A legelső szép tavaszi napon két kis diák kiment az erdőbe, hogy –
meghaljanak. Az egyik revolvert vett elő, lelőtte a másikat, aztán
megölte magamagát. Azért szövetkeztek a halálra, hogy erőt meritsenek
egymás jelenlétéből, s az utolsó perczben el ne menjen a bátorságuk. Egy
kissé nehezökre esett az élettől megválni, de meg kellett halniok, mert
féltek a vizsgálattól. Abban az esztendőben ők kezdték meg a sort. Ez a
sor évről-évre ugyanakkora. Mire az iskolai értesitők széthordják a
világba a tanár urak ad hoc készült elmefuttatásait: Magyarországon
huszonöt-harmincz kis diák dobja el magától az életet, azért, mert félt
a vizsgálattól, vagy mert megbukott a vizsgálaton.
Milyen oktalanság! Vagy ha ugy tetszik: micsoda idegesség! Hogy
meneküljenek a sokkal csekélyebb rossztól, mindjárt a legnagyobb rossz:
a nihil karjaiba vetik magukat! Mi történhetett volna velök? Megbuktak
volna; egy évvel későbben jutnak a kenyéradó pályára; dorgatóriumban
vagy még keményebb megfenyitésben részesülnek; szomoruságot okoznak
szüleiknek; mesterségre adják őket; katona-iskolába kerülnek vagy más
helyre, a hol ugyancsak meg kell szenvedniök korábbi mulasztásaikért. De
hát micsoda mindez az ultima ratio-hoz képest! Milyen csekély ellentálló
képesség! Milyen sötét oktalanság!
Vannak, a kiket a statisztika mindennel megvigasztal. Ezek a
következőképpen okoskodnak: Ha Magyarországon évről-évre elveti magától
az életet huszonöt-harmincz diák, s ez a jelenség minden esztendőben,
csaknem azokat a számokat mutatva, ismétlődik: akkor ennek igy kell
történnie, akkor ebbe bele kell törődni. Sebaj. Hadd hulljon a férgese!
A gyönge hull el, a csekély ellentálló képességü, a leghanyagabb, a
tanulásra nem való elem, a salak, mely ugy se volt életrevaló. Nincs az
a szükséges intézmény, a melynek ne volna ilyen csekély ezrelék
áldozata. A villamos több emberéletet tapos el. Pedig a villamosra nincs
olyan nagy szükség, mint az iskolára. Az iskolának sokkal, de sokkal
több áldozatot is meg lehetne bocsátani. S ezekért az áldozatokért nem
nagy kár; az életben épp oly hasznavehetetleneknek bizonyultak volna, a
milyen élhetetlenek voltak az iskolában.
Ezzel az okoskodással, mely törvénynek állitja a jelenséget s
hitágazattá teszi a statisztikát, mindent be lehet bizonyitani; azt is,
hogy minden, a mi történik, jól történik, jobban már nem is
történhetnék. És ez nem igaz. Ha igaz volna: akkor értelmét veszitené
minden emberi erőfeszités s nem maradna okosabb tennivaló, mint
enni-inni, már a kinek van mit, aludni és várni, mig egy nagy földrengés
vagy más kataklizma végez a világgal. Szerencsére senki se hiszi ezt s a
kik a statisztikát megfellebbezhetetlen törvénynek állitják, ezt csak
jóravaló restségből teszik. Mindenesetre kényelmesebb egyszerüen
megnyugodni, mint a baj gyökeréig ásni s küzdeni a rosszal, a hogyan
tudunk.
Pedig hát senki se bizonyithatja be, hogy ha Magyarországon
esztendőről-esztendőre huszonöt-harmincz öngyilkosság történik az
iskolákban, ennek igy kell történnie, s hogy ebbe bele kell törődni.
Mindenekelőtt nem szabad kicsinyelni a dolgot. Gondolkozzunk az
„elveszett anyag“-ról akármiképpen, kétségtelen, hogy minden kis diák
élete: érték, s minden emberélet hasznos lehet valamire. Ha ez a „salak“
az iskolában nem tudott érvényesülni, mert nem volt odavaló, ebből nem
következik, hogy később, az életben se érvényesült volna. A villamossal
való hasonlat se találó. Ha a vigyázatlanságból történő emberhalálokat
nem tudjuk meggátolni: ez a kikerülhetelen végzet, az elemi csapás. A
diákhalált semmi ilyen végzetes nem előzi meg. Ezek a szerencsétlen
gyermekek semmiért, ok nélkül halnak meg; csak azért, mert ferde a
gondolkozásuk. Nem tudni, nem is valószinü, hogy ez a ferde gondolkozás
szintén afféle végzetszerü valami volna, a mit már ugy hoztak magukkal a
világra. Ellenkezőleg, a dolog természetéből azt következtethetjük, hogy
ferde gondolkozásuk szerzett valami, s azt az oktalanságot, mely az
öngyilkosságba üzi őket, csak beléjök nevelték.
Sokan – s ez a megjegyzés bizonnyal figyelemreméltó – arra utalnak, hogy
nagy igazságtalanság a szóbanforgó esetekért pusztán a nevelés mai
rendszerét s a szegény tanárokat okolni, a kiknek sokkal több bajuk és
gondjuk van, semhogy még erről is ők tehetnének. Végre is nem
foglalkozhatnak minden egyes növendékükkel annyit, hogy lelkükre olyan
befolyást gyakorolhatnának, mely ezeket az eseteket kizárná. Az illetők
figyelmeztetnek arra, hogy azelőtt nem igen fordultak elő hasonló
esetek, s erre támaszkodva azt vitatják, hogy a baj oka: tisztára a
korszellem. Az általánosan megromlott, léha világnézet, a rettenetesen
elterjedt idegesség, a kötelesség-érzet eltompulása, az ideálok
elhanyagolása, s főképpen az elpetyhüdt szervezetek fátuma: a csekély
ellentálló képesség, melyet a szerencsétlen gyermek a szüleitől örököl.
Ebben a megjegyzésben van igazság, de a következtetés téves. Igaz, hogy
a „korszellem“ kedvez ennek a bajnak és sokkal nagyobb számban
produkálja az alkalmas médiumokat, mint a régi jó világ egészségesebb
szelleme. De először is a korszellem s az ennek megfelelő csekély
ellentálló képesség ezt a jelenséget magában még nem magyarázza meg; a
léha világnézet, az ideáloktól való eltávolodás s az élvezet
kultuszainkább azt hozná magával, hogy a degenerált egyén jobban
ragaszkodik az élethez s ennek materialisztikus örömeihez, mint az
ideáloknak és a kötelességeknek élő, erősebb legény. A baj terjedését a
korszellem csak megkönnyiti, de magát a bajt más idézi elő, mint a hogy
a rossz ivóviz terjeszti a járványt, de magát a tifuszt egy baczillus
okozza. S aztán, ha a korszellem csakugyan melegágya ennek a bajnak,
ebből nem az következik, hogy a régi jó világról sóhajtozva s jobb
erkölcsöket prédikálva a pusztában, tegyük össze szépen a kezünket.
Ellenkezőleg, az következik, hogy számolni kell a kedvezőtlen
konjunkturákkal, a mi ellen egyelőre semmit se tehetünk s annál
fokozottabb erővel kell küzdeni a baj ellen. A kiknek ezen a téren
feladataik vannak, kettőzött buzgalommal teljesitsék a kötelességüket.
S a baj alapokát igenis az iskolai nevelés mai rendszerében, vagy
inkább: ezek végrehajtóinak, a tanároknak egy tévedésében, vagy legalább
is figyelmetlenségében találni meg. Világos, hogy nem a tanárok
összeségéről, még csak nem is többségéről van szó, csak egyesekről, a
kik annál inkább felelősek. Mert a hiba onnan ered, hogy az ilyen tanár
megtéveszti a gyermek gondolkozását s olyan ideákat csepegtet növendékei
lelkébe, a melyek az iskolai rend czéljaira talán alkalmasak, de
megzavarják az életről való fogalmaikat. Az ilyen tanár maga is
tévedésben él, s ha oktalanul tulságos, az igazán komoly dolgokhoz mérve
aránytalan fontosságot tulajdonit az általa propagált szerény
ismereteknek s ezek életreszóló jelentőségének, továbbá, ha még nagyobb,
szinte nevetségesen tulzott fontosságot tulajdonit a pedanteria apró,
praktikus vagy impraktikus, szerencsés vagy szerencsétlen szabályainak:
a tévedése menthető, mert hiszen ez a mesterség, az ismeretek és a
regulák kicsinyességeivel való állandó foglalkozás könnyen egyoldaluvá s
félszegen gondolkodóvá teszi a nem éppen erősfejü embert. De milyen
kártékonnyá válhatik ez a menthető tévedés! S mennyire kitünik itt a jó
tanár értéke!
Ne magyarázzunk ki mindent a korszellemmel, hanem szivlelje meg a tanár
ezeket a gyakori jelenségeket, a melyek egy kis belátással és egy kis
munkával kiirthatók, s a melyek, ha mindenki nemcsak félig-meddig, vagy
nem fonákul, hanem ugy teljesitené kötelességét, a hogy kell, a hogy
helyes: egyáltalán nem fordulnának elő. Szivlelje meg a jó tanár, hogy
ebben a tekintetben nem lehet eléggé figyelmes, s szivlelje meg
valamennyi, hogy tanitása milyen következésekkel járhat. Meglehet, nem
csupán a korszellem az oka, hogy a szóbanforgó jelenségek ma
gyakoriabbak; része lehet ebben annak is, hogy mig ma a tanárok egy
része csak órákat tartó pedáns hivatalnok, régebben több volt az olyan
tanár, a ki nem akarta tulszárnyalni a nagy tudósokat, de büszke volt
rá, hogy emberséges ember.