Ki megremegteted az alvó leányokat s taplót dugsz fiatal költők fülébe,
bolondos tündér, királynők királynője: lármás örömmel üdvözlöm jöttödet,
édes, édes tavasz!
Mondják, hogy nem te vagy még az, a ki amott jön délről, Faëton szekerén
s oly hatalmas ibolya-illatot áraszt maga körül, hogy még az ügyvédi
kamarák sem zárkózhatnak el e mindeneket átható parfüm elől. Nem te
vagy, hanem a Sosius-od, hegyes fogu nénéd, a ki a te ruhádat hordja,
hogy felültesse a medvéket s megrontsa a kirándulókat. Mily tévedés!
Ezek az Adhémarok nem ismerik meg lábacskáidat s lábacskáid nyomát! De
bizony te vagy, s ha még ott rejtőzöl a várpalota mögött, ugy ez azért
van, hogy még egyszer szemlét tarthass napsugár toaletteden, mint bálba
lépő leányok, a kik mielőtt bepáváskodnának a nagy terembe, egy perczre
visszavonulnak az öltözőszobába. Te vagy, nincs benne kétség. Messziről
is elárul a parfüm-öd, mint Zikka grófnőt, a kémkedő asszonyt, a kinek a
nyomát az illatszeréről fedezik fel.
Tulajdonképpen nem volna szabad, hogy tegezzelek. Per „ön“ kellene
hozzád szólanom, mint a hogy Heltai Jenő beszél szeretetreméltó, csinos
kis muzsáihoz. Mert hisz nem vagy az enyim; nem vagy senkié, abból az
egyszerü okból, mert mindenkié vagy. Mosolyodat egyformán osztod szét
bölcsészek és háziurak, képviselők és számtisztek, gigerlik és tűzoltók
között… Ó, mennyire nincsen igazad!
De hisz én csak ugy tegezlek, mint a vidéki küldöttség a vasutról
leszálló nagyságot. A tuláradó öröm, az elragadtatás szólal meg ebben a
neveletlenségben. Mily boldogság is, hogy itt vagy valahára!
Tehát; ugy-e – ó mondd! beszélj! – a napsugár nemcsak legenda?! A
langyos szellő nem csupán romantika?! S a levegő, az édes levegő,
nemcsak a harminczas évek költőinek hazug meséje?! Ugy-e a valóság nem
pusztán: gázból, szivarfüstből és porseprő kocsikból áll?! Ugy-e, van
egy világ, tul ezeken a szobáknak nevezett skatulya-fiókokon, melyekben
megáporodott a füst, van egy világ, távol minden kintornától, mely a
legujabb operettet játssza, távol a gyárkéményektől, a pálinkás
boltoktól, s távol minden országgyülési beszédtől?!
Az emberek még nem igen hisznek ebben a világban. Azokon a pontokon, a
hol a természethez jutányosabb áron kivánkozók nemsokára verekedni
fognak az asztalokért, a hol a jövő hónapban katonabandák fognak
folyton-folyvást riadózni: ma még két-három fehérrel leboritott asztal s
egy álmos pinczér lesik a virágfakadást. Annál jobb a dolguk a hivőknek;
hiába, a hivőké a mennyek országa. Egy vig kompánia megszállja az
Eötvös-villát, megeszik-iszik mindent, a mi a környéken egy
puskalövésnyire kapható, s lármájával, melyről nem tudni: operett-áriák
koszoruja-e, vagy pedig vig indiánusok csatakiáltásai, birtokába veszi
az egész Svábhegyet. Juhhéja, juhé! Övék az egész világ, legalább
egyelőre, mert ilyen urak aligha lesznek többé az idén.
Ezeket a most oly békés pontokat nemsokára el fogja lepni egy barbár
invázió, a mely mintha csak enni rohanna ki a nagyvárosból. A szinházak
szép lassan kiürülnek s a kettős szereposztásokat már felére olvadt
közönség előtt fogják produkálni. A többiek sietnek lemondani a
circensesről s menekülni a természet ölébe, a melyet az igazi budapesti
ember teritett asztal és sörös-kancsó nélkül nem tud elképzelni. Szegény
kettős szereposztás! Itt a másik veszedelme is: a lóversenyek. A liget
gyepére uj, még le nem leplezett jockey-k, uj paripák és uj fehér
czilinderek vonulnak be: s a Tavasz itt lesz hivatalosan is, nemcsak a
valóságban.
A hivatalos tavasz, meg kell vallanunk, nem igérkezik olyan fényesnek,
mint a másik, az igazi. Az emberek kezdik elveszteni a kedvüket ettől a
legujabb mulatságtól, a melybe néhány évvel ezelőtt annyira
belehabarodtak. Mi teszi ezt? Egy kis dezilluzió? Az ember végre
kiábrándul még a jockey-kből is? Vagy pedig az, hogy immár nincsenek
olyan érdekes lovak, mint régente? Hja, a nagy lovak csakugyan épp ugy
megfogyatkoztak, mint a nagy zsenik. A lovak közt is jobban elterjedt a
czivilizáczió: a ló-műveltség átlagával sokkal többen rendelkeznek, mint
annakelőtte, de talán éppen azért a kiváló egyének, az érdekes
individuumok, a nagy triumfálók ritkasággá váltak közöttük is.
A nivellálódás törvénye alul ők sem vonhatták ki magukat. Hová lett a
régi lódicsőség?! Ime, ismét több van egy legendával.
Borzasztó dolog az, hogy minden dicsőségnek végre is egy legendába kell
fulnia. A tudósok azt mondják, hogy nemsokára a tavasz is csak legenda
lesz: mitigált tél a legjobb esetben. Hisz ez a mostani is csak árnyéka
a hajdani tavaszoknak. S potomság, hogy elkövetkezik az idő, mikor a
májust dicsőitő összes verseket kazánok mellett fogják irni. Brr!…
Ó, langyos szellő, édes ibolya-illat, mondd, hogy: nem igaz!
(1894.)