Vizkereszttől hamvazóig sorra járom a bálokat, nem aludva át semmiféle
tánczos éjszakát, még az olyat sem, mikor csak a bölcsészek mulatnak. A
leányok, akiknek oldalán az első keringőket jártam, rég elhagyták
pártájukat, ki a menyasszonyi fátyolért, ki a szemfedőért; nem
tánczolnak többé csillárok alatt, czigánymuzsikára, hanem a lámpák enyhe
fénye mellett, gyermek-bálban, kezdetleges zenére, – vagy holdvilágos
éjben, zárda-romok omladékain, Szent Katarina körül, mennyei harmoniára.
A szép asszonyok pedig, akiknek négyes közben első együgyüségeimet
dadogtam el („áldott legyen a nap, a hónap, év!…“), nem mutatkoznak
többé a redouteban, meghallgatni az ifjabb nemzedék ősrégi balgaságait…
hanem ha úgy véletlenül találkozunk, vitatkoznak velem, kegyesen
elfelejtve egykori botorságaimat. Vagy hogyha mégis megjelennek a
csarnokban, mely a női öltözőhez vezet, s melyet talán a sóhajok
pitvarának kellene mondani: gyöngéd, karcsú, lenge lényeket kisérnek,
akik hozzájuk nem a lengeségükben hasonlatosak s akik vonásról-vonásra,
ízről-ízre olyanok, mint egykor ők voltak, de azért mégsem ők… oh, nem
ők! A hajdani hatalmasok, akik a parketten kormányoztak, most már
valahol a vidéken csendőröknek kiáltják a vezénylő szót: „Urak jobbra!“;
helyökbe új emberek léptek. A szó szoros értelmében új emberek; tavaly,
harmad éve még nem igen vevődtek emberszámba. Mintha csak tegnap lett
volna, mikor egyiküknek-másikuknak fölfedtem egyet-mást a mi végzetű
igék titkaiból. És látom az arczukról, hogy édes-keveset tudnak
polimétisz Odüsszeüsz-ről, és hogy átkozottul keveset törődnek a
nevezett polimétisz Odüsszeüszszel; már csak Kirke iránt érdeklődnek, a
tapasztalatlanok! Uj, idegen népség mindenütt; s az ismeretlen arczok
némaságából kiolvasom, hogy: „Mit keressz itt, nem illesz már közénk!“
S azért mindegyre járom a báljaikat. Nem keresek sem mulatságot, sem
izgalmat, sem feleséget, sem hozományt, – mégis beállitok mindig,
önkéntelen. Amint hogy újra fölkeresünk ismert tájékokat czél nélkül, s
újra elolvasunk ismert könyveket ok nélkül, egyedül avégből, hogy
mesterségesen idézzünk vissza valamicskét régi benyomásainkból. Tudjuk,
hogy a tájékot, a könyvet nem fogjuk többé oly kedvesnek találni,
amilyennek régente tetszett, – nem mintha megváltoztak volna, de mert
meggyöngült a szemünk, – és mégis föl-fölkeressük egy-egy passage-ért,
melynek rejteke őrzi valamelyik parányi, magunkkal nem hordott
emlékünket. És aztán, van bennünk egy megvénült ördög, aki szeret
moralizálni a másik rovására, a magunkéhoz hasonló esetekben.
Szívesebben firtatjuk az ismerős hibákat, mint amelyek idegenek tőlünk.
És mivel kevesen voltak kifogástalanok a mulatságban, sokan vagyunk,
akik érdeklődünk ama balgaságok iránt, amelyeket mulatság közben szoktak
elkövetni. Hátha még képesek vagyunk hinni, hogy utódaink túltesznek
rajtunk a hibákban! Pedig, úgy gondolom, a mai legényekhez képest a
régebbi mulatók valóságos rokokó-urak voltak. Ezt a tapasztalatot hozza
haza az ember minden ujabb farsangról, amelyet végigrobotolt, miközben
régi impressziókat keresgél.
*
Saint-Simon, a nagy pletyka, (vagy: „a pletyka nagy ember“, ha így
jobban tetszik), azt írja Conti herczegről, hogy az inasa és a vargája
előtt is pose-olt, mert még nekik is tetszeni akart. Csekélységemmel
szemben, ugyanezt a malicziát engedte meg magának egyik Pyladesem, (csak
a jó barátok tudnak efféle édességeket mondani), kifejezve vélekedését,
hogy talán a redoute szolgáinak akarok feltünni, mikor pénzen vett
belépő jegygyel állítok be egyik bálba a másik után. Kifejtette, hogy
viseletemet többnek tartja közönséges különczködésnél (meg kellett
értenem: a „hóbort“ szócskát hallgatta el), ajánlotta, hogy fékezzem
magamban a feltünés viszketegét, s megmagyarázta, hogy embereknek, akik
nem találtak fel csalhatatlan hatású pasztillákat a köhögés ellen, akik
nem költekezhetnek amerikai örökségek számlájára, épp olyan kevéssé
illik báli jegyekre költekezni, mint ahogy nem illik diurnistának
fiákkeren járni. (A példázat, úgy látszik, homályos czélzást foglal
magában arra a kis parazita állatra, amely természettudósok megfigyelése
szerint _köhögni_ erőlködik.) Mikor csak jó vidékiek követnek el hasonló
esztelenségeket! Mikor a legjobb körökhöz tartozó urak sem fizetnek!
Mert hisz az ember vagy bálrendező, vagy ismerőse valamelyik
bálrendezőnek, s ehhez képest tudja, hogy mi az a „csere-viszony“? A
csere-viszony tudniillik az a valami, amely megengedi, hogy jól nevelt
fiatal urak végig mulassák a farsangot egy hitvány maravédi fizetsége
nélkül.
Az ember nem is hinné, mi által emlékezteti felebarátait az elmés, nemes
Don Quijotera! Bizony, nem sejtettem volna, hogy ezért is meg fognak
szólni. De, ha így van, – kik fizetik akkor a vigasság költségeit? Kik
töltik meg a jótékony egyesületek alamizsnára éhes pénztárát? Kik
kötelezik le apró ajándékokkal a házi gazdát, aki szíves
vendégszeretettel tárja fel termeit? Ki honorálja azt a tekintélyes
zeneigazgató urat, aki oly előkelő, mint egy diplomata, de aki
pénzkérdésekben olyan kicsinyes, mint egy – czigány? Ki küldi a _billet
doux_-kat a gáztársulatnak? Ki öltözteti a porticusban díszelkedő
papagály urat, akinek derült színekben ékes egyenruhája oly kedves tápot
ád a mulatók aesthetikai érzékének? Talán az, aki a völgyek liliomait
ruházza? Kik adják meg a mulatság árát?
Úgy látszik: a hölgyek, minthogy csak ők és a főherczegek „világítanak“.
(Tudvalevőleg ennek a francziás szólamnak mély jelentősége van.) A
„legjobb körökhöz tartozó“ fiatal urak a hölgyek költségén mulatnak,
akik – szerencsére – szintén a legjobb körökhöz tartoznak. Ami különben
nagyon méltányos: fösvény papák és kiállhatatlan férjek wertheimjából
teszik. Aztán meg úgy sem érzik meg; minthogy a toalettért ki kell
adniok annyit, a mennyibe egy népiskola kerül, fel sem veszik ezt a
csekélységet. És ha áldozhatnak a keztyüjökért, melyet holnap
elhajítanak, miért ne fizethetnének a tánczosukért, a kiről álmodni
fognak éjszakákon át?
*
Ismertem egy európai hirű tanárt, a ki minden második előadását ezzel a
bevezetéssel kezdte: „A szóban forgó nemben _háromféle_ osztályt kell
megkülönböztetnünk: _a_-t, _b_-t, és _c_-t; ezeken kivül azonban meg
kell különböztetnünk többféle, egyéb osztályokat is“. Ezzel a pontos, s
egyszersmind kifogástalan felosztással mutattam be a mi báli
fiatalságunkat egy derék idegennek, a ki Konstantinápolyból Párisba
utazóban negyvennyolcz órát töltött nálunk, s elhatározta, hogy
négyszáznyolczvan lapos könyvet ír a _Rezgő csárdás_ _országáról_.
(Följegyzem neki a czímet, valahogy el ne felejtse.)
– A mi Céladon-jaink három osztályba sorozhatók. Első osztály: a kik nem
tánczolnak, második: a kik csak tánczolnak; harmadik: a kik tánczolnak
is, nem is. De vannak másfélék is.
Megértette. Ő is hallgatta valaha a kitünő Franck-ot.
– Nézze, előttünk egy tipus. Látja azt az urat, a ki ott az oszlophoz
támaszkodik? Ne féltse, nem fogja fejét a mellére ejteni, a gallér
szilárdan, egyenesen tartja a nyakát. Ez nem tánczol soha; ha
megpróbálkoznék, elvinné az ördög, mint az „Ünneprontók“-at. Csak a
hiusága hozta el ide. Tudja, hogy a „nagyvilági emberek, a kik sokáig
éltek oly atmosphaerában, hol az elegáns szenvedélyek megszokottak,
valamely különös, melancholiát kifejező pillantással tudnak nézni a
lányokra és sajátságos, megzavaró módon tudnak elejteni egy
jelentéktelen bókot“, – meg van győződve, hogy rendelkezik ezzel az
adománynyal, – s kétségtelennek tartja, hogy a modor, melyet mutogatni
jött, jól áll neki. Nem felejti el, hogy az előkelőségnek az a máza, a
mely viharos mult maradványának tünik fel (s a melyet Flaubert említ),
hatással van a naivabb lányokra s azokra a nőkre, a kik elégedetlenek a
környezetükkel. Nem tervel ugyan hódításokat: túl van rajta; hanem
egy-egy nedves tekintet kellemesen fogja csiklandozni a hiúságát.
Különben: kezelő tiszt egyik miniszteriumban.
Odább egy pár, a mely „nagy port ver föl“, a másik tipusra irányozza
figyelmünket. Emez már annyi buzgalommal, oly lelkiismeretesen tánczol,
mint azok a hadnagyok, a kiket az ezredes parancsa rendelt a bálba, hogy
a kapitány-kisasszonyok ülve ne maradjanak. Tánczol szünet nélkül, mint
a hogy pihenést nem ismerve dolgozik a bankjában reggeltől estig. Nem
téveszti szem elől, hogy Ádámnak az mondatott: „Verejtékkel keresd meg a
kenyeredet és a feleséged hozományát“! Nem tudjuk tisztán kivenni: a
bácskai csárdást járja-e, vagy szent Vitus tánczát? Különben a kettő
között csak halvány árnyalatkülönbségek vannak. Mozog minden íze ama
kétféle forgásrendszer szerint, a melynek törvénye szerint mozognak a
bolygók, a maguk tengelye, meg a nap körül. Nem lehet nossz néven venni,
hogy e nagy munka fáradalmai közben, mintegy kárpótlásul, apró
indiscretiókat enged meg magának tánczosnőjével szemben, hisz annyira
„szemtől szemben“ vannak! Az ember csakugyan nem gondolná, hogy mindez
az oltárnál fog végződni.
Tovább megyünk, s együtt találjuk azt az osztályt, mely tánczol is, nem
is, folyton változó, de mindig erős phalanxban. Ezek olyan urak, a kik
készek mindenféle tumultusban részt venni, s lesik a jó alkalmat, mikor
lehet _boucan_-t csapni. Mindegyik azért jött ide, a miért a kávéházba,
meg az utczára, hogy megütközzék a vakmerővel, a ki nem akarja
elismerni, hogy széles e világon a legszebb, legérdemesebb hölgy
Dulcinea, s a legbátrabb, legkifogástalanabb férfiú ő, a kitünő hidalgó!
Megtorolni jött a sérelmeket, melyeket csak ezután követnek el rajta.
Hiába, a vér, a jó vér! Két-három campagne után lesz vagy tíz
„lovagiassági“ nyilatkozata, a mi testvérek közt is megér – egy nemesi
levelet.
*
Egy nálunk kevéssé ismert franczia iró (Henri Second) irja valahol: „A
nőknek a szerelem próza, a melynek van egy kis verses bevezetése;
mindenki tudja, hogy a bevezetésnek, ha jó akar lenni, rövidnek kell
lennie… és mégis, hányan vannak, akik még e rövid bevezetéseket sem
olvassák el, hanem azonnal nézik a tartalomjegyzéket“. _A_ nőknek?… úgy
tetszik, a határozott névelő kissé szemérmetlen, s maga a mondás is csak
annyira állhat meg, a mennyire mind az a jó és rossz, a mit „a nőkről“
mondtak, s a miket La Rochefoucauld-tól az utolsó anthologia készítőig
valaha maximába foglaltak. Mindamellett (a redouteban meggyőződhetünk),
a felfogás, melyet ez a paradox kifejez, mind nagyobb és nagyobb
hódításokat tesz ama világfiak közt, a kiknek életét, koruknál vagy
életmódjuknál fogva csakis a paradoxok szabályozzák. Ugy kell lennie,
hogy a báltermet a „legjobban nevelt“ urak közül akárhányan nem tekintik
egyébnek, mint előkészitő iskolának, melyben tapogatózni lehet, hol
mutatkozik a legtöbb hajlandóság a szerelem prózájának az olvasására? És
különös, a szerelem prózájának ezek a tolakodó colporteurjei a legtöbb
kitartással ép a lányokat kisértgetik.
Akadtak vállalkozó szellemek, a kik sportot kerestek a mulatságban, úgy
viselkedni lányokkal, a kikkel a bálteremben kötöttek ismeretséget, a
hogy a régi idők vivőrjei bánhattak az ancien régime idején nem
tulságosan érzékeny szobalányokkal bejelentés közben, egyik teremből a
másikba menet. A dolog gyönyörűnek tetszett; felkapták, mint egyszer a
vörös nyakkendőket. A társalgás hangja azelőtt sem volt éppen rokoko a
báli termekben. A „jól nevelt“ urak közt régóta hódít már az angol
modor, a melyet olyan formán alkalmaztak, a hogy a műkedvelő szakácsok
az angol sütés-módot, a mi alatt nálunk mást kell érteni, mint
Angliában, a hol bizony a ramsteak-et nem eszik meg nyersen. Régóta
ideáljuk volt Renée Mauperin, a ficzkó modorú leány, a kinek beszéde
szabad, viselkedése pedig folytonos arczulütése szent Illendőségnek.
Hanem csak a legújabb nemzedék kiváltsága lett, hogy a társalgás
fesztelenségét oly magas fokra emelje, a mely magaslatot másutt csak a
cancan-tánczosok szokták érinteni. Milyen kedves merészség a hangban,
mily őseredetiség a mot-ban! Kaszárnyai élczek, kaszárnyai fegyelem
nélkül. Szabadság, szerelem! e kettő kell nekik.
Találni urakat, a kik eldicsekednek a sikereikkel: mot-kkal, melyeket a
kisasszony Gustave Drozban olvashatott, meg apró kitüntetésekkel, a
melyek példáira ráakadhat Louvet de Couvray-ben, a ki kiváncsi rájuk.
Lám, a merészség! Holnap már légyottot kér, a Lauzun!
Valóban, csak a merészség dolga? Nincs ebben némi _gyávaság_? A mimosa
pudica védheti magát, összehuzódhatik, de csak mig meg nem tépik
szirmait. Pedig megtépik és büntetlenül, veszélytelen.
S aztán, ugyanazok, a kik gyerek-módra szétzúzzák játékszereiket, hogy
megnézzék, mi rejtőzik belül, – a kik megzavarják, befertőzik a szűzies
képzelmeket, – később, nem sokára ugyanebben a bálteremben, – könnyű,
nem éppen dicső sikereik helyén fognak nőt választani, nem tartva attól,
hogy olyanra is találhatnak, a ki már vétkezett gondolatban. Vajjon hány
lesz közülök, aki filozóf módra fogja sorsát elfogadni, azt tartva, a
mit az érzéki örömök költője: