Egészen kifogástalan úriember lehet valaki, s azért mégis megeshetik
rajta, hogy hébe-hóba megkivánja az alacsony mulatságokat. És pedig nem
is az élvezetért, hanem magáért az alacsonyságáért. Mindnyájunkban
vannak titkolt és fegyelmezett, de tökéletesen soha el nem ölt rossz
ösztönök, melyek néha kifelé kivánkoznak és eget kérnek. Mentül erősebb
pórázon szoktuk tartani az ilyen rossz ösztönt, annál szilajabbul
sarkal, ha egyszer meghagytuk szólalni; a nyakig gombolkozott emberek a
legszivósabban kivánják, ha egyszer megkivánták, az ingujjra
vetköződést. Mert sok gyarlóság van közöttünk a legjobbikban is, és
egyik legáltalánosabb gyöngénk az, hogy az uj, a nem ismert, a
változatos a varázs erejével hat ránk. Ugy hogy: a csatornának is lehet
vonzó ereje, még olyanokra is, a kik megszokták tiszta ágyban aludni.
Egy régi franczia mondás azt tartja: „Tout homme a dans son coeur un
cochon qui sommeille“. Ha ez nem is, bizonynyal rejtőzik az emberben egy
kis ördög, a ki koronkint fel-felébred, s csábitóaknak tünteti föl az öt
érzékszerv előtt azokat a szórakozásokat, melyeket az értelem megvet s
kitagad. Ez a gonosz manó kedvet lop komoly, jó izlésü emberekbe, hogy
teli torokkal kaczagjanak a café-concert-ek leghülyébb kupléin s rávegye
a leggondosabb családapákat, hogy átvirraszszanak egész éjszakákat, csak
a virrasztásért, olyan bor mellett, a minőt ebédjöknél meg nem türnének,
olyan czimborákkal, a kiknek máskor restellnek köszönni.
A legtöbb felebarátunk épp oly öntudatlanul enged ennek a gonosz
manónak, mint a hogy hat esztendős urak engednek annak a (később
érthetetlen) vágyakozásnak: a tiszta ruhával letelepedni a pocsolya
közepébe, hozzá dörgölőzni a sáros kocsihoz, vagy legalább, ha már
egyebet nem lehet tenni, feltörülni az esővizet a sétatér megázott
padjáról egy ujdonatuj fehér pantalonka hátulsó részével. Az ilyenek
egyes-egyedül azért keresik a csőcselék élvezeteit, mert vonzza őket a
szokatlan, mint a gyerekek apró ruháit vonzza a szenny, s mint bizonyos
idegeket vonz a viz vagy a nagy mélység. De vannak olyanok is, a kik
olykor-olykor szántszándékosan vetköződnek pőrére, a végből, hogy
kiszellőzzenek egy kissé. Emezek ugy vélik, hogy a lelki és testi
egyensuly fentartására szükséges koronkint egy kis morális vagy szellemi
érvágás, a szerint az elv szerint, melynek alapján Hypocrates
ajánlatosnak mondta, hogy az ember havonkint egyszer lerészegedjék. S
lehet, hogy igazuk van. Talán egyik föltétele az egészségnek, hogy a
hasizmok is hozzá jussanak a maguk élvezetéhez, ugy, hogy ez alatt az
agy békén szundikáljon, s kipihenhesse fárasztó gyönyöreit.
*
Azért nincs benne semmi meglepő, hogy akadt egyszer néhány, jóizlésünek
ismert gentleman, a kik csömörbe esvén a sublimisebb élvezetektől,
nagyon megkivántak valami közönségeset s divattá tették a zsákban futást
meg a czigánykerekezést. Volt idő, melyet épp ezeknek a szórakozásoknak
a bemutatása tett emlékezetessé; a mikor ismert előkelő urak nem tudtak
okosabbat kitalálni, mint hogy sorvadásos csatorna-tisztitókban meg
faczér „borfiuk“-ban gyönyörködtek, a mint ezek egy-egy ezüst forintért
törték magukat a fejük tetején, vagy bukdácsoltak előre-hátra,
czirkuszokból kimustrált rengeteg zsákokban. A ki ebben az időben a
ligetben, vagy a budai hegyek közt barangolt, minden kőhajitásnyira
talált egy-egy jól öltözött társaságot, mely ilyeténképpen finczoltatott
egy sereg mezitlábos egyéniséget. Furcsa egyveleget alkottak igy együtt,
nézők és előadók. Az előadók elitje a kereskedő világ amaz osztályához
tartozott, mely fölöttébb kicsiben árulja a gyujtófát, a nézők ellenben
olyan tisztes külsejüek voltak, hogy egynémelyik avultas kabátu
miniszternek divatképül szolgálhattak volna. És ezt a vegyes, együvé nem
illő népet lelkük mélyén ugyanegy gondolat kisértette: az a kérdés,
melyet a filozófusok hiába igyekeztek megfejteni: „_Kit_ szeret jobban a
kutya, a gazdáját, vagy a sniczlit?“
A misera plebs örült, hogy szerezhetett némi kenyérre valót a feje
keménységével is, a minek máskor csak csetepatékban tudta hasznát látni;
de meg lehettek elégedve a nyers örömökre sóvárgó gentlemanek is, a kik
ha nem élvezhettek sem kakas-viadalt, sem bikaheczczet, örülhettek olyan
látványnak, mely amazoknál ártatlanabb, de nem kevésbbé épületes.
Vajjon eszükbe jutott-e az uri nézőknek, mialatt az ezüst forintért
dulakodókban gyönyörködtek, valami ilyes:
– Ha ezek, a kik igy görnyedeznek, csusznak, másznak, ugrándoznak,
tánczolnak, törik kezüket-lábukat, ütlegelik egymást s kinlódva
csavargatják a maguk nyakát egy kis kenyérre valóért – egyszerre csak
fölegyenesednének, s nekünk esnének, megváltozva, arczukból kikelve?! Ha
megtanulnák azt a nótát, a melyet Belgiumban költöttek: „Nous danserons,
nous danserons autour de l’échafaud…“, s tánczra perdülnének, ugy, a
mint legbensejükben, titokban már most is óhajtják, a vérpad, a mi
holttesteink körül?! Az lenne csak egyszer az igazi nyers mulatság! Az
lenne csak az izgalom, ezeknek a mi fáradt idegeinknek, melyeket már
semmi sem ingerel, csak a barbár, az alantas, az émelyitő.
*
Volt egy másik mulatság is, mely abban az időben nagy hóditásokat tett:
a szépségverseny. Országszerte választottak „legszebbeket“, persze csak
lokális: megyei és városi legszebbeket. Voltak fő- és al-legszebbek,
mint vannak fő- és alispánok, és minden rendezett tanácsu városnak
megvolt a maga legszebbje, csakugy, mint a maga tudós asszonya. Ezek a
tiszteletbeli állások azonban nem jártak semmiféle kötelezettséggel;
máskülönben, bizony, terhes feladatok vártak volna a választottakra.
A szépségversenyek természetesen nagyban emelték a magyar hölgyek
szépségének a hirét, noha ebben a tekintetben eddig is jó firma volt
Magyarország: Triesztben, Hamburgban, Konstantinápolyban. A
szépségversengések hire elhatolt a meszi nagy világba. Külföldi lapok
kiadták a szépek arczképeit, leforditották a róluk irt magyar szöveget,
kissé elferditve s félremagyarázva, ugy, hogy a francziáknak reklámkép
tünt fel, a mi a magyar eredetiben csak naivság volt. S szerződési
ajánlatok is érkeztek az Alhambráktól meg az Alcazaroktól, a min mi
persze nagyon megbotránkoztunk, szidván a Jules Lermina-kat, a kik kissé
tájékozatlanságból, de talán még inkább skepsisből: veszett nevét
költötték ártatlan asszonyoknak. Mert időközben elfelejtettük, hogy az
operett-kuplék anyagát mi magunk szolgáltattuk a világnak.
*
Mig a provincziák mulatói a saját formáik tökéletességében
gyönyörködtek, a metropolis lakói a mások formáinak tökéletlenségében
kerestek szórakozást. Egy budapesti szinházban sátort ütöttek a
liliputiak, s nevezetes fogyatkozásukkal sikerült nagy népséget
csőditeniök abba a mulató-helyiségbe, a hová addig a jelentéktelenebb
fogyatkozásokat nézni nem igen járt ember. A bódé, mely predesztinálva
volt rá, hogy a leghamarább kerüljön bele a „leégett szinházak“
listájába,[1] esténkint akkora közönséget fogadott magába, mintha nem is
szinház lett volna, hanem valami zöldbe indult lóvasuti kocsi. A
közönség két-három estén át nem tudott betelni annak a nagy halmaz
nyomorékságnak a látásával, melyet a szükmarku természet rossz kedvében
teremtett rakásra.
Ez a nagy méltánylás, melyre a liliputiak művészete talált, egy másik,
régi, renaissance-kori lelkesedésre emlékeztetett. Volt idő, mikor
megzápult emberek seregesen zarándokoltak a szép látásáért a capitoliumi
Juliához, az ó-kori mumiához.
*
De van egy olyan nyári mulatság is, a mely most a legkevésbbé se
divatos, s mégis, meglehet, örökké tartó. Vitéz László urra, máskép:
Paprika Jánosra nagyon ráfér a reklám.
Olyan elhagyottak, olyan elhagyottak a szinházai, hogy már nem is
lehetnek elhagyottabbak. „Véges üres az erszénye“, s bódéi olyan
siralmas, düledező állapotba jutottak, akár csak a Cadet Rousselle három
háza.
A Champs Elysées-n van vagy harmincz _Guignol_; vasárnap délutánokon
alig lehet közelükbe férni; hétköznap sem játszanak a szélnek. A
ligetben a magyar Guignolnak nincs többje három-négy bódénál: ezeket sem
látogatja a liliputi közönség. Hiába, manapság a liliputiak maguk is
aktoroknak csaptak fel, nemcsak a husz éves, az „igazi“ liliputiak,
hanem az ideiglenes liliputiak is, a gyermekek. Csakugyan nincsenek
többé gyermekek, nemsokára már pápaszemmel jönnek a világra.
Vagy a mieink czivilizáltabbak volnának talán, mint a franczia
apróságok? S azért nem méltányolják Vitéz Lászlót, mert fölötte állóknak
érzik magukat? A hogy vesszük. Talán czivilizáltabbak, s talán
neveletlenebbek. Idejekorán kiesik kegyükből Vitéz László barátunk, mert
tulságos korán hozzászoktatjuk őket olyan élvezetekhez, melyek későbbi
koréi…
S végre Vitéz László hanyatlását az is megmagyarázhatja, hogy ujabban
nagy konkurencziát csinálnak neki a bábszinházak, a melyek mutatványai
pedig nem érnek fel Guignol előadásaival. A bábszinházak előre irt
sablon szerint dolgoznak; a rögtönzés, a komédiázás ősi, kezdetleges
formája egyes-egyedül Vitéz László kiváltsága maradt. Pedig csak ebben a
formában nyilatkozhatik szabadon a nép humora, az a vastag,
kolbász-humor, melyben a vásári tömeg gondolkozása valamelyesképpen
mégis csak mutatkozik, s mely épp azért, mert egyszerü és nem
mesterkélt, a leginkább megfelelhet a gyermekek eszejárásának. A mihez
köze van e komédiának, mely nemcsak szemre való: Vitéz László nemcsak
ágál, sipitozik is, – mellesleg mondva, olyan czérna hangon, hogy igazán
nem várná az ember ilyen hősi nevü urtól.
*
Ki ne ismerné Vitéz Lászlót? Gyerek-ökölnyi, ferde fejét, ránczos,
hamis, örökké vigyorgó pofáját, mely fintoraival és gyorsan mozgó
szemeivel olyan, mint maga a megelevenült Hunczfutság? Maskarába
bujtatott, vézna kajla testét, mely nem sokkal nagyobb, mint egy jókora
uborka, – sunyi, féloldalra huzott görbe derekát, mely ugy lapul meg,
mintha tulajdonosa mindig cselt vetne vagy lesben állana, – jobb
vállának szaladó, esetlen karjait, melyek szüntelen ütésre készen
rángatóznak, – szapora, tipegő lépteit, sipitó hangját, s ormótlan
kalapácsát. Jő, tánczol előre-hátra, felesel magához hasonló
konstáblerekkel, lakájokkal, marquis-kkal, parasztokkal, aztán
agyonkalapácsolja az egész népet, majd kiköt az ördöggel is, magához
hasonló vidám ördöggel, a ki lefüleli, egy utolsót püffent rajta, s
mikor a szegény Vitéz László már kiöltötte a nyelvét, jeléül, hogy
kifogyott belőle a szusz, beledugja egy koporsóba. De mikor az ördög
távozik dolgára, a vitéz felüti fejével a koporsó fedelét, kibuvik
belőle s ujra kezdi garázdálkodásait. Agyonkalapácsolja később az
ördögöt is, közbe-közbe egy pár szegény házi nyulat, végül magát a
halált is, s aztán mindent beletemet a koporsójába: ördögöt,
konstáblert, halált és házi nyulat, mindezt annyi vidámsággal s akkora
megvetésével minden logikának, mely egyformán kielégitheti a legnaivabb
kedélyeket, s azokat a raffinált, művészi temperamentumokat, a kik
egykor Francziaországban az Összefüggéstelenség-et tették legfőbb
művészi elvükké.
Vitéz László nemcsak mulatságos legény, hanem olyan is, a kinek zagyva
mókáiból tanulhatunk egyet-mást.
Például: megtanulunk becsülni (bármily messze essék is a dolog Vitéz
Lászlótól): egy-egy drámai konvencziót, a szindarabnak olyan elemeit,
melyek ellen az ujabb iskola irtó háborut inditott. Ime egy.
Nézzünk végig a gyér számu hallgatókon: a fiucskákon, a kiket a vitéznek
minden ujabb csinyje és gaztette diadalmas tapsokra ragad, a félénk kis
leányokon, a kik ijedten szorongatják a babájukat, mikor a garázda
legény valami veszedelemben forog. Reszketnek érte, résztvesznek minden
bajában, örülnek minden sikerének.
Alapjában, ez ugyanaz a drámai érdeklődés, melylyel a szinházi néző
Antigone, vagy Phaedra sorsán csügg.
Egészen bizonyos, hogy Vitéz László ilyes érdeklődésre nem a
karakterével tesz szert, nem is a szavainak költői szépségeivel. (Nem is
menne sokra a karakterével, meg a költői vénájával; hallgatói ugy sem
méltányolnák e fajta jelességeit.)
Az sem valószinü, hogy megjelenése bájával bilincseli le a naiv
sziveket.
Honnan hát az érdeklődés ez iránt az erőszakos ficzkó iránt? Mért örül a
közönsége egy szivvel, lélekkel, mikor leüti a halált, meg a
konstáblert?
Ha csak onnan nem, hogy (bódé előtt vagy szinházban) alapföltétele
minden drámai természetü részvételnek: a szövetkezés a hőssel (jóban,
rosszban, mindenkorra), – a néző hallgatólagos beismerése, hogy midőn a
szinpad elé ül, bizonyos közösséget vállal egy valakivel, a kinek
cselekvéseit szemlélni fogja, mert maga a részvétel – ebben a
(bármennyire) látszólagos életben – teszi a szinházi emócziónak, az ott
szerzendő élvezetnek legnagyobb részét. Mindjárt eleve egy konvenczióval
kell kezdenünk minden komédiának az élvezetét, még a Vitéz Lászlóét is.
Ez ugyan elemi igazság, de nem árt néha rekapitulálnunk az elemi
igazságokat. Különben pedig a tulfinomultságot ne Vitéz Lászlónál
keressük.
(1887.)