Mikor Rose Pompon fölszállt az égbe (s a nagyobbik kaput nyitották ki
neki, mert szépen meggyónt, megáldozott) – ott, hol soha se hang, se
nesz: nagy sugdolódzás támadt az árnyékok között. Mint két hullámfal,
amelyek közé egy tengeri szörnyeteg ir széles barázdát, ugy huzódott
szét árnyéka körül, s ugy csapott össze mögötte az idvezült nők szent
serege. És Génuai szent Katalin nem állotta meg, hogy századok óta
először, meg ne szólaljon fennen:
– Hát már idefenn is panamáznak?!
A megjegyzés éle kétségen kivül a türelmes Szent Péter ellen irányult.
Génuai szent Katalin alázatos lévén alant, a földi téreken, jogot
szerzett rá, hogy mint mennyei ara, fenszóval beszélhessen jegyese
országában.
– Azért háltam töviseken – szólt a megdicsőült szüzek koszorujához –
azért bőjtöltem és sanyargattam magam, patyolat-testemet azért tettem ki
a vörös hangyák marásának, hogy idefenn együtt legyek ezzel a
személylyel?!…
Szavának szinte földi csengése volt, s ott, hol a sóhajtás már
indulatszó, mindenek megrezegtek a kifakadásra.
De Szent Ágoston, aki hireket várva a földről, ott járt-kelt körülöttük,
csöndesen ellent mondott:
– Hagyd el, Katalin, nem értesz te ahhoz!
– Meglehet – szólt büszkén Genua patronája. – De azt tudom, hogy ez az
árnyék rossz életet élt!
– Rossz életet élt – visszhangozták sóhajtva a szent hajadonok.
– Az élete rossz volt, de ő maga nem – felelt Szent Ágoston. – S mivel
odalenn még tiszta öntudatnak sem örvendhetett, nagyon megérdemli, hogy
teljes kárpótlást találjon az örök békességben.
– Hát a tisztitó tűz mire való? – sóhajtott egy glória nélkül való
hajadon, akinek némely földiek közönbössége nyitotta meg a mennyek
kapuját. – Vagy talán az, aki makula nélkül maradt, nem különbözik
érdemben ama másféle jó lelkektől, kik odalenn árkon-bokron át,
jobbra-balra dobálták féketőiket?!…
– Bizony rosszul beszélsz – vitatta a szent – s nincs igazad, ha érdemed
még most is elégedetlenné tesz egy kevéssé… Lemondásod nem volt oly
szertelen s amit nem ismertél meg, kevesebbet ér még, mint gondolod…
Sajnos, járatosabb vagyok nálad a földi dolgokban: mea culpa, mea maxima
culpa! De éppen azért, tudom, hogy mit beszélek.
A glória nélkül való hajadonok közül néhányan figyelni kezdtek;
bármennyire megtisztultak is a föld porától még nem vetkőzték le minden
emlékét annak, hogy valaha egy porhüvelyt czipeltek magukkal.
De a nagy kazuista ismét Katalinhoz fordult s nem törődve a
glóriátlanokkal, a vértanuhoz intézte a szót.
– Nem vagy igazságos Péter iránt, amint hogy akik a földi életet nem
ismerték meg a maga teljességében, a hetedik dicsőség-körben is
szigoruan, tehát hibásan itélnek. Péter jobban ismeri nálad az Irgalom
szándékait s egy cseppet sem bóbiskolt, midőn ezt a szegény árnyékot
körünkbe bocsátotta. Mit tudsz te a szegényről? Csak a vétkeit. Az
irgalom látja őt magát. Ne hidd, hogy ez a lélek, akitől oly ijedten
huzódtatok félre, csak kegyelmet kapott. Bizonyára keservesen megbánta
vétkeit (egy kicsit későn, de hol volnék például én, ha nem ér többet:
későn, mint: soha?!), meg is vezekelt értök (talán egy kissé akaratán
kivül, de oh mily sokan köszönhetjük megtérésünket egy kis
oldalnyilalásnak!) – mégis más hozta őt ide, ilyen hamarosan. Nem a
szánom-bánom, nem a vezeklése, hanem az, hogy: alapjában soha se volt
rossz. Csunya életet élt, de nem vétett csak önmagának s hogy végiglen
ne vétsen senkinek, meg tudta tagadni még a hiuságát is. Pedig minden
vétke csak hivalkodásból eredt, ostoba, gyerekes hivalkodásból. Szerette
a czifraságokat, a rongyot, a szines köveket, a muzsikaszót és a
kivilágitást, szerette, hogy butaságokat suttogjanak a fülébe, hogy
ficsurok, katonák és utczaseprők nyavalyogjanak utána, szerette, hogy
„ringe–ringe–rájá“-t játszanak körülötte, s igy kiáltsanak felé: „Üdvöz
légy, Rose Pompon! Üdvöz légy, világszép hetaera!“… Mondom, ostoba és
gyerekes volt a hivalkodása, értelem nélkül való, mint a vadembereké
akik orrukban egy rézkarikával hetykélkednek az őserdők imádságot
parancsoló, sejtelmes csöndjében. De te nem tudsz a vademberekről, ó
Katalin, mert nem hallasz hireket a földről, mint én, a tudnivágyó és
szent, a te egyszerűséged, szent és boldogsággal teli, Katalin. Kár,
hogy egyszerűségedben hivalkodó vagy, mert hiú vagy erényedre, Katalin,
s mennyivel ártatlanabb a tiednél az a gyerekes hivalkodás, mely e
szegény árnyékot bünre vitte! Ő rongyaira, gyerekjátékokra volt büszke,
te gőgös vagy értékes, ragyogó erényeidre. Ő együgyü volt, de te kevély
vagy! S ha még magad is ily hibában találódol, miért itéled el ama
szánandó balgaságot?! Mert ez a balgaság bünös életre vitte szegényt?
Lásd, ez a bünös élet nem egészen olyan, mint aminőnek véled. A jámborok
azt képzelik, hogy csupa mámorral teli; a tapasztaltak tudják, hogy több
a terhe, mint az öröme. Bizony mondom neked, nem talált benne annyi
gyönyörűséget, mint e szüzek gondolják. A bünös élet sem adhat több
örömet, mint amennyi bármely asszonynak adatott; a hetaera nem örvend
többnek, mint egy szerelmes asszony. Nem a mámora több, csak az undora.
Ez a szegény árnyék is sokat elengedett volna abból, amiért oly igen
lenézitek. De elviselte a kurtizán-mizériákat, el a szégyent, a bünt,
mindent, ostoba hivalkodásból. Mert a hivalkodás, ez az értelem nélkül
való vétek, képessé tesz mindenre, ha egyszer hatalmába ejtett. És
mégis, látod, akitől oly undorral fordulsz el, végezetül még a hiuságát
is meg tudta tagadni, hogy ne vétsen azoknak, akiknek csak szégyenét
köszönhette. Ha nem volt szép az élete, szép volt a halála.
Igy beszélt Szent Ágoston, mert Szent Ágoston szeretett értekezni. Már
senki se hallgatta, mert ez az értekezők sorsa.
*
Bocsánat ezért a kis misztériumért – (vagy ha ugy tetszik:
misztifikáczióért) – a melyben profán gondolatokat tulajdonitok a
legendák tisztes alakjainak. Távol van tőlem minden impietás. De,
gondoljunk bár az égiekre, mindig a földön maradunk. Heine beszéli, hogy
a mikor Grönland lakóit dán misszionáriusok keresztény hitre akarták
tériteni, a grönlandiak megkérdezték: vannak-e a keresztény
mennyországban fókák? – s mikor a téritők megvallották, hogy odafenn
nincs fóka, a derék éjszakiak kijelentették, hogy a keresztény vallás
nekik nem konveniál, mert ők fóka nélkül nem egzisztálhatnak. Mindnyájan
olyanformán vagyunk, mint ezek a grönlandiak: ha a
természetfölöttiekről, vagy a morál nagy kérdéseiről beszélünk, a
fókáinktól nem tudunk szabadulni.
Ugyancsak Heine, leghiresebb versei egyikében megemlékezik egy Rose
Pompon-ról is, mint riválisáról annak a Pomare királynőnek, aki ugy
tánczolt a Mabilleban, mint a hogy Herodiás leánya tánczolhatott a
keresztelő fejéért… A _Pomare_ románcza 1848 és 1851 között keletkezett:
ami Rose Pompon-unk csillaga ugyanakkor tünt fel. Azt kell hinnünk, hogy
Heine csakugyan ő rá gondolt, s nem ugy véletlenül „költötte“ ezt a
nevet.
Bármint legyen, abban a halhatatlanságban, amelyet Heine adott Rose
Pompon-nak, kevés a köszönet. A költő ugyanis, Pomare nagyobb
dicsőségére, nem nagyon szépeket mond róla. Különben a Rose Pompon hire
későbbi keletű. Az államcsiny után kezdett nagyobb szerepet játszani; s
virágkora a második császárság első éveire esik. Előbb Céleste Mogador,
majd maga a „Badinguette“ volt a riválisa; a hagyományok szerint sokkal
elegánsabb jelenség és sokkal jobb lélek volt, mint a versenytársai…
A mit élete utolsó korszakáról tudunk, az majdnem meginditó. Vénségére
bele bomlott valami Alfonz urba; feleségül ment hozzá, s ez a gavallér
elemelte az egész vagyonát. Azután hiába próbált akármit; beköszöntött
hozzá a balszerencse. (Mert mindegyiknek ez a vége; Lola Montez egy
király kedvese volt, mégis nyomoruságban kellett meghalnia.) Egy szép
nap kidobták a lakásából, s mikor télviz-időn betegen támolygott az
utczán, az utczagyerekek részeg banyának nézték és megdobálták. A
megtérés mindig ilyenformán szokott kezdődni; világos, hogy egy
kolostorban talált menedéket. Olyan szelid volt a beszéde!… az apáczák
elnézték neki, hogy fölszedte az apró széndarabokat, s utolsó napjaiban
is szépitgette velök a szemöldökét. Utóbb már csak az ájtatosságnak élt.
A halála előtt való nap fölkelt ágyából, s elégette a leveleit; senkit
se akart kompromittálni.
S aztán megint elköltözött egy „utolsó mohikán“. Mert, ki ne venné
észre, a mi időnknek egyik érdekes sajátsága, hogy nincsenek többé hires
hetaerák. Az Aspasiák, Lais-ok, Phrynék, az alexandriai Thaîs-ok stb.
befejezték világtörténelmi szereplésöket. Mert a Cléo de Mérode-ok s a
Liane de Pougy-k se fényüzés, se ragyogás dolgában nyomába se léphetnek
elődeiknek: a Lola Montez-eknek és Rose Pompon-oknak. Ezek nem a szépség
királynői, csak olyan köztársasági népszerüségek. A második
császársággal megbukott a szépség dinasztiája is. Hogy mért? Mert
nincsenek többé esztelen Maecenás-ok. A költőkirályok, milliomos festők,
s pompában élő hetaerák eltünnek a Maecenásoknak nevezett utolsó
bölényekkel; az Ariostóknak Estei Hippolitokra volt szükségük,
Pinturicchio és Lionardó de Vinci csak VI. Sándor és Borgia Caesar
udvarában nőhettek nagyra s a Phrynéknek a zsarnokság őrült luxusa
kellett. S nem lehet tagadni, hogy a romlottságnak ezekben a
korszakaiban a szépség bizonyos piedesztálon állott; ma, a józanság
korában, a szépség rövidáru, s a pogány szerelem nem nagy eszetlenség,
csak apró infámia.