Egy lipótvárosi fiatal ember hirtelen meghal.
A közelebb állók elkezdenek suttogni, s nemsokára mindenfelé beszélik,
hogy a fiatal ember maga végezte ki magát. Minthogy pedig annak, a ki
maga emelt kezet magára, nincsen joga csöndes és tisztes temetésre: az
ujságok neki esnek az érdekes anyagnak, föltárják az eset részleteit, s
megindul a zavaros, bőven ömlő árja annak a moralizálásnak, melynek
minden más moralizálással szemben megvan az a hasonlithatatlan előnye,
hogy potom áron, négy vagy öt osztrák értékü krajczáron megszerezhető.
Előjönnek a politikai, társadalmi, közgazdasági és vegyes tartalmu
filozófusok, s tartanak ilyen prédikácziókat:
– Oh, léha társadalom! Oh, fonák becsület-fogalmak! Oh, érthetetlen
előitélet, szennyfoltja XIX. századunknak! Oh, kártya-becsület! Ime, ez
az ember a ti halottatok! Ez az ember annak a barbár konvencziónak esett
áldozatul, hogy a kártya-adósságot huszonnégy óra alatt meg kell
fizetni. Milyen nonsens! Az, aki a szabóját nem fizeti ki, gavallér
marad, az pedig, aki a kártyatartozását nem tudja leróni, csak a
halálban találhat menedéket. Hol itt az igazság? Van abban ráczió, hogy
a szabókontóval dicsekedni is lehet, azt a tartozást ellenben, melyet a
biró mint turpis causán alapulót, nem itél meg, vagy ki kell fizetni
huszonnégy óra alatt, vagy meg kell válni ettől a szép élettől?!
Megválni az élés ragyogó élvezetétől ilyen ósdi előitélet miatt! Hát
egyáltalában lehet arra ok, hogy az ember önként megváljék az élés
ragyogó élvezetétől?! Nem, senki se válik meg ettől önként; ezek a
látszólagos öngyilkosságok valósággal közönséges gyilkolások, s a
gyilkos: ez a léha társadalom, ezek a fonák-becsület-fogalmak, ez az
érthetetlen előitélet! Népnevelés, jőjjön el a Te országod s világositsd
fel az embereket, hogy az élet ragyogó élvezetétől megválni ilyen
hóbortok miatt nem érdemes! Világositsd fel őket, hogy kártyázni igen
nagy ostobaság – mert ez a pénzforgalomnak legimproduktivebb módja – s
magyarázd meg nekik, hogy ha már az ember elkövetett egy igen nagy
ostobaságot, nem következés, hogy elkövesse a másikat is. Oh, léha
társadalom!…
Ezek a derék bonczok, akik ilyes prédikácziókat tartanak, tévednek
egyben-másban, s ami fontosabb, elfelejtkeznek néhány apróságról.
Tévednek például abban, hogy lehet olyan gavallér is, aki a szabójának
nem fizet. Gavallér-ember mindent megfizet, a mivel tartozik. Hogy
azonban, az időre nézve, mely alatt az ilynemü tartozásokat meg kell
fizetni, az általános felfogás türelmesebb, mint másnemü adósságokat
illetőleg: annak alapos okai vannak. Az első és legfontosabb az, hogy
azok, akiknél az ilynemü követelések lenni szoktak, rendszerint,
mondhatni, az esetek tulnyomó számában, nemcsak az áruval, hanem a
hitellel magával is üzérkednek, s csak azért nyujtják a hitelt, hogy az
adós, aki többnyire könnyelmü fiatal ember, esztelenül éljen vele, mert
hisz ez az üzlet, ha későn hajtja is a hasznot, de busás hasznot hajt.
Az ilyen üzletek kötésével természetszerüleg együtt jár az is, hogy a
kötelezettség teljesitése csak hosszabb idő multán történik. De
türelmesebb a fizetés idejére nézve a közfelfogás az ilynemü
adósságokkal szemben azért is, mert a hitelező mindig megtalálhatja a
birót, aki egyszeriben megitéli s be is hajtatja a követelést. Amint
hogy be is hajtják a gavallérokon, a kamatokkal és perköltségekkel
egyetemben.
A kártya-„adósság“-ot a biró nem itéli meg. És mert itt annak a másik
embernek a bizakodása csak társának a személyére támaszkodhatik: már
ennélfogva is természetes, hogy azt a személyt, az időre nézve, a
közfelfogás erősebben kötelezi. És ez az első, amire ama bizonyos
társadalom-reformálók nem forditanak kellő figyelmet.
De másodszor tökéletesen elfelejtik azt, hogy a kártya-„adósság“ nem
adósság. Több mint adósság: hiány, deficzit, csőd. Mert kártyában
nincsen hitel. Olyan bolond ember, a ki a készpénzét koczkáztassa amaz
igéret ellenében, hogy az illető majd megfizet, ha majd pénze lesz
(pláne olyan játékban, a hol neki is a bőrére mehet a dolog), olyan
bolond ember nem létezik. A természetes, minden játékos által elfogadott
konvenczió az (és ennek hallgatag mindenki aláveti magát, mert különben
nem játszanának vele, mihelyt a pénze elfogyott), a konvenczió tehát az,
hogy pénz nélkül valaki csak abban az esetben játszhatik, ha az a pénz,
a mit koczkáztat, _nincsen nála, de megvan otthon_. Azt tehát, a kinek
tényleg _nincsen meg otthon_, s a ki ezért 24 óra multán nem tud helyt
állani, az nem: „adós marad“, hanem: _félrevezette a másikat_. És ennek
a tudata az, a mit ósdi és fonák felfogásu emberek, a gunyosan
gavalléroknak nevezett emberek, nem tudnak tulélni.
Megjegyzendő, hogy ezt a bizonyos 24 órát, sehol, semmiféle körben, nem
értelmezik betü szerint; és arra nem is igen volt eset, hogy valaki
kénytelen lett volna magát megölni azért, mert csak 36 vagy 48 óra
multán lett volna képes fizetni. Mert az illetőnek meg lehet otthon a
kellő fedezete (például földbirtokban) s bizony van rá eset, hogy a
vagyonát 24 óra alatt nem tudja pénzzé tenni. A modus vivendi ezért a
kerek világon mindenütt az, hogy a vesztes bizonyos rövid határidő alatt
még mindig rendezheti a dolgát. Persze a határidő nem huzódhatik sokáig,
mert jogos, hogy a másik ugy számithasson erre a pénzre, mintha a
kártya-asztalon előtte lett volna. Jogos, mert különben egyenlőtlen
chance-okkal játszottak, s ő többet koczkáztatott, mint emez. A miről
szintén megfelejtkeznek ennek a kárhozatos előitéleteknek az ostorozói.
De van még egy dolog, a mire teljességgel nem gondolnak. És ez az, hogy
az ilyen kártya-tragédiák egy jelentékeny részét nem érnők meg, ha nem
avatkoznék a dologba egy olyan felfogás, a mely teljesen ellenkezik ama
bizonyos „előitélet“-tel. Ezt a felfogást megvilágitja egy példa.
Az apa self-made-man volt. A szegénységből küzdötte fel magát, s kitartó
szorgalommal, sok üzleti szellemmel, meg némi szerencsével nagy vagyont
szerzett. Derék ember volt, a ki szerette a fiát, s a kinek nem volt más
óhajtása, mint hogy a fia épp ugy vezesse a házat (a melyre büszke
volt), mint ahogy ő vezette. Elvégezte róla, hogy: majd kereskedni fog.
Nagy gonddal neveltette a fiut; tehette, volt hozzá módja. Elküldte
idegen országokba, lásson világot, gyarapitsa üzleti ismereteit. Mikor
azonban a fiu hazatért, az apa meglepetve és csalódottan tapasztalta,
hogy a fiu nem kereskedik. A neveltetés, a melyben részesült, a másféle
környezet, a melyben egy idő óta élt, a könyvek, az idegen ideáloknak
hódoló társaság, melybe hajlamai vonzották, olyanná tették a fiut, hogy
az apa nem ismert tulajdon vérére.
Különbözö ideáloknak éltek, különböző felfogásoknak hódoltak, világról,
osztályokról, emberekről a lehető legellentétesebben gondolkoztak; egy
nyelven beszéltek, de nem értették egymást. A fiu, a ki megszerezte
magának amaz osztályok élvezeteit, a melyek nem kereskednek, magáévá
tette ennek az osztálynak az élet-felfogását is. Rendszeres munkája,
mely kedvére lett volna, mely hajlandóságaival megegyezett volna, nem
akadt; neki adta magát a mulatságnak. Játszott is. Nem többet, mint a
dologtalanok közül akárki, de sokkal több kalamitással, mint más. Az apa
egy párszor fizetett helyette; nem szivesen, de megtette. Történt, hogy
a fiu egyszer a rendesnél is nagyobb malheur-rel játszott; mikor az
asztaltól fölkelt, ezrekkel többet „hozott“, mint a mennyi
rendelkezésére állott. Nem volt választása: apjához kellett fordulnia.
Az öreg ur elrémült, mikor megtudta, hogy a fiu milyen nagy summát
kártyázott el egy pár óra alatt. Módjában volt ugyan százszor akkora
összeget is kifizetni, de remegve gondolt rá, mi lesz ennek az
életmódnak a vége. Vitájoknak önkéntelenül tanujává lett a család egyik
tagja, a kinek az a szerencsétlen gondolata támadt, hogy a dolgot
kevesebb áldozattal is „ki lehet egyenliteni“. Az öreg urnak, a ki ugy
gondolkozott, mint a lembergi bőrkereskedő (a ki, ha ő orosz czár volna,
még gazdagabb volna, mint az orosz czár, mert ő egy kicsit kereskedne
is), az öreg urnak tehát megtetszett az eszme. A fiu azonban, a ki nem
kereskedett, fölháborodott erre a gondolatra, s kijelentette, hogy ha a
család egyezkedni próbál, ő megöli magát. Amazok ugy okoskodtak, hogy:
„a ki mondja, nem teszi meg“ s fölkeresték ajánlatukkal a hitelezőt.
Mikor ezt a fiu megtudta, végrehajtotta a fenyegetését, csak azért, hogy
legalább a halálos ágyán rákényszerithesse a családját az egész tartozás
megfizetésére. Ugy élt és ugy halt meg, mint azok szoktak, a kiknek
világnézetét az élvezeteikkel együtt magáévá tette. Ha a maga ura lett
volna, ha az a vagyon, a mely rá várakozott, rendelkezésére állott
volna, bizonyára ugy fizet, hogy a malheurjét senki se olvassa le az
arczáról. És ha egész vagyonával kell fizetnie: bizonyára az se birja
rá, hogy az életet eldobja magától. Mert aki igy tud meghalni, a mikor
kell, az élni is tud, a mikor élni, nélkülözni és türni kötelesség. Ha
tévedett, abban tévedett, hogy a fatális pillanatokban számitott azokra,
a kikre nem lehetett számitania. De e tévedésért meg is büntette magát.
S ha meghalt, nem azért halt meg, mert az az „előitélet“ rettenetes,
hanem, mert azok, a kiktől (az ő fogalmai szerint) jó vagy balsorsa
függött, a kritikus helyzetben nem gondolkoztak vele egyetértően. Nem az
„előitélet“, hanem az ezzel ellentétes felfogás fordult ellene.
S az ilyen esetek nem is a legnagyobb ritkaságok, Azok a családi
tragédiák, melyeket a családtagok különböző gondolkozásmódjai idéznek
elő, kezdenek mindennaposakká válni.
A kártyázás gyülöletes; de azokért a katasztrófákért, melyeket egy
családban a régi- és uj-világ eszméinek összeütközése idéz elő, nem
lehet a „fonák becsületfogalmakat“ okolni. Legalább ugyanennyi joggal
lehet okolni az ellenkező fogalmakat is.
De azért voltak, vannak és mindig lesznek Don Quijoték, a kik a
szélmalomra mutatva, igy kiáltanak fel: „Látod, Sancho Pansa, azt az
óriást? Ennek az óriásnak Előitélet a neve. Én ezt az óriást le fogom
teperni!“
(1892.)