_(Történik: egy háziur családi szentélyében.)_
_Háziur_ (arcza verejtékével keresi kenyerét): Egy kupon, meg egy kupon,
az csak két kupon. Sajnos, nem három.
_Inas_ (jő): Nagyságos ur, egy gyászruhás asszony van odakünn.
_Háziur_ (gyanakodva): Urias öltözetü?
_Inas_: Nem, kérem, nem látszik kéregetőnek. Egy cseppet se elegáns.
Inkább rongyosnak mondhatnám.
_Háziur_: (nyugodtabban): Akkor hát lakó, aki házbért fizetni jött.
Bocsásd be. (Inas el.) A mai világban az ember nem lehet elég
bizalmatlan. Nem szeretem a jól öltözött embereket. Nyájasak,
barátságosak, de végül: megszipolyozzák az embert:
_Gyászruhás nő_ (megjelenik a háttérben): Kérem, én vagyok az. A
századik. (Látván a háziur álmélkodó arczát): A századik özvegye.
_Háziur_ (tartózkodóan): Kérem, ha én rébuszokat akarok fejtegetni,
kimegyek a mücsarnokba, s megnézem a modern müvészek festményeit.
Sziveskedjék világosabban szólni.
_Gyászruhás nő_: Cipőm nem kopott el oly hamar, mint uraságod
emlékezete. A házat is el tetszett felejteni?
_Háziur_ (begombolkozva): Minő házat?
_Gyászruhás nő_: A házat, melyet a köruton méltóztatott épittetni… Mikor
az alapkövet letették, nagyságod szent fogadalmat tett, hogy gondoskodni
fog azokról, akik az épitkezésnél szerencsétlenül járnak…
_Háziur_: Mit akar velem? Nem látja, hogy beteg vagyok?! Negyvenfokos
lázam van, s ön pénzt kér tőlem?
_Gyászruhás nő_: Azt tetszett igérni, hogy a századik, aki az
épitkezésnél szerencsétlenül jár, kap egy kis kárpótlást, vagy
fájdalomdijat.
_Háziur_: Nos, ugy látom, ön kitünően érzi magát. Szebb, mint valaha…
Fogadja bókjaimat.
_Gyászruhás nő_: Én igen… De a szegény férjem! (Sirva fakad.) Tegnap
meghalt a kórházban.
_Háziur_ (gyöngéd, vigasztaló hangon): Ön még fiatal! Minden ujjára kap
egy férjet!… S a mai világban a férjek olyan haszontalanok!… Igazán nem
kár értük!
_Gyászruhás nő_: Hisz ha csak magam volnék, nagyságos ur! De van egy kis
fiam, szegényke…
_Háziur_ (szeretettel): Meg fog nőni! A legvéznább fiuk is megnőnek.
_Gyászruhás nő_: Csak már látnám!
_Háziur_: S végre is ön erős, egészséges! Szegény, de egészséges! Én
pedig oly beteg vagyok! Nem képzeli, mennyire oda vagyok! Lássa, most is
negyvenfokos lázam van. A legujabb politikai események végképpen
levertek a lábamról. A papirok csak ugy bukfenczeznek lefelé, s én ugy
köhögök! Hallgassa csak ezt a száraz köhögést! (Köhög.)
_Gyászruhás nő_: Szegény ember!
_Háziur_: Aztán gondolja meg édesem, hogy a férje fel fog támadni! Ha
már a feltámadásban sem hiszünk többé, akkor vége mindennek! Dobjuk el
magunktól a hitet, nem bánom, de mondja, mi marad akkor számunkra?!… Mi
marad, kérdem?
_Gyászruhás nő_: Igen, ő fel fog támadni, de addig is…
_Háziur_: S hogy őszinte legyek, kedves férje a századik tót volt, aki
balul járt… Mondja, mit mondanának a többi tótok, a kik szintén
meghaltak és ingyen? Lássa, lelkem, épülő házamnak épitő állványa már
negyedszer dőlt össze; Árvamegyének két vagy három helysége maradt ott,
egy jajszó, egy krajczár követelés nélkül! Ilyenek a kötelesség
áldozatai! S én nem sajnálom könnyüiemt értük! (Kivesz szeméből egy
könycseppet; földhöz vágja, a könycsepp elpattan.)
_Gyászruhás nő_: Istenem, mérsékelje magát, még rosszul lesz!
_Háziur_: Miért tüntessem ki éppen önt, mikor ők is érdemessé tették
magukat a hálámra? Méltán neheztelnének érte. Annak a vakszerencsének,
hogy férje éppen a századik volt, ön bizonyára nem akarja hasznát
venni!… Amint én ismerem önt, ön nem akar hasznot huzni ebből a puszta
véletlenből!
_Gyászruhás nő_: Igen, de…
_Háziur_: Semmi de… Férjünknek a véréből táplálkozni! Fuj, ez nem méltó
önhöz!
_Gyászruhás nő_: De a gyermekem…
_Háziur_: Tanitsa őt munkára. Higyje el, csak a becsületes munka
boldogit. Ora et labora. Tanitsa őt meg erre s mindenha áldani fog a
tanácsomért.
_Gyászruhás nő_: Mégis, ha nem csalódom, ön megigérte!…
_Háziur_: Egy könnyelmü pillanatban!… Mit gondol, mit takaritottam meg
az olcsó épitkezéssel? Semmit, ugyszólván semmit. Ha önnek fájdalomdijat
adok, jóformán egy krajczár se marad belőle. S ön ilyen csekélységet nem
is fog elfogadni!
_Gyászruhás nő_: Ha nem volnék kénytelen vele…
_Háziur_: Nem, semmiesetre. Valljuk meg őszintén, az alamizsna megalázó
s ön nem fogja megalázni magát semmi kincsért!
_Gyászruhás nő_: Nem, ragaszkodnám hozzá…
_Háziur_: Ne tegye azt. Lássa, én se ragaszkodom az igéretemhez.
Visszavonom.
_Gyászruhás nő_: De…
_Háziur_: Remélem nem akar ingerelni? Negyvenkét fokos lázam van s ha
erre a sok szerencsétlenségre gondolok, oly rosszul érzem magam! Nézze,
szédülök… Vizet!… Vizet!…
_Gyászruhás nő_: (Magához tériti): Már jobban van?
_Háziur_: Nem… érzem, hogy belehalok. Ha meggondolom, mennyi
szerencsétlenség, mennyi vér, az én házam, az én olcsó, rossz házam
miatt! Nem, ezt sohase fogom kiheverni!… (Sirógörcsöt kap s fuldoklik.)
_Gyászruhás nő_: Vigasztalódjék!… Bátorodjék. Még nincs elveszve minden.
_Háziur_: Igen. A ház még megmaradt
_Gyászruhás nő_: Ön meg van indulva!… Szive megszólalt!… E szerint
remélhetek!…
_Háziur_: Szivem megszakad a részvéttől, de lehetetlen. Hüdés ért,
képtelen vagyok a tárczámhoz nyulni. Érzem, hogy halál fia vagyok,
mihelyt megmoccanok…
_Gyászruhás nő_: Nagyságos ur! Férjemet agyonzuzta az összedőlt állvány
s egyik kis fiamat halálra tiporta a villámos vasut, amelynek ön egyik
főrészvényese!…
_Háziur_: Még ez is! Nem, ne folytassa, mert mindjárt megreped a
szivem!… Lássa, ilyenek ezek a kocsivezetők! A járókelők felingerlik
őket, izgatottan rájuk rohannak: „Térj ki!“ s aztán zsupsz, fizessen a
szegény részvényes!…
_Gyászruhás nő_: Olyan szép kis fiu volt!…
_Háziur_: Ne is mondja!… Siratni fogom, amig csak élek! Ugy se élek
soká!… Érzem, hogy végórám közelg!… Kérem, tegyen vizes borogatást a
fejemre!… Huh, szegény Tamás fázik!… Bolond, megőrülök!…
_Gyászruhás nő_: (ápolja, mig a paroxismus elmulik): Hála Isten, ő a
földé ujra!
_Háziur_ (hálásan): Hadd szoritsam meg a kezét! (Megszoritja.)
_Gyászruhás nő_: Ugy-e, nem fogja elhagyni a kis fiamat?
_Háziur_: A másikat? Lássa, erről valami jut az eszembe. (Gyöngéden.) De
nem, ne fessük az ördögöt a falra, mert megjelenik.
_Gyászruhás nő_: Szent Isten! Mit akart mondani?
_Háziur_: (végtelen gyöngédséggel): Higyje el, kinos erről még csak
beszélni is! De mégis… tudja… hisz én nem akartam erről szólani… de ha
netalán… Isten ne engedje… a gondviselés ugy kivánná, s a másik kis fiát
is eltiporná a villámos vasut, jöjjön el ujra… s akkor… akkor… nem
mondom, hogy igérek valamit, de mindenesetre beszélni fogok a
barátaimmal!…
_Gyászruhás nő_: Jézus Mária!
_Háziur_: Ha ugyan még élek akkor!… Mert érzem, hogy már nem soká
viszem!… És most Isten áldja meg jó asszony! Menjen, menjen, nagyon is
megviselte az idegeimet!
_Gyászruhás nő_: (sirva menni készül.)
_Háziur_: Tudja, mit mond Monte Christó? Várni és remélni! Ha, Isten ne
engedje, szerencsétlenség érné, gondoljon rám! Ajtóm mindig tárva lesz
ön előtt!