Mikor Budapesten először rendeztek operabált, Párisjárt urfiak, a kik
főképpen azért tartottak össze, hogy minél gyakrabban emlegethessék az
elhagyott világvárost, sokat beszéltek a párisi operabálokról és kivált
azokról a sajátságokról, a melyek csak a párisi operabálokon láthatók,
másutt sehol.
– Megvallom, én csak egyetlen egy operabált láttam Párisban – szólt
egyikük – és akkor is egyéb dolgom volt, mint összehasonlitásokat tenni,
vajjon mennyire különbözik ez a mulatság a többitől. Mert én akkor
asszonyt őriztem. Ha nem árultok el, hogy akadt férj, a ki azzal
szégyenitett meg, hogy rám bizta a feleségét, elbeszélhetem, mit mondott
a pártfogoltam, a kinek – mondhatom – nyitva volt mind a két szeme, a
legszebb lapis lazuli szemek, a melyek valaha „megfigyeléseket“ tettek.
*
– El akarok menni, érti? Önnel, hogy ha tetszik, ön nélkül, hogy ha nem.
Ha tiz évvel fiatalabb vagyok, bizonyára igy feleltem volna:
– Asszonyom, a mit ön kiván, az lehetetlen. Tudja, hogy én mindenre
képes vagyok, s hogy nincs nagyobb örömöm, mintha önnel lehetek.
Boldognak éreztem magamat, mikor Albert megkért, hogy amig ő oda lesz s
a mig ön teljesen meg nem gyógyul, ne mozduljak a világ legkedvesebb
hinta-széke mellől. Pedig büszkeségem fellázadt e kérés hallatára, s
igen ildomtalannak találtam Albertet, a mint olyan merőn nézett
kopaszodó homlokomra. (Ha látta volna, milyen mosolylyal mondta: „Bizom
önben, mint az apámban“!) Daczolok a nevetségességgel, s őrzöm önt
napestig, mint egy komondor. Dédelgetem, mintha dajkája volnék, s tűröm
a szeszélyeit, a hogy arra a legangolabb szobaleány sem képes. Egész nap
écarté-t játszom, még pedig olyan hidegvérrel, mint egy agyalágyult vén
abbé. Ha kivánná, megfésülném a kutyáját. S mindezt önzetlenül, a
jutalomnak legkisebb reménye nélkül, jóllehet huszár vagyok, és nem
irgalmas nővér. És most önnek eszébe jut, hogy megpróbálja, meddig
terjed a hódolatom? Nem, asszonyom, odáig nem, hogy ekkora felelősséget
vállaljak magamra és önnek büntársává legyek. Igen, büntársa volnék,
hogy ha engedelmeskedném. Fel akarja használni a férje távollétét s
lábbadozó betegen megizlelni szeretné egy operabál tilos izgalmait. Fél,
hogy védelemre szorul, – mert máskülönben mire volna az én kiséretem, –
s mégis kiteszi magát a megtámadtatásoknak. Ám tegye, de engem hagyjon
ki a játékból. A mit követel, az több, mint a mennyire én képes vagyok.
Én nem nyujtok önnek segitő kart az álorcás flörtöléshez.
Ilyenformán szóltam volna, hogy ha tiz évvel fiatalabb vagyok. De így
nem szóltam semmit: nem szoktam asszonyokkal vitatkozni.
Beszélt ő helyettem is.
– Talán soha sem lesz többé alkalmam operabált látni. Albert óvakodik
elvinni csak egyetlen egybe is ama mulatságok közül, amelyekben
ifjúságát elpazarolta. Ha tudná, mennyit rimánkodtam, hogy egyszer a
Bullier-be vigyen! Egész életemet a jótékonyság matrónáinak meg öreg
szenátoroknak áldozom; hogyne vágynám hát látni a diákok meg a kokottok
mulatságát! Alig kétszer voltam café-concertben és sohasem tudtam
elérni, hogy megláthassam Métra valamelyik bálját. Pedig el nem képzeli,
mit adna egy ilyen jóravaló asszony, mint én, hogy egy éjt ott
tölthessen, ahol Nana la Sauterelle tánczol, a „quadrille réaliste“
királynője. Még soha sem láttam „quadrille réaliste“-ot. De hát
megelégszem egy iczi-piczi kis operabállal. Meg kell látnom egy ilyen
sokat rágalmazott bált, amelyet mindenki unalmasnak mond s amelyet
mindenki megnéz. Tudom, hogy pompásan fogok mulatni. Ismerem ezt a
mulatságot képzeletben: olvastam a Houssaye és a Belot regényeit.
Mosolyog? Ugy a történelemmel válaszolok önnek. Nem, egy álarczos bál
nem lehet olyan szellemtelen valami, mint amilyennek mondják, mikor
Gusztáv király inkább választotta az Ankarström golyóját, mint hogy egy
ilyen bálról elmaradjon. (Vagy nem mosolygott? Inkább mosolygott volna,
mint hogy félbeszakitson.) Nem látta a Fekete domino-t? Nagyon értem ezt
az Angelát, aki mindenféle szörnyü kalandnak teszi ki magát s mégis
elmegy flirtelni egy fekete domino alatt. Hisz az álarczos bál a
legnemesebb minden bál között. Miért vonulnánk onnan vissza mi
tisztességes nők? Csak azért, mert nem szorithatjuk ki onnan a
kokottokat? Nem vesszük észre őket. S aztán? Ugyanazt az operát, ahol
pénteken egy kis otthont találunk, miért kerülnők el hétfőn, csak azért,
mert húsz frankért mindenki bemehet? Az estélyi öltözékek ingerlő
árulásai nem háborgatják önöket; mi jogosíthatja hát fel azt a pár
félelmes urat arra, hogy sértegessenek fejük tetejétől lábujjaik hegyéig
elburkolt alakokat? Vagy azt hiszik, hogy a pánczélozott alakokkal
szemben lovagiasabb a támadás? Mindennek csak a húsz frank az oka, és
nem mi szabtuk meg ilyen kicsiben a bemenet diját. És ha már így van,
szinte kötelességünk ott lenni: ne váljék az operabálból egy magasabb
fajta Bullier. Vagy ha már is azzá vált, miért ne mulathassunk egyszer
mi is szabadon? Azt hiszi, nincs mulatságosabb dolog, mint a Tribunal du
Commerce bálján hallgatni egy államtitkár elmésségeit, miközben ez a
kitünő úr a legközelebbi vasútépitésre gondol? Megvallom, szívesebben
beszélek szerelemről egy licencié en droit-val, különösen, ha senki sem
tudja, hogy engem vezet a karján, s leginkább akkor, ha ő maga sem. Ah!
tele vagyok szenátorokkal, akadémiával, vasútépítéssel, hallani akarok
egy kis szerelmet! Ártatlan, következéstelen szerelmet értek, csak
akkorkát, melynek holnapra vége van. Hisz ez a képzelhető legártatlanabb
mulatság. Az operabál az a bálok között, a mi a négyes a tánczban. Nem
mámor, hanem üdülés, nem pezsgő, hanem limonádé. Tehát megegyeztünk, ön
holnap elkisér az operába. Mellettem lesz, a míg nem intek, s nyomon
követ, hogy megtaláljam, a mikor kell.
Úgy emlékszem, akkor nem kérdeztem tőle egyebet, mint hogy olvasta-e a
Goncourt „Henriette Maréchal“-ját. Azt felelte, hogy nem.
*
Másnap este ott voltam az operabálban, s határozottan emlékszem, hogy
hallottam az Orpheus kankánját. Egyébként azonban nem történt velem
semmi nevezetes. A szerep, a melyet rám erőszakoltak, kissé siralmasnak
tűnt fel előttem. Valóságos kifordított Schlemil voltam. Puszta árnyékká
váltam s elvesztettem az egyéniségemet. Nem láttam és nem gondoltam
semmit, mint egy kisérő a klasszikus tragédiákban.
Hanem az mégis meglepett, hogy megpróbáltatásom csak egy óráig tartott.
Kevéssel éjfél után már kocsiban ültem, s megilletődve hallgattam az én
fekete dominóm kritikáját.
Nagyon kedvesen kezdte.
– Valóban, önnek több esze lehetett volna.
Nem védekeztem.
– De hisz ez az önök mulatsága határozottan ostoba. Vagy élvezet az
önnek, ha velem olyan stílusban beszélhet, a hogy a brasserie-kben
szokás? Nekem úgy tetszik, hogy ez igen középszerű mulatság. Képzelje,
az ezredes, az öreg Ramollo, csaknem megríkatott. A vén Gaga! A sergent
de ville, a parc Monceau dadáinak a Don Juanja, hozzá képest úgy édeleg,
mint egy Racine-herczegnő. És Toulonnier úr, az államtitkár! Soh’sem
hittem volna, hogy ez az ember nevetni is képes. Oh, bízvást elrejthette
volna ezt az előnyét. Jobb szeretem, mikor a csatornázásról beszél. És
látta, milyen finoman mosolygott Fauchery úr, a journalista, mialatt egy
fordulót tettem vele? Ugyanaz, a kinek egyik mellékneve a „Szép“, másik
a „Nagy“. Valamennyi közt ez volt a legostobább. Georges Hugon úrra sem
leszek többé kiváncsi. Ezt a ficzkót vissza kellene vinni Saint-Cyrbe.
Azt képzelte, hogy a mosónéja vagyok, s jónak látta velem közölni, hogy
Raphael de Valentin úr elnyerte tegnap utolsó louis-ját is. A kis
kedves! Megszólítottam egy ismeretlen urat, a ki különbnek látszott a
többinél. Ez a „monsieur en habit noir“ a világ hiábavalóságán tünődött,
akár csak Salamon király. Unalmasabb volt egy metafizikai könyvnél. És
ha meggondolom, hogy én ezeknek az uraknak a kedvéért nyolcz kötet Dumas
fils-t lapoztam át, csakhogy készletem legyen mot-kból és tour
d’esprit-kből! Azt kérdezte tegnap, olvastam-e a Goncourtok „Henriette
Maréchal“-ját? Nos, ha a Goncourtok ellenségei az álarczos báloknak,
kész vagyok elolvasni összes munkáikat.
– És Houssaye? (Hogy magam is mondjak valamit.)
– Arséne Houssaye soha sem ismerte a nőket. Hisz magam is csak egy óra
óta ismerem őket. Látta ön valaha nálam Elmire asszonyt, az Orgon úr
nejét? Esküdni mertem volna, hogy soha egy meggondolatlanságot sem
követett el. A Tartuffe urral való esete, a melyről talán ön is hallott,
erényét fényesen igazolta. És, elhiszi-e, a szerelmesek zugában láttam,
rózsaszínű dominóban, a mint Damis úrral, a Cleante úr fiával
kaczérkodott. Hogy ismertem rá? Hiszen levette az álarczát, bízott
abban, hogy nem láthatják meg. És az az arcz, melyet máskor olyan
hidegnek, szenvedélytelennek láttam, mintha azt mondta volna Damis
úrnak:
Ich bin die Prinzessin Ilse
Und wohne im Ilsenstein;
Komm mit nach meinem Schlosse,
Wir wollen selig sein.
És a többi! Mondhatom, uram, azok a hölgyek, a kik minden szerdán nálam
teáznak, versenyeztek a Cardinal úr leányaival. Ön persze meg sem
ismerte őket. De hát minek is megy ön opera-bálokba?
Szünetet tartott. Hallgattam mélyen, mert éreztem, hogy még valami
következik.
– És mindez még nem bosszantott volna. De a mit ezen felül meg kellett
érnem, az kétségbe ejtett. Ön ismeri Emilet, a cousinemet. Három hétig
könyörgött, hogy ezen a szerencsétlen opera-bálon egy félórát tölthessen
velem. Otthon nem szólhatott hozzám bizalmasan, előbb Albert és aztán ön
miatt. Tanum lehet, hogy félig halva mentem el. És ez az ember nem talál
rám háromnegyed óráig; azután tíz perczig hurczol a karján, a nélkül,
hogy fölismerne, és a mikor valahára rám ismer, tökfilkónak mondja
Albert-t s vacsorát ajánl Marguery-nél. Ha meggondolom, hogy ezért a
majomért képes lettem volna ostobaságot követni el!
Vannak bánatok, a melyekre nincs vigasztalás. Le voltam forrázva.
– És mindennek ön az oka. Mért beszél nekem operabálokról? Inkább
játszszunk écarté-t.
Ha még megjegyzem, hogy Emile úrnak nem volt igaza, mikor dominójának a
hangját nem ismerte meg természetesnek fogjátok találni, hogy én aztán
az összes operabálokat elécartéztam. És most is ti vagytok az okai,
hogyha unalmas voltam, mint egy opera-bál.
(1886.)