Szeretlek, én kedves városom, világ-szállója minden baktériumoknak,
Cosmopolis-sza ragadós nyavalyáknak, méltó versenytársa hires
Odesszának!
Mit bánom én, hogy tulajdonkép csak egy dologról volnál nevezetes:
arról, hogy ősi, örök találkozó helye vagy a világrontó három-egy
nagyhatalmasságnak, a Füstnek, a Pornak és a Szennynek! Mit bánom én,
hogy neved a pokol legfeketébb betüivel van nyomtatva az összes
statisztikai kimutatásokban, hogy baczillusaid a legvirgonczabb,
legszebb példányok minden baczillusok között, hogy miazmáid
mammuth-miazmák, valóságos Akhillesek és Agamemnonok a miazmák
rendjében! Mit bánom én, hogy szerelemmel ragaszkodni hozzád egy az
istenkisértéssel! Azért mégis szeretlek.
A manzanilla-fának árnyékában leskelődik legszivesebben a Halál. Hanem,
ugy mondják, a legédesebb álmokat is ott álmodja az ember.
*
Szeretlek és nemcsak azért szeretlek, mert nagyon megszoktalak, mert egy
kissé az enyém is vagy, s mert panorámád felejthetetlen előttem, mint
felejthetetlen lehetett a danaoknak Trója. Nemcsak azért szeretlek, mert
ligeted satnya, hektikus fáival, fésületlen utjaival és czéda,
szüzességét vesztett levegőjével kedvesebb nekem, mint Cintra vidéke,
mert stilustalan épületeid körvonalai előttem egy csodaszép mese
szerteszórt betüi, s mert az iparcsarnok, ez a monumentális
izléstelenség, ez a szegény gigerli az épitmények között, mint egy
tündéri dekoráczió fehér foltja jelenik meg ellustult elmémben. Nem,
nemcsak azért szeretlek, mert nagyon megszoktalak.
Szeretlek, mert olyan vagy, a milyen. Azt mondják, hogy szép vagy. Nem
tudom. Nekem csak fiatal vagy. De imádom a fiatalságodat.
*
Nem állok udvarlóid közé; nem magasztalom természettől örökölt s
maradandó szépségeidet. Nekem az a szépséged tetszik, mely veszendő,
mely az ördögé: fiatalságod szépsége. Mert te vagy a legfiatalabb
nagyváros, te vagy a bálozó kisasszony a nagyvárosok között.
Fiatalos rajtad minden. Fiatalok épületeid, melyeket az uj idők
ekletikus, zagyva, mindennel megalkudó izlése vagy izléstelensége
kreált. Fiatal, zsenge művészeted, mely tapogatózó és nagyhangu, merész
és gyámolatlan, hellén velleitásokkal teli és eredményeiben amerikai.
Fiatal a vagyonod, mely szeret az utczán hánykolódni, s még olyan friss,
mint az ujonnan vert aranypénz. Fiatal egész életed, mely most van java
fejlődésében, s jövőjében kiszámithatatlan; fiatal a benned ágaskodó
őrült mulató kedv, fiatal a nagyzolásod és elbizakodottságod; fiatalok a
büneid, melyek csak az ifjuság lármás könnyelmüségei, s mentek a régi
világvárosok szennyétől; és fiatalok végre az erényeid is, melyeket még
nem ölt el a vén nagyvárosok rideg önzése.
Fiatal vagy, és mert fiatal: a legérdekesebb minden nagyváros között.
Szépséged változó. Vannak jó és rossz napjaid. De éppen azért
megunhatatlan vagy, mindig más és más, mindig uj és meglepetésekkel
teli. Az öreg nagyvárosok, a hol sok a tradiczió, a hol az életrendet
egyformaságokhoz kötik a szokások százai, nem érdekelnek engemet ugy,
mint te. Ezek az öreg nagyvárosok ma olyanok, mint harmincz esztendővel
ezelőtt; harmincz év mulva ismét csak olyanok lesznek, a minők ma.
Azoknál ennyi idő már semmit sem határoz. Te, te a Rejtelmesség vagy.
Azok, a kik ma itt a te körutaidon, avenue-iden hetvenkednek, ragyognak
és tüntetnek, harmincz évvel ezelőtt még sehol sem léteztek, vagy a mi
ugyanannyit jelent, lenn voltak egy alakuló világ forrongó mélyében. A
kik itt harmincz évvel ezelőtt uralkodtak, azok vagy elvesztek, vagy
most kezdik ujra, alulról. Vajjon a jelenleg diadalmaskodó elemek mivé
lesznek harmincz év mulva? Dinasztiákká erősödnek-e vagy visszasülyednek
a proletáriátus óczeánjába? Mely részben? Mért? Másokra bizom a
feleletet. Én megelégszem a kérdéssel. S tán épp azért érdekel ez is,
mert már a holnapod is rejtelem.
Szép, nagy kamasz leány, vajjon micsoda asszony lesz belőled?! Fogalmam
sincsen róla. De légy akármivé: most, a kritikus éveidben mondhatatlanul
tetszel nekem, mint maga Julia, a kiből nem tudom, mi lett volna, ha
véletlenül férjhez talál menni Montecchi urhoz.
Im, fogadd hő vallomásomat. Szeretlek. Szeretem hejehuja kedvedet,
cabotine-hiuságodat, gyerekes kaczérságod, mely annyit gondol a jöttment
széptevők jóvéleményével, szeretem asszonyos büneidet, kaczér
ravaszkodásaid, melyek nem menttek némi szédelgéstől, szeretem még
szemfényvesztésre dolgozó, olcsó pompádat is…
És déli verőn, ha a Napfény – az áprilisi Napfény, mely tartózkodó, mint
szüz leányok szerelme – ha a Napfény kegyesen megjelen, bevilágitani
rossz kedvem feneketlen mélységeibe: nem tudok lemondani a vasárnapi
örömről, melyet csak a czéltalan barangolás, a melegen való sütkérezés,
s a látni éhes szem szabad legeltetése szerez meg naiv,
czigánykedélyeknek. Nem tudom megállani, hogy a faképnél ne hagyjam
állitólag okosabb dolgaimat s meg ne induljak: gyönyörködni ifjuságodnak
szépségeiben.
Ilyenkor a véletlenre bizom magam. Megyek, a merre az utczai élet
szeszélyei vezetnek. Átkószálom az előttem bandukolók világát s
lépten-nyomon azon veszem észre magam, hogy teli vagyok felfedezésekkel.
Mert soha sem indulhatok utnak a nélkül, hogy ne bukkanjak egy előttem
eddig ismeretlen ujdonatuj, Potemkin-városrészre.
Ó, szép, fiatal városom, mintha igazán parancsszóra nőnél!
Megbámulom az ujabb és legujabb dekorácziókat, aztán megyek tovább, s
egyszerre csak benne vagyok az ember-áradatban, mely elvisz magával a
déli sétálók korzójára, a hol ebben a félórában találkozni fogok „egész
Budapest“-tel.
A kép itt ismerős; bizonyára édes-keveset változott azóta, hogy utoljára
láttam. De ide sem jöhetek a nélkül, hogy azt, a mi e képet
megeleveniti, másnak ne lássam, mint a multkor. A panoráma a régi, hanem
az „ember-anyag“, az olyan gyorsasággal változik, akár a sárgalázas
vidékeken a helytartóságok személyzete. Egy kissé exotikus módra őrlöd
az ekzisztencziákat, szép, ifju városom!
Az ember-anyag friss, de hasonló a néhaihoz. Az alakok, melyek előttem
elvonulnak, ujak, de olyanok, mint voltak elődeik. Rémes sebességgel
fejlődöl, kedves városom; életednek szinezete is elég csinosan változó.
Csak egy dolog tünik fel előttem a te világodban állandónak; s ez
figuráidnak a karaktere. Tegnap, ma és holnap, mindig tele vagy
erőlködőkkel és parvenükkel: mert te az erőködök és parvenük városa
vagy, kedves kis Chicagóm!
*
Koronkint, a mikor nincs okosabb dolgom, elkezdem számlálni őket – az
ismerősebbeket – besorozván mindeniket illető osztályába, az _A_.
kategóriába vagy a _B_.-be. Az _A_. osztály ma még kanterben győzi meg a
másikat, de már a _B_. is szépen izmosodik. És alig akad ismertebb
figura, a kit jó lélekkel nem sorozhatok se ide, se oda.
Mindenki keres ezek közül valamit; még jó, ha csak keresi s nem
vadássza. Keresi mindenütt, itt is, az utczán is, a mikor azt játssza,
hogy sétál. S a ki már nem vadászik többé, az csak azért jő, hogy
mutogassa, a mit megtalált, elért, zsákmányul ejtett. Még ez is keres
valamit: az önök tapsait.
Elszontyolodom. Ez a tarka, lármás, amerikánus élet alapjában véve mégis
szomoru, mint az _Orfeusz_ bacchanaliája.
Hisz ezek az emberek még sétálni se tudnak csak azért, hogy sétáljanak!
Ezeknek még a mulató hely is csatamező! Ezeknek nincsen semmijök, csak
egy rögeszméjök; s e kivül minden mellékes nekik, még a Napfény is!
De hát érdemes végig küzdölődni, lökdösődni egy egész fiatalságot,
érdemes vad hajszában és szünet nélkül való fáradságokban tölteni el
mindazt, a mi az életből szóra méltó, érdemes azt, a mi vigasztalására
adatott a halandónak, telegráf-bureau-nak tekinteni, a hová csak azért
kukkansz be, mert ügyeid visznek oda, érdemes futni, nyargalni,
verejtékezni, százszor földhöz vágódni és százszor feltápászkodni,
harczolni, lesben állni s embert enni, csak azért, hogy vénségedre igazi
perzsa szőnyegen hencseregjél és kripta-szélességü ágyban pihentesd
elsilányodott tagjaidat, hogy akkorára, a mikor a gyomrod már csak egy
rossz zacskó, önmagadnál öregebb cognak-ot igyál, hogy exotikus
virágokkal teli kerted legyen akkor, a mikor már csak mankón sétálsz
benne, a mikor a virágok illatát nem érzed többé, a mikor lehelletedtől
a rózsa szirma fonnyad?!…
És aztán, másik oldalt, ez a hiuság, ez a szegényes hiuság!
Mindössze ennyi az, a mit elértetek, hogy most már pályázhattok a
kerités mögött bámészkodók tapsaira?! A jó, a melyet mutogattok, csak
arra jó, hogy mutogatni lehet?!
Szegény emberek, ha az utazástokból nincs egyéb hasznotok csak az, hogy
beszélhettek róla, bizony jobb lett volna otthon maradnotok!
*
De hát, igazán, urak már nincsenek a világon?! Végre látok egyet.
Egy hosszu, öreg, fráter, furcsa ruházatban, mely kedélyesen csufolja a
különböző régi divatokat. A haja őszbe csavarodott, szakálla, mely hű
maradt valami régi kaczérsághoz, fehér, csak a járásán látszik, hogy még
emberebb, mint vallja éveinek száma. Alig van sár az utczán és mégis
sárosabb, mint poros. A mi érthető, mert az öreg, sétálása közben nem
néz az orra elé, a szemközt jövőkre, hanem fölfelé, a magasba. Talán a
házak tetejére, talán az égre. Vajjon mit keres ott? Alkalmatos
padlás-szobát? Vagy tán az Olympust?
A ki nem ismeri, nem igen ügyel rá; ki látná meg a hiuság vásárán ezt az
ó-világi alakot?! A ki valamelyest ismeri, rendesen mosolyog rajta
egyet. És meglehet, magában, kissé koldusnak tartja a kevély öreget. Nem
minden alap nélkül. Mert hisz ismeretes róla, hogy érezni tudó lelkek
valamely szép babonából, gondoskodtak a jólétéről, olyanformán, mint
hajdan a hollók táplálták Illés prófétát.
Az öreg azonban nem érzi magát koldusnak, hanem királynak. És azt
hiszem, az ábrándjában van egy szemernyi igazság.
Én is nagy urnak látom ezt az alvajárót. Az egyetlen nagy urnak, a kit
itt látok az utczán.
Mert végre is az az öreg egy hosszu életen át soha sem keresett, soha
sem akart és soha sem kért semmit. Ha szeretett és gyülölt, puszta
hajlandóságok szerint cselekedte, érdekből nem barátkozott és a prédáért
nem ment birokra senkivel. Igaz ember volt és okos ember is volt, mert
csak szappanbuborékokban gyönyörködött és szép álmok közt töltötte az
egész életét.
Szeretnék köszönni neki, ámbár nem ismerem, mint a hogy a kegyeletes
lelkek köszöntik délvidéken a födetlen koporsókban vitt halottakat,
kiket életben nem láttak soha.
(1892.)