Bécs városába egy sereg ördögszekér robog be, az el nem taposott
közönség lelkes hurrá-ja közepett. A Belzebub fajzatjainak látszó fekete
alakok leszállnak pokolgépeikről, megmosakodnak, s kiderül róluk, hogy a
hadviselés órái után mindannyian igen civilis urak, akik szelid
érzelmességgel, sőt némi mélabuval gondolnak a sportélet áldozataira. A
fogadó-bizottság, mely grófokból, ujságirókból, sporttudósitókból, s más
vidám gentleman-ekből áll, megvendégeli a páris–bécsi automobil-verseny
hőseit. Mind hősök ők, mert a kilencvenkilenc dijra csak
kilencvennyolcan pályáztak, s igy annak az emberbarátnak, aki a jövő
héten utolsónak fog bekullogni, két dij is jut egy helyett. A
gratulációkat mindannyian őszinte örömmel fogadják, még azok is, akik
csak egy-két bámész parasztot tudtak elgázolni. A pecsenye után
megkezdődik a felköszöntők sora, s a hivatalos toast-ok elhangzása után
feláll a párisi „Teuff-teuff“ főszerkesztője, egy rosszhiszemüségben
megőszült s minden egyébbel megkent vén róka, aki a rövidség kedvéért a
Sauvequipeut bácsi nevet vette fel. És igy szónokol:
_Sauvequipeut bácsi:_ Hölgyeim és uraim! Midőn poharamat a
franczia-osztrák testvériségre emelem, nem tehetem ezt anélkül, hogy meg
ne hajtsam a franczia zászlót az önök nemzeti sportja előtt. Csak
teljesen tájékozatlan emberek állithatják, hogy mi e téren
tulszárnyaltuk a hős osztrákokat. Mindenkinek el kell ismernie, és én
fennen vallom, hogy az önök nemzeti hősei: Attila, Mazeppa és Kincsem
báró jóval megelőztek bennünket, ha nem is az automobil-sportban, de a
gerelyvetésben, a táv-uszásban és az iskola-lovaglásban. Általában,
ahányszor szerencsénk volt találkozni az osztrák szellemmel és
ügyességgel, mindannyiszor meg kellett vallanunk elmaradottságunkat. Az
1867-iki kiállitás adta Párisnak a hires bécsi zsemlyét, az 1878-iki a
hires bécsi sört, az 1889-iki a hires bécsi pneumatikus órát: mindig
volt valami, ami felejthetetlenné tette előttünk az önök kitünő czigány
zenekarát. Mi nagyon sokat köszönünk Bécsnek, hölgyeim és uraim. Hunyady
Jánosnak, a nagy osztrák orvosnak köszönjük egészségünket, a nagy Janos
de Paprikának, az osztrák Brillat-Savarin-nek köszönjük étrendünk
reformját, Yokay grófnak, a nagy osztrák szőlőmüvelőnek köszönjük a
hires aranyszinü bort, s az osztrák nők mosolyának köszönjük költőink
lelkesültségét. Mind e jótéteményekért mi csak két ajándékot hoztunk
önöknek cserébe: a mult században: a guillotine-t, a mostaniban: az
automobil-versenyt. Kivánjuk, használják mind a kettőt jó egészséggel.
Kivánjuk továbbá, hogy a verseny-automobiloknak nevezett csecsebecsékből
sokat hozzunk önöknek, ha nem is hozhatunk annyit, amennyi bécsi
zsemlyét önök 1867 óta Párisban eladtak s a hány édes, mélabus csárdást
az önök czigányaitól tanultunk, akiket úgy szeretünk. Adja az ég, hogy
az automobilt még jobban gyümölcsöztessék, mint a guillotine-t, s
szeretett sportunk osztrák championjai az elgázoltak koponyáiból
legalább is annyi trofeumot gyüjthessenek össze, mint amennyi bécsi
zsemlyét önök 1867 óta Párisban eladtak. Mi az önök czigányainak édes,
mélabus zenéje mellett fogjuk megsiratni a halottakat, s éltetni a
győztes osztrák hősöket! (Perczekig tartó hoch és hurrá.)
_Saute-Surlaproie gróf:_ Hölgyeim és uraim! Midőn a versenyzők nevében
megköszönöm a szives vendéglátást, nem mulaszthatom el, hogy
egyszersmind annak a jogos kivánságnak is megfeleljek, mely számon kéri
tőlünk úti élményeinket. Hölgyeim és uraim! Máris megkisérlették
expediczióinkat kicsinyelni és vivmányunk értékét leszállitani. Azt
mondják, hogy az olyan automobil-verseny, mely mindössze húsz elgázolást
produkál, messze mögötte marad minden eddigi eredménynek. Tisztelt
hallgatóim, ez tévedés. Először is; elgázolás és elgázolás között nagy a
különbség. Fournier, aki még az elgázolt verebekről is jegyzéket
vezetett, mindenesetre nagyobb számokkal tudott előállani. Legyen szabad
rövidesen annyit jegyeznem meg e könnyelmü vádra, hogy a mi
elgázolásaink becsületes és határozott elgázolások voltak. A félrelökött
és sántára rugott vándor-legényeket, a szétröpitett kis-kutyákat, s más
efféle tréfákat mi egyáltalán nem könyveltük el. Akit mi egy egész
számjegygyel jelöltünk, az becsületesen otthagyta mind a harminczkét
fogát. De hadd utaljak ezenkivül a véletlen, a ránk nézve nem kedvező
véletlen szerepére. A fátum, vagy hogy teljes őszinteséggel beszéljek, a
fatális balszerencse úgy akarta, hogy nappal jóformán csak
pusztaságokon, s a népes helyeken csaknem mindig éjjel száguldjunk
keresztül. Hadd utaljak továbbá arra, hogy a nép már rendkivül kitanult,
hogy ne mondjam: a csalárdságig ravasz. Több helyütt megtörtént, hogy a
parasztok tiz lépésnyi távolból rémületet és földbe gyökerezést
szimuláltak, s az utolsó pillanatban kaján vigyorgással ugrottak félre
előlünk. Az igazi sport-embert azonban az efféle csalódások nem
ábránditják ki és nem csüggesztik el.
Legyen; megengedem, hogy rekordunk nem mutatós s a várakozásoknak alatta
marad. Mindegy, az eredmény a maga nemében mégis páratlan, s komolyságra
minden eddigit meghalad. Az idő-eredményről nem beszélek. Aki Párisból
hamarabb akar Bécsbe jutni, szóval, akit csak a kereskedelmi érdek
vezet, az üljön az Orient-Express-re. De aki őszinte barátja a férfias
sportnak, s aki az akadályok elháritásában annál több örömet talál,
minél több áldozattal jár a kedvtelés, az a mi rekordunkat nem fogja
kicsinyelni.
De, meglehet, a közel jövő nagyon tul fog szárnyalni bennünket abban,
ami az idő-nyereséget és az emberáldozatot illeti. Egyben nem
szárnyalhat tul bennünket a legdicsőbb jövő sem. A szenzáczióban való
gazdagságot értem. Mily gyönyörü pillanatok, hölgyeim és uraim, mily
ragyogó pillanatok!
Meg kell vallanom, némi lámpalázban, vakon, illetőleg: szememet behunyva
száguldottam gépemmel, nem törődve azzal, ami utamba kerül. De nem
zárkózhattam el a hatalmasabb benyomások elől. Ilyen volt az, midőn egy
elgázolt, alantas boszuból zsigereit szórta arczomba. A nyomorult
haldokló csak egy pillanatra tántorithatott meg. A következő
másodperczben beteges érzelgősségemet leküzdve, a diadal érzetével
gazdagabban pöfögtem tovább.
Humoros epizódokban is bővelkedett utam. Igy, többek között, egy
megriadt sánta került a gépem elé. Egy isteni másodpercz alatt
végigélveztem komikus gyámoltalanságát, ész nélkül való erőlködését és
nevetséges kétségbeesését. Végre is gépem alá rohant s valóban nevetnem
kellett, midőn láttam, mily ostobául ugrált jobbra-balra, saját érdeke
ellenére, bár a szabályszerü jelzéssel még segitséget nyujtottam neki.
Utam legmulatságosabb epizódja azonban a következő volt: A floridsdorfi
ellenőrző állomáson enhibámon kivül tulságos sokáig kellett
vesztegelnem. Kétségbe voltam esve; többi ellenfeleimtől nem tartottam,
de meg voltam győződve, hogy Coupelespieds márki könnyü gépével
megelőzött. Amint idegesen sétálok le s fel az állomás előtt, egyszerre
egy vakbelet találok az uton. Fölemelem s – képzelhetik meglepetésemet
és örömömet – a vakbélen ott látom versenytársam: Coupelespieds márki
monogrammját. Abban a pillanatban, amidőn már-már elfogott a kishitüség,
a kegyes ég azzal a megnyugtató tudattal lepett meg, hogy
legveszedelmesebb ellenfelem immár visszaadta lelkét az alkotónak!
(Viharos derültség és lelkes hurrákiáltások.)
_Todtentanz báró_ (a bécsi fogadó-bizottság elnöke): Hölgyeim és uraim!
Önök megbocsátják nekem, ha egy kis statisztikát közlök önökkel, nemzeti
hiuságból. Párisból kilenczvennyolcz versenyző indult el. Az osztrák
határt hatvanhat és fél versenyző lépte át, Bécsbe hatvannégy és
háromnegyed versenyző érkezett meg. Osztrák területen tehát mindössze
egy és háromnegyed versenyző pusztult el. Olyan eredmény ez, hölgyeim és
uraim, melyre Ausztria büszke lehet. Nem hivalkodom s nem fogom
folytatólag kiszámitani, hogy elővigyázati intézkedéseink hány életet
mentettek meg a sportnak, mindenesetre a tömeg szabad mozgásának
rovására. De ha fölemlitem ez ékesen szóló számadatot, legyen szabad
örömmel hangsulyoznom, hogy mi osztrákok nemcsak szóval éltetjük
franczia testvéreinket. Az isten hozta önöket egészben és részben!
(Háromszoros hoch; a francziák lelkesedésökben elhajigálják még
megmaradt kezöket és lábukat.)
_Egy szőke ifju_ (jelentkezik szólásra. Amint feláll, minden oldalról ez
a kiáltás hallatszik: „Ki az? Mit akar?“ A szőke ifju egy kis
szivdobogást árulva el): Hölgyeim és uraim! Olyan illusztris férfiak
után alig merek fölszólalni. Az a nép, melyet képviselek, sajnos, még
igen hátramaradott az automobil-sport terén. Én magam is csak igen
szerény kezdő vagyok, bár lelkesedés dolgában senkinek se maradok
mögötte. Meg kell vallanom: soha még csak egy verebet se tapostam el.
(Felkiáltások: „Hát akkor mit akar?…“ „Üljön le!“) De legyen szabad
hivatkoznom ügybuzgalmamra. Ennek már többször tanujelét adtam, s nem
hallgathatom el, hogy kicsiny, de lelkes népemnek e téren én vagyok első
uttörője. Érdemekkel nem dicsekedhetem ugyan, de jó szándékokkal igen.
Ennek bizonyitása végett hadd emlitsem fel, hogy hazámban soha senki sem
bukott ki annyiszor automobilból, mint én. Ami az automobilból való
kibukást illeti, bátran elmondhatom, hogy rekordomat a müvelt nyugaton
se multa felül senki. (Több felkiáltás: „Bravo!“) S ha önök azt
kivánják, hölgyeim és uraim, hogy igéretet tegyek a jövőre nézve,
szentül fogadom, hogy jövőre is gyakran fogok kibukni automobilból. Ez
nekem nem kerül semmibe, s szivesen okozok örömet önöknek. De ha önök
látogasukkal tisztelnék meg népem fővárosát, többet is igérhetnék.
Megigérhetném például, hogy népem, a magyarok népe… (Lelkes
felkiáltások: „Éljen Holubár! Éljen Ponyatovszky!“)… mondom: a magyarok
népe boldogan fog sorakozni az önök zászlaja alá. Ezzenel meghivom
önöket Budapestre. Biztositom önöket róla, hogy az utban egyetlenegy…
nem, háromnegyed… nem, egy negyed versenyző se fog elpusztulni.
Legfeljebb én esem ki ismét az automobilból, de higyjék el, ez engem
csak szórakoztatni fog. S a magyarság tárt karral fogja önöket fogadni.
Jó nép ez s olyan vendégszerető, hogy a pestist is szivesen látja, csak
külföldről jőjjön. Kevesen vagyunk ugyan, mert a football játékban már
sokan meghaltak közülünk, de akik megmaradtunk, keleti naivsággal s
nyugateurópai ismeretszomjjal rohanunk az önök gépei elé! (Lelkes
felkiáltások: „El Budapestre! Éljenek a vitéz csikósok!“) –
(1902.)