– _Nőknek, a kik már nem járnak templomba._ –
Legyünk őszinték, ez a szó: „hamvazó“, ma már semmit se jelent.
Nem szakítottunk ugyan végkép a fensőbb hatalmakkal. Az ember mégse
tudhatja, mi történhetik oda át. Hátha mégis…?! A gyakorlatiasság
emberének le kellett számolnia ezzel a nehezen képzelhető esettel is.
Hogy a legvégső pillanatban meglepetésnek ne legyünk kitéve, az utolsó
egérutat, mely talán az üdvösség forrásánál végződik, nem adtuk fel,
noha bizony a fő-bemenet felé, a hol a kulcsos kétkedőnek kell őrt
állnia, nem igen igyekszünk. A török sorsjegyektől már nem sokat várunk,
de azért megtartjuk őket: sok helyet ugy se foglalnak el. Azonképen
Kempis Tamást se dobtuk ki a könyvtárunkból: elfér ott. S ezt a
megalkuvást a „hátha mégis“-sel ugy hivjuk, hogy: „vallásszabadság“.
De az, ami odaát történhetik, olyan bizonytalan, olyan légies, olyan
pókháló-szövetszerű, hogy valami nagyon nem erőltetjük meg magunkat
érte. Olyanformán vagyunk az égi hatalmakkal, mint a boliviai
köztársasággal. Ezzel a kitünő respublikával rendkivül barátságos
viszonyban élünk, a mely jó viszonyt adandó alkalommal ünnepiesen
kinyilatkoztatni is készek vagyunk; de az ilyen ünnepi alkalmakon kivül
nem sokat gondolunk Boliviára. Egy kicsit messze van Bolivia.
Azt tartjuk, elég szép tőlünk, hogy ama másik hatalmasság értékeit akkor
kezdjük tanulmányozni, mikor immáron rá kell fanyalodnunk a nagy
utazásra; de hogy a futó időből, a mely készpénz, minden
háromszázhatvanötödik napot ennek a szigorú hatalmasságnak szentelünk,
az már tán sok is volna. Hiszen ha majd csakugyan le kell számolnunk
vele, futni fogja a végtelenségből. A vigasság napjai ugyis olyan
kurták, mért vegyünk el belőlük akár csak egyet is arra, hogy
flagelláljuk magunkat?
Mindegy, ezt az egy napot még csak feláldoznók a lehetségesnek, ugyis
sok napunk telik el lehetetlen dolgokkal. De negyvenet?! Mert a
hamvazónak csak ugy van értelme, ha bevezetés. Ha negyven uj hamvazó
következik utána, megszakítás nélkül. Egy napot kieszközölne tőlünk a
szánom-bánomnak az oldalfájás is, ehhez nem kell semmi földfeletti
instigatió. Negyvenre azonban a földfelettiek is hiába buzdítanak.
S bizony kegyes lelkek, valjuk be, a hamvazó nekünk csak pihenő nap.
A „Don Caesar de Bazan“ czímű franczia darabban látunk egy elkallódott,
kopott nemes-embert, a ki, mialatt a feje fölött ítélkeznek, nagyban
mulat a börtönében. Iszik és danol a czimboráival. Egyszerre dobpergés
hallatszik. Ez a dobpergés az ő halálítélete. A dal elhallgat, a pohár
félúton marad, s a Don Caesar arcza kissé fakóra válik. De azért a don
nem ijed meg az ő árnyékától, attól az árnyéktól, a ki ő egy óra mulva
lesz. „Második vers!“ – kiáltja, s ujra cseng a pohár, ujra szól a dal.
Oh, kegyes lelkek, ez a pillanatnyi dobpergés a mi hamvazónk.
Farsangolunk előtte és farsangolunk utána.
Mi nékünk a hamvazó csak az a pihenő nap, a melyen megcsinálhatjuk a
tervét a jövendő napok mulatságainak. Az a szünet, mikor friss erőt
gyüjtünk a második farsangra. Ezen a második farsangon ugyan a
souper-csárdás rövidebb egy félórával, mint a nagy farsangon, s
nincsenek álarczos bálok, csak komolyabb jelmez-estélyek, de oh Kempis
Tamás, te ezen a második farsangon is érintetlenül heversz könyvtárunk
legeslegalsó polczán, báli czipők alatt, melyeken még ott van a multkori
mulatság pora.
Kegyes dámák, a kik eddig is a szegényekért mulattatok, ezután is a
szegényekért fogtok tánczolni, nem vetem a szemetekre, hogy így van és
nincs máskép. Annál kevésbbé, mert elmult és jövő mulatástok puszta
jótékonyság. De kérdem, ha már csak egy a piheno napunk, miért ne adnók
ezt a napot egészen a bőjti mulatságok programmjának? Nem volna-e jó,
ennek a napnak egy pár óráját arra használnunk, hogy nyilván megvalljuk
bocsánandó vétkeinket? Csak a bocsánandókat. A nagyokról úgy se tudunk
tenni. „Naturam si furca…“ biz az „redibit“. De a bocsánandókat,
nyilvános penitenczia segítségével, le lehet vetkeznünk. Gyónjatok meg!
Gyónjátok meg bocsánandó bűnötöket, ti tisztes asszonyok, a kik, hogy
megismerjétek a mulatságok ama legszemtelenebbikét, melyet álarczos
bálnak neveznek, nem rösteltek közébe keveredni azok seregének, a kiket
az udvarias japáni „mosolyárus lányok“-nak nevez. Gyónjátok meg
bocsánandó bűnötöket ti jóravaló polgárasszonyok, a kik a körbeli
estélyek után elkiséritek tunya férjeiteket a semmi örömet nem nyujtó
kávéházba, csupán azért, mert ez a hely nem a ti számotokra való, s
ezért uj, ismeretlen és kivánatos. Gyónjátok meg, kedves hajadonok, hogy
arczképeiteket, mely báli ruhátokban ábrázol, puszta hivságosságból ki
engeditek rakni az optikus üzletek kirakataiba, a nyilvánosság alakjai
közé, hogy a sétáló idegen összetéveszszen benneteket azokkal a
hölgyekkel, a kiknek a képeit ezer számra sokszorosítják, öregek és
serdületlenek gyönyörüségére. Gyónjátok meg!
Mert rendeltetéstek az, hogy illuziókat adjatok a szegény küzködő
férfinemnek és bizony vékeztek, mikor ennek a rendeltetésnek ellene
dolgoztok. Bocsánandó a bűnötök, de bűn, ha nem adtok egyéb illuziót,
mint a mennyit az illuzion-ruha igérget. Gyónjátok meg!
(1890.)