Az ünepség után a maharadzsák nem akarták fejöket álomra hajtani. A
különféle nyugati italoktól feltüzelve álmatlanságot éreztek, s
elhatározták, hogy egy kicsit meghosszabbitják az éjszakát.
– Nézzük meg Londont inkognitóban – inditványozta egyikök.
Az ige testté vált. A maharadzsák átöltöztek; levetették diszeiket s
matróz-ruhát öltöttek magukra. Ras Makonnen oroszlánsörényből készült
fejékét czilinderrel cserélte fel, s a szindia, minden eshetőségre
készen, vastag bugyellárist vett magához.
Reggeli három órakor a Southwark egy borozójában találjuk őket – hogy a
régi novellisták kedves fordulatával éljünk. – Az asztalon több üveg
whisky; és Ras Makonnen már az asztal alatt. Mellette hü tolmácsa és hü
czilindere. A többiek még az asztalnál ülnek és búsulnak.
– Negyvenezer év óta nem volt ilyen kevés pénz a világon – szólt a
kucs-bihari maharadzsa.
– Hja – szólt a szindia – rossz időket élünk, rossz csillagok járnak! –
Egyre több a maharadzsa s egyre kevesebb az adófizető. Ha arra gondolok,
hogy már csak három millió léleknek parancsolok s hogy nemsokára,
meglehet, csak harmadfél millió léleknek fogok parancsolni, megfájdul a
gondtul a fejem.
– Ennek a vallástalanság az oka – jegyezte meg a dzsépuri maharadzsa. –
A mig az emberek hittek a napistenben, az asszonyok alig győzték szülni
az adófizetőket. „A napisten majd csak eltartja őket!“ gondolták
magukban. De most már nem hisznek semmiben, s mindenféle istentelenségre
gondolnak, hogy minél kevesebb adófizető szülessen.
– Inkább talán az az oka – vetette ellen a kolhapuri fiatal maharadzsa –
hogy hátra maradtunk a tudomány ügyében. Én jelenleg a tudományt
tanulmányozom, s ha Brahma is ugy akarja, ki fogok találni egy gépet, a
melynek segélyével mesterségesen annyi adófizetőt állitok elő, a mennyit
akarok.
– Nem ér semmit – szólalt meg a radzsputánai oroszlán. – Nekem hiába
beszéltek hitelről, bankról, s nem tudom micsoda uj masináról, én csak a
régi maradok, azt mondom, hogy: minél több ellenséget vágok le, annál
kevesebb száj kér enni s annál több a zsákmány.
– Ma már nem igy szerzik a vagyont – szólt kissé megvető hangon a
bikaniri maharadzsa. – A pénzt a mai világban tudósok teremtik elő
semmiből, vagy rongyos papirból; tudósok, a kiket bankároknak neveznek.
A baj csak az, hogy ezt a tudományt ma még kevesen értik. Igyekezzünk
minél több ilyen tudóst szerződtetni, s ezek a rizskását is gyémánttá
változtatják.
– Nem bizom én a tudományban – kételkedett a napisten unokája. – Ha a
tudományt beereszted a házadba, a gyémántjaidból is rizskása lesz, és
még jó, hogyha rizskása.
– Bizony én is az adófizetők mellett maradok – fejezte be a vitát a
szindia. – Ez egyszerü, de biztos.
Igy búsultak és bánatukban elhatározták, hogy fizetés nélkül távoznak.
De a pinczér utánuk szaladt.
– Irja fel, a mi volt; majd megfizeti az indiai császár – szólt a
kucs-bihari maharadzsa, azzal az utánozhatatlanul fönséges mozdulattal,
mely negyvenezer év óta öröklődik családjában, s mely még hatvanezer
évig fogja számukra fentartani a trónt.