Egy darabig hallgatott a krónika J. H. Sherry-Brandy-ről. De nemrégiben
ez az ujdonság járta be a magyar lapokat:
„Nemzetünk derék barátja, J. H. Sherry-Brandy pihenést nem ismerve
fáradozik, hogy a nyugaton szimpátiát keltsen a magyarok iránt. Legutóbb
Babingtonban tartott felolvasást a magyar társaséletről. A kétezer
lakost számláló virágzó város közönségének szine-java megjelent a
felolvasáson; jelen voltak: Pembroke, Douglas, stb. A felolvasásnak
óriási sikere volt. A jelenvoltak egyhangulag elhatározták, hogy
haladéktalanul üdvözlik a magyar nemzetet, s fölkérték Babington
polgármesterét, hogy a következő egyhangulag elfogadott határozatot
juttassa a magyar nemzet tudomására: – Mi, Nagy-Britannia és Irország
egyesült királyság szabad polgárai, legmelegebb üdvözletünket küldjük a
magyar nemzetnek a kultura terén tett örvendetes előrehaladásáért.
Pembroke, Douglas, Sherry-Brandy.“
Ez az ujdonság reményt nyujt rá, hogy legközelebb viszontlátjuk
nemzetünk barátját, a derék Sherry-Brandy-t.
Csekély fantáziával is elképzelhető, milyen lelkesen magyarázza a
babingtoni nagyvendéglőben Pembroke és Douglas barátjainak:
– Magyarországnak nincsen párja! Svájczban is olcsón él az ember, de
Magyarországon a pénz teljesen fölösleges. Nem nagyon praktikus nép, de
csupa nemes büszkeség. Szólj a magyarnak egy szót: azonnal odaadja az
ingét. És boldog, hogy odaadhatja.