Egy csavargó megölt egy koldusasszonyt a kilencz krajczárjáért. A
hajléktalanok menedékhelyén akarta tölteni az éjszakát; hat krajczár
kellett neki. Az asszonynak csak kilencz krajczárja volt. Ha véletlenül
tizenkettő van, talán megegyeznek; jut is, marad is. De csak kilencz
volt s az asszony, a ki szintén az emlitett El Doradóba vágyakozott,
ragaszkodott a tulajdonához. A férfi erősebb volt.
Ez a rémséges eset, a melyhez képest a legsötétebb skót balladák vidám
lovag-regék, az embert legelőször a Zola frázisára emlékezteti. Ime, a
Bête Humaine! Micsoda vadállati önzés, a mely kilencz krajczárnak
megfelelő földi javakért halálra késel egy másik embert, a ki nem is az
elnyomók közül való, hanem a nyomoruság egy másik osztályosa!
De a legszennyesebb, a legmenthetetlenebb, legbaromibb bünnek is van egy
burkolt része, a melyet a frazeológia kényelem-keresői az érem tulsó
oldalának szoktak nevezni. A kinek szivében az Irgalom száraz kórója
véletlen kivirágzik, az irtózat önkéntelen felkiáltása után, nem
nyomhatja el magában a szörnyüködést: „Micsoda nyomoruság!“ A
lelkiismeretnek is van egy 92-ik paragrafusa.
Micsoda nyomoruság! A mely a hajléktalanok menedékházának nyolcz óráig
tartó, átkozottul mérsékelt kényelmét olyan nagy jónak tartja, a miért
érdemes ölni, rabolni, elvenni életét annak, a ki velünk egy sorban, a
mi lánczunkhoz kötve vándorol e földi téreken, a szélben, a fagyban, a
vigasztalan éjben! Elvenni életét a czimboránknak, szembeszállni a
Nemezissel, odaadni a holnapot, a holnaputánt, egy egész életet,
mindent, a mi ezután következik! Egy fütött nagyteremért, a hol százan
melegednek, nem éppen olyan ágyban, a minőben Augustus aludt, de türhető
vaczokban s abban a reménységben, hogy: holnap reggel ingyen kapják a
levest!
A hajléktalanok menedékháza semmiesetre se állja ki a versenyt a nagyuri
kaszinóval. Neszfogó szőnyegek, gobelinek és japán paravent-ok nincsenek
benne; nincs villámos világitása, s vendégei nem kapnak Inclan- és
Morales-szivarokat. Mégis milyen Arkádiának tünik föl az éhező és fázó
vadállatok előtt! A fedél, a meleg, reggel tápláló leves; még meg is
mosdatják az embert!
Nagyon vegyes társaság találkozik ott; vegyesebb, mint egy irodalmi
társaságban. A társadalom összes hajótöröttjei; elkracholt
exisztencziák, hajdan kaczér pepitanadrágok s a valódi, a törzsökös, az
igazi nyomor, a mely evégre született!
S a szegény éhes sakálok ugy vágyakoznak belé, mint a hogy egy gazdag
parvenü vágyakozik a Jockey-klubba!
A gazdag parvenü-k valahogy csak belenyugosznak, ha az ő palotájukat
bérlő társaság nem akczeptálja őket; de könnyü nekik! Marad némelyes
vigasztalásuk. Az éhes sakálok nem nyugosznak bele, ha El Doradójuk
zárva marad előttük. Látnivaló, hogy inkább készek mindenre a világon.
De hát miért kasztokat csinálni a szenvedők és nyomorultak között? Miért
sorompókat állitani a szigorubb és szennyesebb nyomoruság elé, mikor
csak a nyomoruságban van az igazi egyenlőség? Szóval, miért ez a hat
krajczár belépődij a hajléktalanoknál?
Szó sincs róla, ez a hat krajczár nem arra való, hogy a jótékony
intézmény költségeit legalább némi részben fedezze. A hat krajczár
belépő dijat csak _elvből_ követelik. Ennek az entrée-nak morális
czélzata van, javitani akarja az elzüllötteket s a jótétemény fejében
valami csekély munkát követel tőlük; hogy keressenek valamit, nem
annyira a jótékony intézetnek, mint inkább maguknak.
Egy koldusasszonynak, a kinek kilencz krajczár volt a vagyona, meg
kellett halnia azért, mert ez az elv erkölcsöt akart javitani.
De hát megérdemel-e egyetlen egy életet is, a mit ez az elv az
elzüllöttek erkölcsén javitott? Aligha. Mily ábránd, megjavitani akarni
a legsötétebb, a legexotikusabb nyomoruságot!
A nyomoruságot nem lehet javitani. Kettő közül egy; vagy elzárkózunk
előle (ha tudunk), vagy segitségére sietünk, de – föltételek nélkül. Nem
lehet alkudozni ebben a kérdésben még a morállal se. Ha ugy véljük, hogy
az irgalmassággal magunknak tartozunk (s ez az egyetlen helyes
álláspont) gyakoroljuk az irgalmasságot fentartás, entrée és hat
krajczár nélkül.