Szilvai Tódor professzor, a kit „Liliomfi“ tett ismeretessé, egy rá
nézve nem éppen szép napon ezt a levelet irta a „Krajczáros Ujság“-nak:
Tisztelt Szerkesztőség! Tegnap, Péter-Pál ünnepén, ezer forinttal, egy
unokahuggal, négy bőrös ládával, egy szobaleánnyal és tizenkét
kalapskatulyával beállitottam hazánk fő- és székvárosába.
Az unokahugom, a ki egyszersmind gyámleányom, már tizenhat éves s még
most se látta a legünnepeltebb magyar bonvivant szinészt az ő égszinkék
nyakkendőjében. E miatt sok keserü szemrehányást kellett hallanom: az
utazást nem halaszthattam tovább.
Ujságolvasó és óvatos ember vagyok; képzelhetik, hogy nem indultam meg a
székvárosnak csak ugy bolondjában. Ellenkezőleg; jó előre elküldöttem
folyamodásomat egy előkelő fogadó igazgatóságához, két szoba és a
járulékok kegyes engedélyezése iránt.
Folyamodásomhoz mellékeltem:
a) hugom erkölcsi bizonyitványát, b) kolostori bizonyitványait, melyben
a magaviseletből csupa egyesek foglaltatnak, c) keresztleveleinket, d)
nemesi levelemet, a leszármazási táblával, s a megkivántató hét ős
kimutatásával, e) e kimutatást igazoló összes irataimat, f) egy
kitöltetlen váltóblankettát a magam és két kezes aláirásával, s végre g)
egy biztositó okiratot, melyben magamat a házi szabályok pontos
megtartására kötelezem, egyebekben pedig alávetem magamat a
hotel-igazgatóság minden rendelkezésének.
Igy tiszta lelkiismerettel szállottunk ki a fiakkerből, s nyugodtan
vonultunk be a hotel udvarára. Háznépemet leültettem a bőrös ládákra,
magam pedig a hotel-igazgató után kérdezősködtem, hogy megtudjam, vajjon
folyamodásomat kedvező értelemben intézték-e el?
Szigoru tekintetü ur fogadott, a ki bevezetett az irószobájába.
– Uram, – szólt, – föltéve a szemüvegét – abban a kellemes helyzetben
vagyok, hogy reményeket nyujthatok önnek. Voltak ugyan egynémely
aggodalmaink, de ön bizonyára el fogja oszlatni ezeket az aggodalmakat.
Igy mindenekelőtt a nemességi kimutatás nincs egészen rendben. Hat őst
elfogadunk, de a hetedik ős nem tiszta munka. Ha azonban ön
becsületszavával is jót áll a hetedik ősért, ezuttal elnézzük a hiányt.
Siettem eleget tenni a kivánságának s kijelentettem, hogy hetedik ősöm
épp oly kifogástalan gentleman volt, mint a többi. A szigoru ur
helybenhagyólag intett s azután igy folytatta:
– Hanem ez mellékes. A fő-dolog az, hogy ön elfelejtette beterjeszteni
az esketési bizonyitványát.
– De kérem – vetettem ellen, – a kint ülő hölgy nem a feleségem, hanem
unokahugom!
A szigoru úr levetette szemüvegét, egyet hunyoritott, s ráütve a
hasamra, igy szólt:
– Mindjárt gondoltuk, vén imposztor!
– Kérem, – tiltakoztam – én komolyan beszélek.
– Ez esetben, uram – szólt s arcza ismét ünnepélyessé vált –
ragaszkodnunk kell a köteles orvosi bizonyitványhoz.
Eleinte nem értettem, de aztán megmagyarázta. Minden hotel támasza,
talpköve, ugymond, a tiszta erkölcs, mely ha leomlik, Róma megdől és
rabigába görnyed.
Átmentünk a szomszédban lakó öreg orvoshoz, a ki kiállitotta a
bizonyitványt, hogy hugom felől Róma bátran fennállhat. Aztán diadallal
tértünk vissza a hotelbe, a hol a szobaleányunk, az egyik ládán ülve,
szemlesütve várakozott ránk.
– Uram, – szólt a szigoru ur – beható vizsgálat után arról szereztünk
meggyőződést, hogy ön feslett életet él a szobaleányával.
Figyelmeztetem, hogy ezt mi nem türhetjük…
– De kérem, – bátorkodtam ellent mondani – meglehet, hogy e leánynak a
multja nem kifogástalan, de ez a hotelt aligha érdekli. Különben…
– Elég, uram.
A szigoru ur nagyurias kézmozdulattal véget vetett a kihallgatásnak, a
portás jelentősen sipolt fiakker után, fölszedelőzködtünk s egy percz
mulva ismét az utczán voltunk.
– Hallja, kis öreg, – biztatott a fiákkeres nyájas mosolygással – látom,
hogy kutya van a kertben. De, ha akarja, elvezetem én magukat olyan
fogadóba, a melyik éppen maguknak való.
Köszönettel fogadtam a barátságos ajánlatot s megindultunk. A kioszk
látása azonban fölkeltette a hugom szivében szunnyadó gerjedelmeket, s
székvárosunk e kies pontján megállitottuk a kocsit. Hugom kijelentette,
hogy ő éhes s egyelőre nem óhajt tovább menni.
A szobaleányt óvatosságból kint hagytam, magunk pedig beléptünk az
ózondus kis parkba. Hugom egy égszinkék nyakkendőt vélt látni, s
boldognak vallotta magát.
Korán örültünk. Alig foglaltunk helyet, egy pinczér jelent meg az
asztalunknál, a ki megszemlélvén hugom lábbelijét, nemtetszésének ilyen
szókkal adott kifejezést:
– Ha a dáma azt hiszi, hogy ide a hölgyek gombos czipőkben járnak, a
dáma csalódik.
– Hát miféle czipőkben járjanak ide? – kérdeztem meglepetten.
– Szót se többet, uram – szólt a pinczér tompán és hidegen, mint a
regények angol lordjai szoktak szólani. – Szót se többet. Felszólitom,
hogy ne csináljon botrányt, hanem távozzék, ha nem akarja, hogy a
rendőrség segélyét vegyük igénybe.
Ijedten kotródtunk ki s visszatelepedtünk a kocsinkba. Lelkére kötöttem
fiákkeresünknek, hogy szerény helyre vigyen, a régi patriarkális hotelek
valamelyikébe.
_A fehér Griff_-be vitt, a hol diák koromban kosztoltam. Itt már csaknem
befogadtak bennünket, de egy kis könnyelmüség mindent elrontott. Hugom
elég meggondolatlan volt figyelmeztetni a Lohndienert, hogy vigyázzon a
legkisebb bőröndre, s a vendéglős, a ki ezt észrevette, utánunk sietett.
– Sajnálom, uram – törte szét reményeim bimbaját – de a kaczérkodást e
házban nem türhetjük. Már az előbb tanuja voltam, hogy a kisasszony több
izben bekacsintott az étterembe, de ezt még elnéztem. Azt azonban, hogy
a tulajdon embereimmel sugjon-bugjon, a legjobb akarattal sem nézhetem
el. Kérem, kiméljék meg a házamat.
Megkiméltük a házát, s kezdtem rezignálni. A pakkunkat visszaküldtük a
vasuthoz, magunk pedig megindultunk egy sörház felé.
Eleinte szerencsénk volt, s a levesünket békében fogyaszthattuk el. A
sörházban egy lélek sem volt rajtunk kivül. De mialatt a marhahusra
vártunk, négy katonatiszt lépett a terembe. Ijedten tekintettünk rájok,
és balsejtelmünk nem csalt.
A pinczér marhahus helyett egy levéllel tért vissza, mely a következőkép
hangzott:
„Ez a helyiség nem alkalmas az önféle hölgyecskék czéljaira. Itt
fölösleges minden kacsintgatás. Elégedjék meg a vén szamárral, s álljon
odább botrány nélkül. A vendéglős.“
Fizettünk és mentünk. Okulva az eseten, elkértem hugomtól a
zsebkendőjét, s bekötöttem vele a szemét. Azt reméltem, hogy igy majd
csak sikerül valahol megebédelnünk.
A szobaleány nélkül számitottam. Amint nagy elővigyázattal, jobbra-balra
nézegetve, vezeti a hugomat, egyszerre egy rendőr elállja az utját, s a
nevét meg a könyvecskéjét kérdi.
Kiderült hogy a szerencsétlen lánynak jobb lett volna nem születnie,
mint hogy esti kilencz óra előtt az utczára lépjen. Megkisérlettem
védelmére kelni, de a rendőr igy tromfolt le:
– Szégyelje magát az ur, hogy öreg ember létére ilyen csunya mesterséget
folytat. Most az egyszer hordják el magukat.
Az utóbbi kegyet annak köszönhettem, hogy egy kis barátságos ajándékkal
megerősitettem kedvezőtlen véleményében. Tovább állottunk s hogy jövőben
a hasonló jeleneteket elkerülhessük, bekötöttem a szobalány szemét is.
Aztán magam vezettem mind a kettőjüket.
Hugom farkas-étvágyról kezdett panaszkodni. Megállottam velök egy
matróna előtt, aki cseresznyével kereskedett.
Itt jártam meg legjobban. A matróna rámutatott a kezemben tartott
tizforintosra s igy rivalt rám:
– Ha az ur igaz uton jutott a vagyonához, váltassa fel másutt. Engem nem
csap be senki.
Le kellett mondanunk a cseresznyéről is.
Nem beszélem el összes kalandjainkat. Esti féltizkor holtra fáradva,
étlen-szomjan érkeztünk meg a Hajléktalanok menhelye elé. De itt sem
leltünk bebocsáttatást. A felügyelő megvizsgálta ruhám szövetét, s
kijelentette, hogy az intézetbe csak oly egyének tehetik be a lábukat, a
kik gavalléroktól levetett, kifogástalan angol ruhákban jelentkeznek.
Hogy mégis fedél alatt tölthessük az éjszakát, s hogy étlen-szomjan el
ne vesszünk, csalárdsághoz kellett folyamodnunk. Felültünk a tizenegykor
induló hajóra s utra keltünk Mohács felé. A csel sikerült; a hajón
komoly utasoknak néztek bennünket.
Reggel kilenczkor megérkeztünk Mohácsra.
Ezek után a következőket kérdem: