Elül jött a _szindia_, a gwaliori maharadzsa, a ki három millió léleknek
parancsol. Turbánját egészen elboritották a brilliánsok; karján széles,
brilliáns karkötőt s hátán pajzsot viselt, a mely ragyogott a sok
drágakőtől.
Hamilton elé érve, a szindia zsebére ütött és igy szólt:
– A lajbim zsebéből el tudnám látni London összes szegényeit.
Hamilton szalutált.
A szindia után a dzsépuri maharadzsa következett. Testét aranyszövet
fedte; ékkövektől tarka turbánja értékre fölért több, kisebb
birodalommal.
Hamilton elé érve, a dzsépuri maharadzsa igy szólt:
– Száznegyven ősöm van. A száznegyvenediknek maga a napisten volt az
apja.
Hamilton szalutált.
A dzsépuri maharadzsa után az idari maharadzsa vonult be. Tetőtől talpig
selyemben volt, s ha diónyi ékköveit nem tekintjük, kövér és idős
bibornoknak néztük volna őt.
De Hamilton elé érve, az idari maharadzsa igy szólt:
– Én vagyok a radzsputánai oroszlán, Sir Pertab Singh avagy Robin
pajtás. Az indiai határon és Kinában nem minden dicsőség nélkül
csatáztam a brit birodalomért.
Hamilton ismét szalutált.
És jöttek sorra, az indiai Akhilles nyomában, a többi maharadzsák.
Agamemnonjuk: a kucs-bihari maharadzsa, a fejedelmek fejedelme, a kinek
családja negyvenezer év óta uralkodik Kucs-Biharban, továbbá két Ajax: a
kolhapuri és bikaniri fiatal maharadzsák, a kik Londonban nevelkedvén,
teljesen elangolosodtak.
A kucs-bihari maharadzsa bemutatkozván, igy szólt:
– Remélem, kikerekitjük százezer esztendőre.
Az elangolosodott fiatal maharadzsák csak annyit mondtak:
– Szervusz.
Hamilton fáradhatatlanul szalutált.
Megjelent végül maga Ras Makonnen is, oroszlánsörényből készült,
rettentő fejékben. Nyomában tolmács lépkedett, a ki izzadva czepelte a
nagy Ras aranypajzsát és hatalmas, görbe kardját.
És Ras Makonnen igy szólt:
– A maharadzsák maharadzsája én vagyok. Én még oda se megyek magam, a
hová a királyok is gyalog járnak; oda is ezt a tolmácsot küldöm!
Hamilton szalutált; utóljára, de nem utolsó rangu figyelemmel.
Azután elővette nóteszét, felolvasta a névsort, s konstatálván, hogy a
maharadzsák közül senki se hiányzik, kiadta a rendeletet:
– Meg kell etetni őket.
A mire természetesen azonnal hoztak vadat, halat, s mi jó falat, szem,
szájnak ingere. A napistentől származó maharadzsák kinyalták
tányérjukat; a két fiatal és tanult maharadzsa felsőbbséggel mosolygott.
Ras Makonnen egy jól irányzott rugással utasitotta rendre tolmácsát, a
ki tulságos buzgalommal látott hozzá, hogy a Rast az asztalnál
helyettesitse.
Ezenközben a walesi herczeg ő királyi fensége, bár tiz óra már régen
elmult, még mindig nem érkezett meg, mert az indiai császárság
tekintélye ugy kivánta, hogy a maharadzsák igen sokáig várakozzanak.
Hogy még se unatkozzanak, Hamilton kiadta a rendeletet:
– Elő kell vezetni egy tuczat elviselt indiai alkirályt, hogy a
vendégeket mulattassák. A szindiát ezenkivül a Westend hat leggazdagabb
bankárja, a napisten unokáját a cambridgei érsek, a radzsputánai
oroszlánt két hadtestparancsnok, a kucsbihari negyvenezer esztendős
nemest egy Northumberland, egy Douglas és egy Norfolk, Ras Makonnent két
bengáliai tigris, egy tuczat leopárd és ugyanennyi vadmacska, a két
Londonban élő fiatal maharadzsát pedig huszonnégy, fehér ruhába öltözött
matróz szórakoztassa.
A társalgás csakhamar élénkké vált, s Ras Makonnen tolmácsát, a ki
mulattatóan tréfált meg egy matrózt és egy vadmacskát, a jelenlévők
zajosan megéljenezték.
Hamilton ezalatt kiment, összeszidta az egész felszolgáló személyzetet
és igy szólt:
– Felköttetem a lordmayort, mert ez már mégis szemtelenség! Megmondtam,
hogy mikor a maharadzsák bevonulnak, a zenekar a „Tannhäuser“
zarándok-kórusát játssza! És mi történik? Mialatt a Maharadzsák
bevonultak, a zenészek a „Szép Helená“-t kezdték játszani, s a királyok
marsát adták elő, Ras Makonnen megjelenésekor pedig áttértek a
„Gerolsteini“-ra, s „A kardot, a kardot!“ – játszották el!
A lordmayor térdre rogyott és igy mentegetőzött:
– Bocsánat, Sir, de tévedés van a dologban! A programm ugy szólt, hogy
„Tannhäuser“-rel, nevezetesen: az indulóval, ő királyi fensége
bevonulását üdvözöljük. S ha a maharadzsák bevonulása alkalmával
könnyedebb zene szólalt meg, ez a fejedelmek kifejezett óhajára történt;
ők ugyanis a főpróbán, a komolyabb zene hallatára, a kolhapuri és
bikaniri fiatal maharadzsák tolmácsolása utján kijelentették, hogy a
zenekar hagyjon fel már végre az instrumentálással, s az ünnepies aktus
alatt játsszék valami értelmes dolgot.
– Az más – szólt Hamilton s visszatért vendégeihez.
Végre tizenegy óra felé megjelent a walesi herczeg. A zenekar
rázenditett a „Tannhäuser“-indulóra, Wagner Richárd vagy kétszer
megfordult sirjában, s mig a zene szólt, az indiai császár
helyettesitője elfoglalta székét egy emelvényen. Hamilton erre
elővezette a vendégeket, s bemutatta őket a herczegnek. Az indiai
fejedelmek félkörben állva, egyszerre hajoltak meg, nehogy a
tisztelgésből később rangelsőbbségi viták és pofozkodások keletkezzenek.
… Ez az ünnepies jelenet, melynek keleti szinei a Jókai szivárványos
tollára volnának méltók, a Whitehall-utcza sarkán levő Indiai Hivatalban
folyt le, akkor, a mikor VII. Edvárd angol király megkoronázását a
király megbetegedése következtében el kellett halasztani. Londonban
ugyanis ekkor rendre megtartották a tervezett kisebb ünnepségeket, hogy
az előkészületeknek és költségeknek legalább egy része ne veszszen
kárba. Igy a kanadai diadalivet minden este kivilágitották, s a
koronázásra érkezett indiai fejedelmek fogadtatási ünnepét is
megtartották. A maharadzsákat, India beteg császárja helyett, fia, a
trónörökös fogadta, a ki elé Lord Hamilton, India államtitkára vezette a
tisztelgő keletieket. Az Indiai Hivatal palotájának udvarát ez alkalomra
gyönyörüen feldiszitették. A márványoszlopokat folyondár s más
kuszónövények lepték el; a falakat, folyosókat, sarkokat, fülkéket pedig
a legremekebb virágokkal s délszaki növényekkel rakták tele. Az udvar
fölött vásznat feszitettek ki, mely a kék indiai eget ábrázolta ragyogó
csillagaival; ezeket a ragyogó csillagokat persze izzólámpák pótolták.
Nagyon ritkán lehet fényesebben, szinesebben öltözött, rendjelekkel és
brilliánsokkal csillogóbban diszitett embertömeget látni, mint a milyen
ott szorongott. De az egyenruhák, a rendjelek és a hölgyek
gyémántékességeinek fényét messze felülmulta az indiai fejedelmek
pompája.