I.

Elül jött a _szindia_, a gwaliori maharadzsa, a ki három millió léleknek

parancsol. Turbánját egészen elboritották a brilliánsok; karján széles,

brilliáns karkötőt s hátán pajzsot viselt, a mely ragyogott a sok

drágakőtől.

Hamilton elé érve, a szindia zsebére ütött és igy szólt:

– A lajbim zsebéből el tudnám látni London összes szegényeit.

Hamilton szalutált.

A szindia után a dzsépuri maharadzsa következett. Testét aranyszövet

fedte; ékkövektől tarka turbánja értékre fölért több, kisebb

birodalommal.

Hamilton elé érve, a dzsépuri maharadzsa igy szólt:

– Száznegyven ősöm van. A száznegyvenediknek maga a napisten volt az

apja.

Hamilton szalutált.

A dzsépuri maharadzsa után az idari maharadzsa vonult be. Tetőtől talpig

selyemben volt, s ha diónyi ékköveit nem tekintjük, kövér és idős

bibornoknak néztük volna őt.

De Hamilton elé érve, az idari maharadzsa igy szólt:

– Én vagyok a radzsputánai oroszlán, Sir Pertab Singh avagy Robin

pajtás. Az indiai határon és Kinában nem minden dicsőség nélkül

csatáztam a brit birodalomért.

Hamilton ismét szalutált.

És jöttek sorra, az indiai Akhilles nyomában, a többi maharadzsák.

Agamemnonjuk: a kucs-bihari maharadzsa, a fejedelmek fejedelme, a kinek

családja negyvenezer év óta uralkodik Kucs-Biharban, továbbá két Ajax: a

kolhapuri és bikaniri fiatal maharadzsák, a kik Londonban nevelkedvén,

teljesen elangolosodtak.

A kucs-bihari maharadzsa bemutatkozván, igy szólt:

– Remélem, kikerekitjük százezer esztendőre.

Az elangolosodott fiatal maharadzsák csak annyit mondtak:

– Szervusz.

Hamilton fáradhatatlanul szalutált.

Megjelent végül maga Ras Makonnen is, oroszlánsörényből készült,

rettentő fejékben. Nyomában tolmács lépkedett, a ki izzadva czepelte a

nagy Ras aranypajzsát és hatalmas, görbe kardját.

És Ras Makonnen igy szólt:

– A maharadzsák maharadzsája én vagyok. Én még oda se megyek magam, a

hová a királyok is gyalog járnak; oda is ezt a tolmácsot küldöm!

Hamilton szalutált; utóljára, de nem utolsó rangu figyelemmel.

Azután elővette nóteszét, felolvasta a névsort, s konstatálván, hogy a

maharadzsák közül senki se hiányzik, kiadta a rendeletet:

– Meg kell etetni őket.

A mire természetesen azonnal hoztak vadat, halat, s mi jó falat, szem,

szájnak ingere. A napistentől származó maharadzsák kinyalták

tányérjukat; a két fiatal és tanult maharadzsa felsőbbséggel mosolygott.

Ras Makonnen egy jól irányzott rugással utasitotta rendre tolmácsát, a

ki tulságos buzgalommal látott hozzá, hogy a Rast az asztalnál

helyettesitse.

Ezenközben a walesi herczeg ő királyi fensége, bár tiz óra már régen

elmult, még mindig nem érkezett meg, mert az indiai császárság

tekintélye ugy kivánta, hogy a maharadzsák igen sokáig várakozzanak.

Hogy még se unatkozzanak, Hamilton kiadta a rendeletet:

– Elő kell vezetni egy tuczat elviselt indiai alkirályt, hogy a

vendégeket mulattassák. A szindiát ezenkivül a Westend hat leggazdagabb

bankárja, a napisten unokáját a cambridgei érsek, a radzsputánai

oroszlánt két hadtestparancsnok, a kucsbihari negyvenezer esztendős

nemest egy Northumberland, egy Douglas és egy Norfolk, Ras Makonnent két

bengáliai tigris, egy tuczat leopárd és ugyanennyi vadmacska, a két

Londonban élő fiatal maharadzsát pedig huszonnégy, fehér ruhába öltözött

matróz szórakoztassa.

A társalgás csakhamar élénkké vált, s Ras Makonnen tolmácsát, a ki

mulattatóan tréfált meg egy matrózt és egy vadmacskát, a jelenlévők

zajosan megéljenezték.

Hamilton ezalatt kiment, összeszidta az egész felszolgáló személyzetet

és igy szólt:

– Felköttetem a lordmayort, mert ez már mégis szemtelenség! Megmondtam,

hogy mikor a maharadzsák bevonulnak, a zenekar a „Tannhäuser“

zarándok-kórusát játssza! És mi történik? Mialatt a Maharadzsák

bevonultak, a zenészek a „Szép Helená“-t kezdték játszani, s a királyok

marsát adták elő, Ras Makonnen megjelenésekor pedig áttértek a

„Gerolsteini“-ra, s „A kardot, a kardot!“ – játszották el!

A lordmayor térdre rogyott és igy mentegetőzött:

– Bocsánat, Sir, de tévedés van a dologban! A programm ugy szólt, hogy

„Tannhäuser“-rel, nevezetesen: az indulóval, ő királyi fensége

bevonulását üdvözöljük. S ha a maharadzsák bevonulása alkalmával

könnyedebb zene szólalt meg, ez a fejedelmek kifejezett óhajára történt;

ők ugyanis a főpróbán, a komolyabb zene hallatára, a kolhapuri és

bikaniri fiatal maharadzsák tolmácsolása utján kijelentették, hogy a

zenekar hagyjon fel már végre az instrumentálással, s az ünnepies aktus

alatt játsszék valami értelmes dolgot.

– Az más – szólt Hamilton s visszatért vendégeihez.

Végre tizenegy óra felé megjelent a walesi herczeg. A zenekar

rázenditett a „Tannhäuser“-indulóra, Wagner Richárd vagy kétszer

megfordult sirjában, s mig a zene szólt, az indiai császár

helyettesitője elfoglalta székét egy emelvényen. Hamilton erre

elővezette a vendégeket, s bemutatta őket a herczegnek. Az indiai

fejedelmek félkörben állva, egyszerre hajoltak meg, nehogy a

tisztelgésből később rangelsőbbségi viták és pofozkodások keletkezzenek.

… Ez az ünnepies jelenet, melynek keleti szinei a Jókai szivárványos

tollára volnának méltók, a Whitehall-utcza sarkán levő Indiai Hivatalban

folyt le, akkor, a mikor VII. Edvárd angol király megkoronázását a

király megbetegedése következtében el kellett halasztani. Londonban

ugyanis ekkor rendre megtartották a tervezett kisebb ünnepségeket, hogy

az előkészületeknek és költségeknek legalább egy része ne veszszen

kárba. Igy a kanadai diadalivet minden este kivilágitották, s a

koronázásra érkezett indiai fejedelmek fogadtatási ünnepét is

megtartották. A maharadzsákat, India beteg császárja helyett, fia, a

trónörökös fogadta, a ki elé Lord Hamilton, India államtitkára vezette a

tisztelgő keletieket. Az Indiai Hivatal palotájának udvarát ez alkalomra

gyönyörüen feldiszitették. A márványoszlopokat folyondár s más

kuszónövények lepték el; a falakat, folyosókat, sarkokat, fülkéket pedig

a legremekebb virágokkal s délszaki növényekkel rakták tele. Az udvar

fölött vásznat feszitettek ki, mely a kék indiai eget ábrázolta ragyogó

csillagaival; ezeket a ragyogó csillagokat persze izzólámpák pótolták.

Nagyon ritkán lehet fényesebben, szinesebben öltözött, rendjelekkel és

brilliánsokkal csillogóbban diszitett embertömeget látni, mint a milyen

ott szorongott. De az egyenruhák, a rendjelek és a hölgyek

gyémántékességeinek fényét messze felülmulta az indiai fejedelmek

pompája.

Nagyvárosi képek: Tollrajzok · 第 73 / 110 题