Egy-egy meglepő itélet, a váratlanul kitörő méltatlankodás, a mely
hirtelen, ellenséges indulattal, majdnem dühvel támadja meg az egyik
vagy másik sokáig kényeztetett szerzőt, koronkint ráirányozza a
figyelmet az első előadások közönségére. Ez az önnálló gondolkozásu,
szinte fejes közönség, a melyet bátran testületnek lehetne nevezni,
(annyira összetartó, egyetértő és változatlan) csak abban különbözik az
egyéniségektől, hogy örökre kiismerhetetlen. Úgy látszik, lehet
akármilyen finom gyülekezet, a gyülekezet mindig _nép_ marad, legalább
logikájában és indulataiban, mindig hasonló a _Coriolan_ népéhez, mely
kiszámithatatlanul öleli magához és ejti el kegyeltjeit.
Akármilyen különböző elemekből áll is, itélete csak a legritkább
esetekben ágazik kétfelé. Egy az itélete, mint egységes a személyzete.
Igazán „személyzetéről“ lehet beszélni, mert bár a szinházi előadások
közönsége természet szerint ingatag, hullámzó: a premièr-ek hallgatósága
nálunk is, mint Párisban, Bécsben, Szent-Pétervártt s egyes olasz
városokban, ujdonságról ujdonságra ugyanegy, akárcsak valamely nagy bank
személyzete, melyből egyesek el-elhullanak, de melynek törzskara évekig
változatlan marad.
És ez a permanens gyülekezet egészében is, egyes csoportjaiban is nagyon
érdekes. Akárhányszor érdekesebb a viselkedése, mint maga az előadott
darab, vagy az előadás, melyet megbírálnak. Illik tehát egyszer vele is
foglalkozni; a szó mindig az övé, legyen egyszer szó róla is.
*
Az még könnyen érthető, hogy a première-ek hallgatósága szinte
változatlan a maga egészében. Először is: kétszázra-háromszázra tehető
azoknak a száma, a kik a szinház iránt annyira érdeklődnek, hogy ismerni
akarják az új darabokat még a kritika előtt, mikor még a hírlapok
ismertetése el nem vette az ujság zamatját: ezek még könnyen elférnek a
nézőtéren. Következnek azok, a kiknek ott kell lenniök minden
première-en, a mint hogy ott kell lenniök minden lófuttatáson, mert ez
hozzá tartozik a nagyobb kényelemhez, a jobb módhoz. Helyet találnak
közöttük mindazok a literátus emberek is, a kik azért igyekeznek már az
első előadásra, hogy frissiben örvendhessenek ismerősük sikerének vagy
bukásának. Végre, ott van a bérlet intézménye; a még megmaradó helyeket
elfoglalják azok a látogatók, a kik sűrű megjelenésükért megkivánnak
annyi előnyt, hogy tanui lehessenek minden szinházi eseménynek. Egyesek
meg éppen meg is szokják egymást, sokszor csak a találkozó kedvéért nem
maradnak el, s utoljára mulatságot találnak egymás között is. Mindezek
körülbelül épp annyian vannak, hogy együtt megtöltik a szinház
nézőterét; de tartanak is rá, hogy helyeiket a premièr-ek alkalmával
mások el ne foglalhassák. Azért a legnagyobb ritkaság, ha a
première-ekre idegen elemek is behatolnak; nem is keresnek olyankor
helyet, tudják, hogy a fáradozásuk legtöbbször hiábavaló volna. Maga a
szinház is rajta van, hogy a première-ek közönsége állandó maradjon.
Szereti, hogy megismerheti azt a közönséget, mely a többit küldi, vagy
elriasztja; így, hogy ismeri, számol vele és számít rá. (Néha persze
rosszul számit.) Ekképp minden csak arra munkál, hogy a
première-közönség minél változatlanabb legyen.
De az már nevezetesebb, hogy az ily módon összetartó gyülekezet
itéleteiben is egyetértő. Mert hát ezek az örökös première-látogatók
nagyon különböző emberek, a legtöbb tekintetben. Különböznek társadalmi
állásukra, módjukra, szokásaikra és gondolkozásukra nézve. Vannak köztük
arisztokraták, pénzemberek, írók és művészek, a kik közül sokan
arisztokratikus hajlamúak, de csak kevesen pénzemberek, bohémek és
nyárspolgárok, hölgyek a társadalomnak minden osztályából, miniszterek
és diákok, érsekek és kereskedősegédek. Vannak köztük olyanok, a kik
csak a színpadon látnak úri világot, és olyanok, a kik csak a színházban
találkoznak másféle néppel, mint kékvérűvel. Egyikük lelkesedik a
művészetért, a másik a művésznőkért, a harmadik pedig csak a művésznők
toalettjeiért. És mégis, ezek a rengetegül különböző emberek a
fődolgokban csaknem kivétel nélkül egyféleképp itélnek, akárhányszor
egyhangulag, s a mi legcsodálatosabb: a legtöbbször igazságosan.
Az ifjabb Dumas egyszer éles igazságokat mondott a publikumról, mely
pedig őt mindig kényeztette. Többek közt úgy nyilatkozott, hogy a
közönség itélőképessége, melyet különben maga is mindig találónak,
igazságosnak ismert el, nem gyökerezik sem igazi müveltségben, sem
finomabb izlésben. „E hatalmasok közt“ – úgymond, azokról szólván, kik a
drámai ujdonságok sorsa fölött döntenek, – „sok van, a ki soha életében
nem olvasott el sem egy könyvet, sem egy színdarabot, s még több, a
kinek fogalma sincs róla, ki írta ezt vagy azt a szini remeket. Itélnek,
és ez itélet ellen nincs felebbezés, a velük született izlés s némi
könnyen szerzett tapasztalás szerint. Nálunk az egész csak gyakorlat
dolga. Úgy itélik meg a drámát vagy a vigjátékot, a hogy a fürdőszolga
itéli meg a viz melegét, beledugván a kezét; a hogy valamely bank
szolgája számít meg ezer frankot aranyban, bizonyos súlynyi
aranydarabokat dobálván egyik kezéből a másikba.“
Az ötlet elmés, van benne némi igazság is. De talán nem az egész
igazság. Becsüljük meg a bankszolga ügyességét; mekkora praxisra van
szüsége, míg odáig viszi, hogy a pénzt eképpen tudja megszámlálni! A
première-ek közönségéről szólva, szintén csak nagy tapasztalatról s
hosszú gyakorlatról lehet szó. A művészi dolgokban való sok tapasztalat
pedig, ha elfogultság nélkül mérlegeljük, kitesz jókora darab
műveltséget.
Az a sokféle ember, a kikből a premièrek közönsége alakul, hétről-hétre
ugyanazokat a darabokat látja, itélete tehát egyforma tapasztalatokból
formálódik. Ez maga is megmagyarázza, hogy a különböző osztályokhoz
tartozó itélő-birák miért jutnak oly gyakran egyforma megállapodásra.
Végre is, egy volt a szinházi iskolájuk. De különben is, ebben a
gyülekezetben mindenki igazodik a másikhoz. Észrevétlenül is befolyást
gyakorolnak egymásra, nyiltan is kapaczitálják a nyakasabbakat, mindenki
tekintettel van a szomszédjára. A kereskedősegéd véleménye mind
gyakrabban és gyakrabban találkozik az érsekével s végre kifejlődött a
première-közönség közizlése.
*
Két-három perczczel hét óra előtt, a „földszint“ már együtt van. A
páholyok is népesednek. Köszöngetések, mosolygások, kézszorítások. És
azonnal megindul az eszmecsere az új darabról, pedig a függöny még fel
se gördült.
Mindenki tud valamit: a kulissza mögül kiszivárgott hireket, a lapok
előleges reklámjait. „A szinészek nem biznak a darab sikerében, tehát
nagyon mulatságos estére van kilátás“. – „A reklám sokat igér, tehát
bukásra készülnek“. – A première-közönség kissé szkeptikus.
A ki legkevesebbet tud, a szinlapról okoskodik előre. Van gyakorlott
fej, mely a szereposztásból megjósolja a darab meséjét.
Tanakodás, a meteorologia és a naptár segítségével. Megállapítják, hogy
még nagyon meleg van, a szerzőnek aligha lesz szerencséje. A dátum
elárulja, hogy az izazgatóság nem sokat vár a darabtól: korán adatta
elő, nem évad-közepén.
Szemle a többiek fölött. Mindenki ismeri a másikat, legalább látásból.
– Ugy látszik X-ék még Tátrafüreden vannak. Meg találnak ott fázni.
– A vörös Blanka megjött! De hova lett a négyes czúgja? Igaz, kidőlt
belőle az egyik rudas. A szegény Y.! Hallotta, hogy meghalt?
– Olvastam a lapokból. Kár érte. Nézze csak, Z. kritikus nagyon vidám.
Úgy látszik, a darab menthetetlenül elbukott.
A kritikusok általános figyelem tárgyai. Ezek már ott voltak a főpróbán:
tájékozódtak a darab értékéről. Bizony, a sikerről nem. Mert az
kiszámíthatatlan. A legközelebbi környezet előre hallja tőlük a témát, a
mesét, meg hogy kinek van hálás szerepe.
A távolabb levők aztán malicziózus megjegyzéseket tesznek egymás közt.
– Q. kritikus már itt van. Nézze csak, ott beszéli az ellenkezőjét
annak, a mit holnap fog irni.
A páholyok is telnek. Általános felfogás szerint, ez a közönség
leghálátlanabb része. Az az elem, melyre a szinház és az iró a
legkevesebbet épithet, a melyre legkevésbbé lehet hatni a költészet és a
szinházi mesterség egyesült erejével is. „A páholyközönség“ –
panaszkodott valamikor egy eléggé elkényeztetett drámaíró – „azt hiszi,
hogy az élvezet, melyet a szinházban lel, neki _dukál_. Nem érdeklődik
az író iránt (hacsak a darab szerzője az ő világához nem tartozik, a mi
nálunk gyakrabban megesik, mint Francziaországban), nem kivánja éppen a
bukást, de teljesen közönbös rá nézve, sikert arat-e a darab, vagy sem?
Néha meg-megszólal valaki közülök: „Igazán csinos“, mintha ezt mondaná:
„Esni fog“, s meg vannak róla győződve, hogy már ezzel is túlságosan
lekötelezték a szegény firkászt. Későn érkeznek, a lehető legnagyobb
lármát csapják, hátat fordítanak a nézőtérnek, vagy ha véletlenül oda
tekintenek, nem törődnek egyébbel, mint a szinésznők toalettjeivel.
Minduntalan fecsegnek, nem hallgatnak meg egy jó mondást sem, s elmennek
még az utolsó felvonás közepén, hogy hamar hozzáférhessenek a
kocsijaikhoz. Száz közül kilenczven egy cseppet sem értett az egészből;
s ha véletlenül megcsapja valami a fülöket, az bizonyára valamelyes apró
vétség a nagyvilági szokások ellen, a minőket a szalónokban járatlan
szerző gyakran elkövettet személyeivel. Észre veszik, hogy a szereplők
megadják egymásnak czímeiket, a mi nem világbeli szokás, vagy hogy a
színpadi szolga „nem ezüst tálczán hozta be az ötödik felvonásbeli
levelet“.
Ez a jellemzés csak részben illik a mi páholyközönségünkre: az utolsó
apróságban, példának okáért ráismerhetünk a mi páholybérlőinkre. Nálunk
is megesett már, hogy egy kis baklövés a bonton ellen többet ártott
egyik-másik darabnak, mint rengeteg szerkezetbeli fogyatkozásai. Egyszer
megtörtént, hogy egy fiatal iró iszonyú nagy titokzatosságba burkolózva,
önkéntelen reklámot csinált magának, s általános érdeklődést keltett a
darabja iránt. Elterjedt a hír, hogy a drámát X. X. grófné, a társaság
egy ismert hölgye írta: a kiváncsiság feszülté fokozódott. Ekkor a dráma
elkövetőjének az a szerencsétlen gondolata támadt, hogy kiadta a
színművét nyomtatásban. Pár napig kapós volt a könyv, de a társaságban
hamar rájöttek a turpisságra. Mindenki észrevette, hogy a darabot nem
irhatta sem X. X. grófné, sem semmiféle grófné, mert a drámában a
szereplők így szólítgatják egymást: „Grófné, báró úr“. Ezt a szörnyü
tévedést csak roturier követhette el. Egyszerre oda lett minden
érdeklődés, a páholybérlők meg se jelentek az előadáson.
Egyébként a páholy is tud kedélyes publikum lenni. Akárhányszor olyan
lármás sikert rögtönzött egynémelyik kékvérű szerzőnek, hogy a földszint
csak úgy hizott belé. A mint hogy a jámbor gallusoknak is jó kedvük volt
olyankor, mikor a frank urak mulattak.
Mindammellett nem lehet ráfogni a páholy-közönségre, hogy aesthetikai
elvek hiján csak szabászati nézőpontokból kritizál a première-ken. A
színházba járó publikum legrégibb csoportjának még emlékezetében lehet
az a két előkelő öreg úr, a kik világért sem mulasztottak volna el egy
eredeti première-t sem, s láthatólag különös gyönyörűséget találtak a
hazafias tragédiákban. És nincs okunk elmondani, hogy a páholyközönség
jobbjai a föld alatt vannak, noha a hazafias tragédiákat már csak a
karzaton élvezik igazán, a hű és naiv népfölkelő szivek.
*
Hét óra. A páholyokról eltereli figyelmünket a susogó földszint. A
„hangulat“, mely gyakran végzetessé válik a darabra, már kész. A
földszinten már mindenki tudja, hogyan fog mulatni s melyik szinészen
fog a legtöbbet nevetni.
A paroxizmusban szenvedő szerző (az egyetlen ember a szinházban a ki
komolyan veszi az állapotot), századikszor húzván fel és le fehér
keztyüjét, az utolsó instrukcziókat adja meg (helysebben szólva:
könyörgi) a szinpadon: „Legyen tehát, hagyja ki a hosszú monológot“
(mintha főnyereményről mondana le), vagy: „Kedves nagysád, szeretnék
valami fehér virágot…“ Csöngetés. Általános mozgolódás. A függöny
felgördül.
Másodrendű szereplők beszélgetnek a szinpadon, azon a bizonyos hangon,
mely elárulja, mily mélységesen mindegy nekik az egész komédia: a
szinpadi intrika is, a kulissza mögötti is, az is, melyet a nézőtéren
szövögetnek a siker érdekében, vagy a „tisztes verességért“. Végre
megérkezik az egyik főszereplő. Az első nevetés a másodosztályú
támlásszékek táján. A lidércznyomásnak, mely ránehezedett az egész
házra, vége.
Áldott vidék ezek a másodosztályú támlásszékek! Lelkes fizetők, a kik
még a művészetért járnak a színházba, vagy lelkes „töltelék“: enni való
növendék-színésznők, kisérőikkel, Guszti urral vagy Samu urral, a kik
rajonganak a művészetért, Shakspere-ért, a színiiskoláért,
Vörösmartyért, a jelesebb szinészekért, Marika kisasszonyért, még a
színházi gáz-szagért is, egyszóval mindenért, a minek csak valami köze
van a szent, az Isteni művészethez.
Ők adják meg az első hangot, a mi valami hatásfélét fejez ki. Ó, áldott
legyen a nevetésnek ez az önkéntelen, kedves böffenete! Mily édes, zenei
hang gyanánt tünik fel a szegény vigjáték-faragónak, a megpróbáltatás
nehéz perczeiben!
Végre, az első osztályú támlások is megelégedetten nevetgélnek,
sugdolóznak. Az irók összedugják a fejöket. Megerednek a megjegyzések.
Zavarják ugyan az előadást, de hagyján, talán-talán csak jó hangulatot
készítenek. Kerek arczok, szelid, biztató tekintetek. A klakk szerényen
tapsolni kezd, semmi ellenállás. Nekibátorodva folytatja, támogatva a
lelkesektől és a második emelettől.
A második emelet már meg van hódítva. Ott csupa jóakarat honol. Minden
áron mulatni akarnak a kis pénzükért, s mulatnak is, a legtöbbször olyan
ártatlanságokon is, a miket a szerző csak úgy belehibázott a munkájába.
Az első felvonásnak vége. Megered a taps. A lelkesek nagy élénkséggel
kiáltoznak a színészekért, csakhogy minél hamarább láthassák a szerzőt,
aki egy látszólagos üres páholy ölében egyszerre szégyenkezik és ragyog
a dicsőségtől. Rohan a színpadra, hogy hamarább odaérjen, mintsem a
„tapsvihar“ lecsillapul. Megmutatja magát kétszer is, háromszor is, egy
ifjabb és egy öregebb színpadi gráczia között. Az első nehéz pillanaton
már túl van, de most következik a nagy mű: a foyer megdolgozása.
Ez már a „barátok“ dolga. Elszánt pajtáskodók terjesztik a kedvező
hangulatot nyakasabb ismerőseik között és fokozzák a buzgalmat a
távolból ájtatosan hallgatózó lelkesek között. Bátorkodjatok, lelkesek,
menjetek közelebb, a nagy iró, a ki látszólag észre sem vesz benneteket,
voltaképpen csak nektek beszél!
A kritika nagy tanácsot tart. A szinészpáholyokban mosolygó arczok
mutatkoznak. Mindenütt jó jelek.
Mikor a második felvonásra csöngetnek, a helyeikre visszavándorlott
itélő bírák arczáról le lehet olvasni, széna-e, vagy szalma? Az
érdeklődés megvan. Most ismét a barátokon a sor: az ő derültségüknek
kell biztatni a lankadókat.
Hanem a földszinti barátok csak a könnyű lovasság. A nehéz lovasság a
karzaton van, a népséggel, a zsoldosokkal.
Ezeknek kell megcsinálniok a középső felvonás dolgát. Minden attól függ:
zajosabb lesz-e a tetszés a második felvonás után, mint előbb, –
többször kényszeríthetik-e színpadra az emberséges szerzőt, a ki olyan
szivesen kijön, csak hijják!
Lent a könnyű lovasság derül, derül, folyton derül, egész a
kétségbeesésig. Birták lélekzettel. A főjelenetnek vége: általános jó
hangulat. A nehéz lovasság megkezdi arczátlan munkáját: a szerzőt
kivezetik vagy ötször. Ötödikszer, mikor már egyedül jön ki, örömében a
zsebébe dugja a kezét.
A karzati nehéz lovasság zsoldosai gyakran nem valami szemenszedett
legények. Részben önkéntesek, a kik imádják a művészetet, de csak
ingyen, legtöbbször azonban csak olyan műkedvelők, a kiknek Hekuba az
egész drámai művészet. Vigadnak parancsszóra, a mint az ezredes bálján
tánczolnak a hadnagyok, kötelességből.
Valamikor, régen, kezdő drámairó darabját adták először. A fiatal
szerzőnek volt tehetsége is, de barátja még több volt, mint tehetsége.
Az egész publikum tapsrakészen ment a színházba, elhatározva, hogy túl
fogja dörgeni az ellenzéket, mely nem létezett sehol. Egyik jóbarát,
foglalkozására: szobrász, magára vállalta a nehéz lovasság szervezését,
s tizenhat legénynyel állított be a karzati padokba. Harminczkét
szobrásztenyér! A siker felől nem lehetett kétség.
Csak egy hiba volt. A szobrász-legények jámbor taliánok voltak, a kik
egy árva szót sem tudtak magyarul. Pedig nekik kellett a szerzőt
leghevesebben óhajtaniok. Három napig tanulták kiejteni ezt a talián
nyelveknek szörnyen kemény szót, hogy: „Szerző! szerző!“ A dolog nehezen
ment, mert a mesterük sem beszélt magyarul oly szépen, mint Egressy
Gábor. De csak a szájukba rágta valahogy.
Mikor aztán az első felvonás végével a függöny legördült, s a földszint
tapsolni kezdett, a szobrász megadta a kitűzött jelt legényeinek. A
harminczkét szobrász-tenyér pokoli dörgedelmet csapott, úgy hogy az
egész földszint kiváncsian nézett fel az elszánt ficzkók felé. Odafenn
pedig a tizenhat becsületes legény torkaszakadtából kezde ordítozni ezt
az olasz szót: „Scherzo! Scherzo! Scherzo!“
(1887.)