher, ha véletlenül
ama vicomte-ok között volt, akik a katasztrófa idejében botjaikkal
vertek maguknak utat a regényhősnők rémült tömegében, Claude Larcher
azután még vagy két hétig rendkivül érdekes dolgokról elmélkedett.
Teringettét, ez már cselekvés volt! Az ilyen tiz perczek után lehet
egy-két lapnyit moralizálni!…
Georges (Jean Baptiste) ellenben aligha elmélkedett sokat a
katasztrófán. S ha egyáltalán elmélkedett valamin, bizonyára a trafik,
az uj vállalkozás, járt a fejében. Mert Georges az egészséges emberek
közé tartozott; ha nem az, bizony soha se érdemli ki egy miniszter
csókját. És világos, hogy a veszedelem pillanatában se okoskodott. Nem
vetett számot az eshetőségekkel: egyik oldalon a tüzhalállal, másfelől a
becsületrenddel, a belügyminiszter és a lelkesült tömeg csókjaival, a
trafikkal s mindazzal, a mi e földön jó és kellemes. A perspektiva nem
volt biztató, és Georges, ha egy kissé okoskodik, megelégszik a néző
szerepével, hogy majdan unokáinak hatalmas gaszkonádokat füllenthesen
erről a nevezetes napról. De Georges nem volt okos; Georges cselekedett.
Nem heroizmusból, hanem ösztönből, a szokás hatalmánál fogva. A szegény
emberek, a kicsinyek és alacsony sorsban lévők, annyira hozzászoktak
ahhoz a gondolathoz, hogy a hol valami elvégezni való van, azt nekik
kell elvégezniök, hogy Georges nem tehetett máskép. S talán meg is esett
a szive a szerencsétleneken. Mert mért ne legyen szive a kocsisnak? A
vicomte-ok ezt az egyet soha se vitatták el a negyedik rendtől.
Vajjon megnyilatkozik-e valaha Claude Larcher, vagy a szalónok egy más
lélekbúvár-moralistája annak a szörnyü tiz percznek a „benyomásai“-ról?
Ha igen, vallomásaik bizonyára érdekesebbek lesznek a Barthou miniszter
ékesszólásánál. Nem tudni, minő szerep jut Georgesnak ezekben a várható
vallomásokban; valószinü, hogy Claude Larcher a legjobb esetben sem
fogja ugy méltányolni, mint a hogy Barthou miniszter tette. Mert hogy
tiz vagy husz emberrel több vagy kevesebb pusztul-e el abban a nérói
szinjátékban, az a dekadens bölcselőnek már mindegy. De micsoda szürke
khaos ez az egész dekadens bölcselet s mennyivel inkább megérdemli
Georges (Jean-Baptiste) a trafikját, mint Claude Larcher, a mi
csodálatunkat! Az a hölgy, a kinek a Jean Goujon-utczai katasztrófáig
mindenki csak ilyen hangon hizelgett: „Ah, quel mot prononcez-vous,
marquise, et quel dommage!…“, s a kit a _Cruelle enigme_ vagy a
_Mensonges_ valamelyik érdekes alakja menekülés közben leütött a
botjával, bizonyára olyanformán fog gondolkozni, mint Barthou miniszter:
minden okoskodás csak álom, koronkint szép, legtöbbször rossz álom, mig
a cselekvés: élet.