Valaki, például egy Tolsztojhoz hasonlatos gondolkodó, aki odáig megy a
következetességben, hogy maga foltozza meg a czipőit, azt mondhatná egy
böjti prédikáczióban:
– Micsoda ostobaság annyit költekeznünk az öltözködésünkre s micsoda
hiuság annyit cziczomáznunk magunkat! Szükségeink között a ruházkodás
szüksége a legutolsók egyike; a természet, mely étvágyat, kivánságokat s
szervezetünkhöz mérten több, kevesebb igényt mért ki nekünk, e
tekintetben rótta ránk a legkevesebb gondot. Egy jó bunda sokat ér, s a
kényelmes ruha, a melyet meg sem érzünk, nem utolsó dolog; de ha
ruházatunk megvéd a hidegtől, a mozgásban nem akadályoz, a legkevésbé
sem bántja a tisztaság iránt való természetes érzékünket, szóval, ha nem
okoz semminémü alkalmatlanságot: ez kielégithet édes mindnyájunkat, mert
a többi már csak gyerekes fényüzés. S mit látunk? Azt, hogy az egész
világ többet akar; hogy e tekintetben mindenki pazarol, módjához képest,
sőt erején felül. Inkább koplalunk, de cziczomázzuk magunkat, nők,
férfiak, gyermekek, fiatal és öreg, urféle és cseléd. Nagy városokban,
ezer, tizezer számra vannak, a kik egész életükön át rosszul
táplálkoznak, csakhogy módjukon felül ruházkodhassanak; a fiatal ember
vacsora nélkül fekszik le, a leány eladja magát, csakhogy ugy
öltözködhessék, mint a czimborája. A hetaera fehérnemüre költi el a
gyalázata bérét; herczegasszonyok csődbe kerülnek, mert minduntalan uj
ruha kell nekik, szebb, mint a többieknek. Államférfiakat látsz: azt
hinnéd, hogy a státus sorsán törik a fejüket, pedig azon gondolkoznak,
hogy milyen formáju nyakkendőket rendeljenek az ingkereskedőtől. És
látsz egész családokat, örökös baj, örökös nyüglődés között, mert
sehogyse tudják kiteremteni azt, a mivel a szabónak tartoznak. Mily
ostobaság! A ki fiákerezik és pezsgőzik, legalább mulat a pénzéért;
ezeket, a verejtékükért, mindössze az a tudat kárpótolja, hogy: valóban,
ruházatukat nem éri kifogás; sovány öröm, méltó ahhoz a kicsinyes
hiusághoz, melynek osztályrésze. Mert van-e kicsinyesebb valami ennél a
hiuságnál? Mintha a drága szövetü ruha, mintha a bármily remekül szabott
öltözék csak egy jottával is szebbé, kellemesebbé tenne valakit! Egy
tizenhat éves szép leány olcsó kartonruhácskájában is magára von minden
szemet, s a kikent-kifent vén asszonyt nem teszi fiatalossá a hatszáz
forintos öltözék sem. Ő arra számit, hogy azt gondolják róla:. „Micsoda
remek ruha van azon az asszonyon! Ki lehet az az elegáns asszony?“ S te
azt gondolod: „Hát nem kár az a ruha erre a vén dunnaludra?!… Látszik,
hogy nem maga keresi a pénzt; ha magának kellene keresnie, nem
pocsékolná igy!“ Az a ruha a kilenczven kilónyi hustömegen bántja a
harmonia iránt való érzékedet; az a benyomásod, hogy itt valami sértés
esett a jogrenden, ő azonban boldog, azt hiszi, hogy szebb, mint reggel
kilenczkor volt. Micsoda ostobaság!
És micsoda bün! Azzal a pénzzel, a melyet a czivilizált világ ezekre a
czifra rongyokra pazarol, fel lehetne száritani milliók és milliók
könnyét, meg lehetne gyógyitani százezer és százezer sinylődőt, ki
lehetne irtani a földről az éhhalált; kenyeret, enyhületet, pihenést
lehetne adni a szűkölködők és verejtékezők roppant sokaságának. Mert a
föld nagy, nem követel szakadatlan munkát és mégis terem eleget; az
élelemből, a jó levegőből és pihenésből jutna minden eleven lénynek.
Hogy mégis annyi az éhező, hogy olyan nehezen lehet megküzdeni a
pestisekkel, hogy oly sokan görnyednek emberietlen munkában, az egyedül
onnan van, hogy nekünk, a minoritásban lévő erősebbeknek, túlontul
nagyok az igényeink, és e nagy igényeknek megfelelő kényelmeket csak az
ő nyomoruságaik árán szerezhetjük meg. Kik oktalanul pazaroljátok
hitvány czifraságokra a feleslegest, gondoljátok meg, hogy a mi nektek
kell, (pedig hát meglehetnétek nélküle!), azt a szegényektől, a
rokkantaktól, a betegektől, az árva nyomorultaktól, s olyanoktól
veszitek el, a kik húsz-harmincz évvel rövidebb ideig élnek, csak azért,
hogy az erőseknek semmise hiányozzék.
*
S mit szólna egy ilyen prédikátor a szinpadi czifrálkodásról?
Olyanformán nyilatkoznék, hogy a magánzó páválkodás még valamelyest
érthető, – mert az asszonyi hiuság határtalan, s általában az emberi
ostobaság véges elmével meg nem mérhető, – de a szinpadon szokásos
fényüzésnek még csak magyarázata sincs. Mert végre is az emberek
közdolgaikban józanabbak szoktak lenni, mint magánügyeikben.
És ime. Mennyi drága anyagot, mennyi emberi munkát temetnek el a
szinházak azokban a szinpadi czifraságokban, a melyeket diszleteknek és
kosztümöknek szokás nevezni! Mennyi érték hever azokban a porfészkekben,
a melyeket a szinházak magazinul használnak! Némelyik tárgy ötvenszer
tett szolgálatot, némelyik háromszor, s voltaképpen egyik sem szolgált
komolyabb czélt. Száz meg száz kéz dolgozott rajta, csak azért, hogy egy
párszor a szinházi lámpások előtt fényeskedjék. Nem ruházták a
szükölködőt, nem melegitették a fázó szegényt, nem takarták az emberi
meztelenséget és nyomoruságot. Ezek a selymek egy párszor csillogtak;
suhogásuk szatirákat suttogott a bölcselkedő fülébe, punktum. Mennyi
pénz rongyolódik el bennük, mennyi jobb sorsra érdemes anyag válik
bennük foszlánynyá!
Mintha bizony a szinpadi illúzió-keltéshez elkerülhetetlenül szükséges
volna ez az esztelen luxus! Boldogabb időben a Rosciusok és Garrick-ek
az efféle pazarlás és minden hókusz-pókusz nélkül is nagy hatásokat
tudtak elérni; épp ugy, talán még jobban megrázták a lelkeket, mint a
mai idők szinészei. S mintha bizony ennek a pazarlásnak tökéletes
illúzió volna az eredménye! Akármilyen pompát produkál is a szinház,
tudom jól, egy pillanatra sem felejtem el, hogy a Macbeth fején lévő
korona nincs aranyból. Nem mindegy-e nekem, ha ugyan korona formája van,
hogy papirból van-e, vagy sárgarézből? S vajjon Cordélia nem hat-e meg,
ha nincs drága öltözetben? Mialatt apját élesztgeti, arra gondolok-e,
hogy fehér ruhájának a szövete nem kerülhet-e többe méterenkint hatvan
krajczárnál, s hogy egy királyleány ennél nagyobb luxussal élt a
régesrég multban is?
Persze, igy csak a bölcselkedők beszélnek, s a szinházigazgatók nem
bolondok, hogy a bölcselkedőkre hallgassanak. Nekik csak egy a gondjuk:
hogy érdekeljék a közönséget, s tudják, hogy ezek a külsőségek igenis
nagy hatással vannak a tömegre. Tudják, hogy X. Y. asszonynak egy
remekbe készült toiletteje több asszonyt vonz a szinházba, mint
Shakespere minden drágakövei. Tudják, hogy az egyre idegesebb, fáradtabb
és fásultabb közönség hova-tovább csak a szórakozást, tehát
mindenekfelett a látványosságot keresi a szinházban; tudják, hogy
közülük az kasszálja be a legtöbb eredményt, a ki a luxus dolgában a
legtovább viszi. Tudják végre, hogy a szinésznőt mindig könnyü ebbe a
tánczba belevinni, mert hisz nem igazi szinésznő az, a ki meg nem
ragadja a hatásnak minden eszközét. S azért ősidőktől fogva pártolták
azt az esztétikai irányt, mely megkivánja, hogy a szinésznő toilettek
dolgában minél nagyobb fényüzést fejtsen ki. Pártolják ezt az irányt,
csak költekezni nem szerettek rája.
Ez a lelki kettősség, mely a szinházigazgatóknál meglehetősen örökletes,
természetesen azzal a történeti eredménynyel jár, hogy mai napság a
szinpadon a nec plus ultra fényüzés karöltve jár ama nyomorusággal, mely
mintha még Thespis kordéjából maradt volna örökül a szinészet
szegényeire. Mig a fiatal, szép, ünnepelt és jól dotált szinésznő, a ki
a mai sikerért zálogba tenné a tulvilági üdvösségét, olyan toiletteket
vásárol hitelbe, hogy a kevésbbé tehetős grófnők is irigykedve nézik:
idősebb társnője, a már másodrangba degradált szinésznő szegényes
öltözetben szegyenkezik a szinpadon, olyan öltözetben, mely mintha rína,
panaszkodnék. A grófkisasszony hatszáz forintos ruhát vesz magára; olyan
szép, hogy majd elrepül. A mamáján, az öreg grófnén pedig egy firhangból
készült ruha van; az ember sir, hogyha ránéz.
*
Nincs a világon szinház, a hol ezt az anomáliát meg ne találnók. Az
uralkodó princzipium mindenütt az, hogy a kosztümöt még csak kinyögi a
szinház, de a modern ruhát állitsa ki a szinésznő a fizetéséből, s ha
van neki ilyen: a ruhapénzéből. Az is, a kinek tizezer forint a
fizetése, az is, a kinek se égen, se földön nincsen többje ezerkétszáz
forintnál. S ha az utóbbi csak duennákat adna! De nem, épp annyiszor
személyesit grófnőt, herczegnőt, mint amaz. Ám öltözködjék, a hogy tud,
s a miből tud. S öltözködik szegény, hogy nézni is fáj.
Egyszer találkozott szinházi ember is, a kinek szemet szurt ez az ősi
anomália. Titkon érző szinésznői szivek már régóta óhajtva sejtették;
végre eljött. Egy szinház-vezető, a kinek a jó izlése, stilus- és
harmóniaérzéke épp oly ismeretes volt, mint hajlandósága a fényüzésre.
Az utóbbi gyakran ragadta nyilvánvaló tulságokba. Hogy a történelmi
darab egyik másodrangu szereplőjének háromszáz forintos antik órát
vásároltatott – mintha az egész nézőtér meg tudná becsülni, hogy a nádor
rokokó-órán nézi az időt, – ez bizonyára sok volt a gondosságból. De
ugyanaz a harmónia-érzék, mely egykor talán fölösleges butorvásárlásokba
vitte bele, rávezette arra is, hogy megtegye az első kisérletet a
legszükségesebb szinházi reformra.
Észrevette, hogy a szinház, melynek vezetését átvette, sok szinésznőjét
érdemen felül dijazza. Leszállitotta ezeknek a fizetését, de viszont
felmentette őket egy nagy gondtól. Ugy intézkedett, hogy ezentul nem
kell nekik maguknak fizetniök a szinpadi ruhájukat. Ruhapénzt állapitott
meg számukra, s törvénnyé tette, hogy szinpadi öltözékeiket ebből az
átalányból a szinház fizesse. Ha több ruhára van szükségük, mint a
mennyinek az ára a ruhapénzükből kitelik, a többletet a szinház fizeti;
ha kevesebb, a mi a ruhapénzükből megmarad, az az övék. Persze, a
szabónak a szinház diktál, nem ők.
Ez még csak reformocska volt, de egyszersmind az első lépés a felé a
helyénvaló rendszer felé, hogy a szinpadi ruhákat, mind valamennyit,
maga a szinház fizesse, s fölmentse a szinészeket, de kivált a
szinésznőket attól a tehertől, hogy – akár hiuságból, akár
kényszerüségből – örökletesen eladósodjanak, a minél hatásosabb
megjelenés okából. A ki a szinházi viszonyokat ismeri, tudja, hogy ez a
reform a szinpadi grófkisasszonyokra nézve még kivánatosabb volna, mint
a mamáikra nézve. Mert eddig jóformán csak a szabóiknak kerestek.
Nem pusztán szinházi ügy ez. Az a rendszer, mely megmenti a szinésznőt
az eladósodás szükségszerüségétől, exisztencziájának szilárdabb alapot
ad, tisztes megélhetését biztositja, anyagilag is, erkölcsileg is emeli
a szinészet egész státusát. És ez a státus már egy egész kis osztálya a
társadalomnak.
Azonkivül ez a rendszer talán mérsékelné valamelyest a szinpadon
divatos, már-már kómikus fényüzést. A szinház is respektálja azt, a mi a
tömegre hat, s a mi az egész világot vonzza, de a szinház még sem olyan
hiu, mint a szegény szinpadi grófkisasszony.
Hanem a reformocska nem nőhette ki magát reformmá. A szinházvezetőt – és
leghelyesebb intézkedéseit is – megbuktatták azok, a kiknek az apró
érdekeit kimélte; s a dolgot ma is elülről lehet kezdeni. Nincs az a
helyes ujitás, a melyet tizszer ne kellene megpróbálni addig, a mig az
egész világ átlátja, hogy igenis, szükség volt rá.