*
Ezek az apró Renée Mauperin-ek angolos külsejük alatt nem mindannyian
hordoznak olyan egyenes, hajlíthatatlan, minden kisértéstől ment szívet,
mint az a regénybeli Renée, aki bátran, lelkének veszélye nélkül
daczolhatott a konvencziókkal! Milyen sok köztük az üvegházi virág,
melynek megárthat az első fagyos, hervasztó szél! Óvjátok őket.
S elnézem egyiket-másikat, a mint ismerős, halvány orczáikat
karmin-szinűre festi a könnyű mámor, a meg nem szokott táncz és talán a
meg nem szokott szavak. Ujonnan jöttek, a kiket (távolabb) magasról néző
vagy magasra látó szépségek méregetnek, kutató, vesékig ható
tekintettel, úgy, a hogy csak asszonyok tudnak nézni… Mintha ez a
bálterem óriás szalon volna, a hol össze nem férő rastaquouère-ek
kerültek össze. A spanyol tábornokné, a kinek férje soha sem járt
Hispániában, méltatlankodik, hogy maga előtt látja a laplatai consul
leányait, a kiknek az anyja soh’sem jött át a tengeren, e szép Európába…
De ime, itt ez a tejképű leány: ez a redoute virága. Nappal az utczán
észre sem veszik; fakó arczocskája eltünik a többi közt… Ha otthon
leljük, részvét fog el, a mint megpillantjuk már is petyhüdő arczát, a
kezecskéjén kidagadó ereket, puha, beteges mozdulatait. A hangja
fénytelen, rekedtes, a szeme bágyadt… oh, azok az idegek! El fogják
veszíteni. Hanem itt nem ismerünk rá. Mintha fejéből az utolsó csepp vér
is a szivére szaladt volna, nekiéledett arcza fehérebb, mint entrée-ja,
mely fehérebb a hónál. A szemében izzó parázs; mozgása rugalmas, akár a
gépé. És tánczol fáradhatatlanul, mint a Hoffmann automatája. Aczélból
van a lába, mint a hogy a szive fából. Reggel még haldoklott, s most
éjfélkor, itt a gázfénynél, ezerszeres életet él, – ragyogva, –
virágozva, mint az a geránium, a mely éjjel terjeszti illatát. Ave,
geranium noctu olens!
(1887.)