– Akár el se olvassam, – szólt magában Borszéki – ugyis tudom, hogy mi
van benne. A levélben nagyon sokat emlegeti a szemérmét; ez azt jelenti,
hogy elfecsegi azt, a mit nem illik kifecsegni. Afféle „Wahrheit und
Dichtung“ lehet, bizonyosan az élete történetét beszéli el benne, s ez a
történet semmiben sem különbözik a többi, regénynek keresztelt
autobiografiától. Ábránd, csalódás, szamárságok. Minden felsőbb leány
könyv nélkül tudja már az egészet. S ő azt hiszi szegény, hogy vele
valami különösen érdekes történt, a mit minden áron el kell beszélnie.
Odacsapja a naplója elé a _regény_ szót – mintha ezzel félrevezetne
valakit! – s meg van győződve róla, hogy az ő felcziczomázott,
kiszépitgetett esete érdekelni fogja az embereket. Ma, a mikor a
pénzpiacz helyzete… s a többi!
De vagy két hét mulva, egy éjjel, a mikor szokatlanul későn érkezett
haza, az iratcsomó szemrehányóan pillantott rá.
– Mit tegyek? – szólt – mégis csak el fogom olvasni.
Aztán lefeküdt és hátat forditott a paksamétának.
Körülbelül négy hónapig küzdött a sorsa ellen. De ekkor már kezdte
idegessé tenni ez az átkozott kéziratcsomó. Mintha egy gnóm ült volna a
szobájában, a ki folyton ránéz.
Ismerik önök az el nem olvasott kéziratok néma panaszát? Borszéki egy
darabig még hősiesen viselte magát. Egyszerüen nem nézett oda, a hol a
gyülölt iratcsomót tudta. De nincs rettenetesebb, mint a lelkifurdalás;
éjszaka, mikor éppen el akarsz aludni, a nappal oly jóviseletü gnóm
megmozdul, ágyadhoz lép s elkezdi kalapálni a fejed.
Borszéki elvesztette az étvágyát; megfogyott, lesoványodott. Az orvos
tejet és hidegviz-kurát rendelt s Borszéki azt hitte, hogy ki fog
gyógyulni. De kettőjük közül mégis csak a gnóm volt erősebb.
Borszéki kiugrott az ágyából.
– Nincs más hátra – hörgött deliriumában – le kell számolnunk. Annyi
bizonyos, hogy mi ketten nem élhetünk békességben e négy fal között.
Vagy ő vág földhöz engem, vagy én vágom földhöz őt, de meg kell
küzdölődnünk.
Kibontotta a regénycsomót s elolvasta a regényt a nyolczvanhetedik
lapig.
– Mit mondtam! – szólt aztán megkönnyebbülten, szinte diadallal. – Az
ismeretes szósz! Nagyon érzékeny lélek, kevés akaraterő; értelmetlen,
szivtelen környezet, a dolgok fátuma; ambiczió és szerelem, a melyek
közül az egyik is, a másik is csupa gyötrődés. Éppen százszor olvastam
ugyanezt.
Lelökte a sok papirost a szőnyegre s elkezdett bölcselkedni:
– Nem furcsa? Azoknak, a kik igazán rendkivüli életet élnek, egy
Barnatonak például, soha se jut eszébe, hogy elbeszéljék
emebertársaiknak: mit éreztek, gondoltak, akartak s értek el egy fél
életen át. Ellenben azok, a kikkel szóról-szóra ugyanaz történt, a mi a
szomszédjukkal, leküzdhetetlen vágyat éreznek fölfedezni felebarátaik
előtt, hogy: mi esett meg velök és hogyan. Valami belső kényszer hajtja
őket, hogy meggyónják azt, a mit mindenki tud s a mi maga a megtestesült
mindennaposság. Mi az ördög ez? Nem lehet egyéb, mint: a gyöngeség
közlékenysége. S a gyönge, a tehetségtelen regényirót már az első
szavából felismerheted: arról, hogy csupa szubjektivitás, hogy nem látja
meg, a mi körülötte történik, mivel teljesen el van foglalva a maga
hétköznapi bajával, a melyet fontosnak, egyetlennek, hallatlannak
képzel, mert különben nem magyarázná olyan részletesen. Még kezébe se
vette a tollat és már el van döntve, hogy hiábavaló munkát fog végezni,
mert beszéljen az esetéről akármit, akárhogyan, ez a megszokottságánál
fogva senkit se fog érdekelni. Pedig az élet – a mások élete – tele van
mulattató dolgokkal, s mindazzal, a mi a regényirót szórakoztatja; a
regénytárgyak csak ugy szaladgálnak az utczán.
Elgondolkozott, kikkel találkozott aznap s igy fűzte tovább a
gondolatát:
Egy délután tiz regénytárgyat szedhetsz fel. Ime, például a mai nap
kucséberjei. Találkoztam A.-val; ennek az élete csupa mulatságos
ellentétből áll. Délelőtt a kőszént igazgatja, délután lirai költő.
Először husz esztendős korában házasodott meg s keservesen megbünhődött
érte. Rut és hozzá képest vén hölgyet vett el, a ki fogolylyá,
rabszolgává tette; agyondolgoztatta és féltékenységi jelenetekkel,
veszekedéssel, kellemetlenséggel traktálta egy életen át. Ez az asszony
undok volt és becsületes; helyesebben szólva: becsületes és undok.
Pokollá tette férjének az életét; végre meggondolta magát és meghalt.
Azóta A. egyremásra irja hozzá a gyászoló elégiákat, de ez nem
akadályozta meg abban, hogy hatvan éves korában feleségül ne vegye első
nejének unokahugát. A leány számitásból ment hozzá; isten tudja, mit
gondol magában, de megbecsüli az öreg kőszén-királyt. Czirógatja,
hizeleg neki, flanell-ingekbe bugyelálja, s minden héten friss virággal
disziti az első asszony sirját. És A. most olyan boldog, hogy néha
tánczra perdül, a mit husz esztendős korában sohase tett. Egész életében
mindig beteg volt; most virul s maga az egészség. Egy ember, a ki hatvan
esztendős korában kezd élni! Alig hogy elváltam tőle, B. kapitánynyal
találkoztam. Ez az ember olyan rettenthetetlenül bátor, mint Bayard, de
iszonyuan hiu erre a tulajdonságára. Volt egy csomó lovaghistóriája, de
tizannyit hazudik. Ha hallgatag természetü volna, az emberek föl se
mernének rá tekinteni a nagy tisztelettől; igy az egész világ kineveti,
persze a háta megett. Dickensnek való figura. Aztán C.-éket láttam, az
egész familiát. Micsoda komédia a történetük! Fiatalon keltek össze s
egy életet töltöttek egymástól távol. Mert szegények voltak. A legény
nem tudta eltartani az asszonyt, csélcsap volt és könnyelmü; elment
vándorolni s faképnél hagyta az asszonyt. Egész fiatalsága egy más,
messzi világban zajlott le, magához hasonló, könnyelmü nők között, a
kiknek a nevére és figurájára ma már nem emlékszik. Időközben megszedte
magát és vagyont szerzett. Mikor aztán öregedni kezdett, a vére is
lehült, eszébe jutott, hogy van a világon egy áldott, jó teremtés, a
kinek az élete abban múlik el, hogy folyton ő rá, a hütlenre gondol;
kapta magát és hazajött érte batáron. S az isten megáldotta Sárát
gyermekekkel. C. most példás életet él; boldogok, sőt fiatalok is, mert
vagyonosak. Pedig az alatt a husz év alatt, a mig egyáltalán érdemes
élni, nem is látták egymást soha. Árgirusnak és Tündér Ilonának nevezném
őket, mert oly sokáig keresték egymást. Utóbb D.-né jött szembe velem.
Ennek az asszonynak a tragikuma a legvidámabb dolog a világon. Már
tizenhat éves korában olyan megjelenés volt, hogy láttára mindenki azt
gondolta: „Na, aki ezt elveszi, az legény legyen a gáton!“ Ő maga is
hősökről álmodozott s D.-t választotta férjül, a ki olyan pisztolylövő,
mint Carver. Kiderült azonban, hogy emellett olyan flegmatikus, mint egy
havasi morga. D.-né már unja őt, mint a bünt s szivesen udvaroltatna
magának, de a gavallérok igen respektálják a félelmetes pisztolylövőt s
a szegény asszony – az egyetlen lény, a ki nem retteg D.-től – csupa
Józsefre talál. Este E. kisasszony és F. ur beszélgetését hallgattam egy
darabig. E. kisasszony grófhoz vagy herczeghez szeretett volna feleségül
menni, de minthogy se herczeg, se gróf nem akart jelentkezni,
elhatározta, hogy a férfiak egyáltalán nem méltók rá. F. ur annak idején
rettentő Don Juan volt s azt tette fel magában, hogy fényes partit fog
csinálni. Ennek, ellentétben a kisasszonnyal, az volt a
szerencsétlensége, hogy csak ki kellett nyujtania a kezét. Az asszonyok
rendre elcsábultak, s a leányok, a kiket kiszemelt, mind hozzá akartak
menni. F. azonban látván, hogy milyen könnyü a siker, vérszemet kapott s
egyre fényesebb partira áhitozott. Felbontogatta régibb frigyeit s mind
magasabbra tört. Egy szép nap azon vette észre magát, hogy
megkopaszodott, az orra megvörösödött, az asszonyok nem csábultak el
többé s a leányoknak se kell már. Valahol, a hol nem elégedett meg,
elvétette a számitást, de végképpen elvétette. Most ugy fest, mintha el
akarná venni az E. kisasszonynak nevezett savanyuságot. Méltók volnának
egymásra. Közelükben G.-t láttam, a kit tizenöt év óta mint a stréberek
mintaképét emlegetnek. E tizenöt év alatt annyit dolgozott, futott,
fáradott, izzadt, hajlongott, mosolygott, intrikált, hogy Dalai Lámává
kellett volna lennie ezzel a fáradsággal; ott van, a hol tizenöt évvel
ezelőtt. H.-val beszélgetett. A H. esete se rossz. A föld még nem szült
nagyobb krakélert, mint ez a fiatal ügyvéd. A mig meg nem házasodott,
háromszor annyi volt a párbaja, mint a pöre. S apósa, a békés városatya,
csak azzal a föltétellel adta hozzá a leányát, ha szavára fogadja, hogy
meg fog juhászodni. H. olyan becsületesen megtartotta a szavát, hogy
egyszer, mikor a feleségével volt valami mulatságon, zsebre vágott
valami hatalmas szóbeli inzultust; nyilván félreismerték s ki akartak
kezdeni vele. Soha semmi se került nagyobb áldozatába, mint ez az
önmegtagadás; sohase volt nagyobb hős. Mikor hazamentek, a menyecske
sirva borult a kanapéra: „És én még azt hittem, hogy egy vasgyároshoz
megyek feleségül! Istenem, milyen szégyen! De hát hogy lehet valaki
ilyen poltron!“ H. azt hitte, hogy megüti a guta. Azóta minden nap pofon
vág valakit s a felesége folyvást retteg, hogy mikor hozzák haza
lepedőben. És K., a ki… de hiszen nincsen vége. Nyisd ki a szemed s öt
percz alatt látsz annyi valóságot, a mennyi bőven elég egy négyszázlapos
regény füszeréül. Mert a valóság a regénybe csak füszernek való.
Beszéljenek nekem akármit, a regény sohase: a reális élet, a regény
főképpen a képzelet munkája, a mint hogy a nők és az ifju emeberek,
ennek az iparczikknek a fogyasztói, nem is akarnak egyebet, mint –
némiélettel füszerezett, egy kicsit megelevenitett – képzelt dolgokat. A
regény és az élet! Hogy csak egy nagy és közös hunczfutságra mutassak
rá: a regényekből azt vélné az ember, hogy az élet csupa szerelem; a
meztelen igazság pedig az, hogy a szerelem sokkal kevesebb helyet foglal
el az emberek s kivált a férfiak életében, mint a regényirók hazudják.
De se annyi pénz, se annyi szépség, se annyi intrika, se annyi párbaj,
se annyi harmonikus jellem nincs az életben, mint a mennyi a
regényekben; az életben csak a véletlen több, melyet a művészet számüz.
Tanulság: ne üzz didaxist; ne beszélj magadról, hanem másokról; s
mesélj, mesélj akármit, mesélgetés közben ugyis önkéntelenül elmondod
azt, a mit láttál, és: ez a regény igazsága. A ki azt beszéli el, a mi
vele esett meg, a ki az igazat és csak az igazat mondja el, az borsót
hány a falra, igazsága el fogja rettenteni az olvasót, igazsága
pusztában kiáltó szó marad.
Történt azonban, hogy Borszéki egy éjjel ezt álmodta:
Benyit L.-néhez, az imádottjához s rajta éri a hölgyet, a mint ez
szerelmes levelet ir a kinai trónörökösnek: „Kedves sárgám! Nem élhetek
nélküled; te vagy életem, halálom!…“
Dühbe jön, kikapja a levelet L.-né kezéből s igy kiált fel:
– Megyek azonnal a külügyminiszterhez s felelősségre vonom a
czong-li-jáment!
De a külügyminiszterhez csak a mont-cenisi alaguton át lehet eljutnia.
Derekát meggörbitve s térdig vizben botorkál előre; végre sok, sok idő
multán világosságra ér s ott áll a külügyminiszter előtt, a kiben
Bodokit ismeri fel.
– Lássa, kedves Borszéki – szólt a miniszter szeliden feddő hangon – ön
még most sem olvasta el a regényemet!
– Nem elég valárd – felel Borszéki – nem elég eleven. Vagyis inkább
nagyon is valárd, tulságosan sok benne az igazság. Annyi bizonyos, hogy
nem fog tetszeni a közönségnek.
– Honnan tudja? – szólt nyersen a miniszter. – Az itészet szép, de
csupán akkor, ha az itész csak a maga nevében beszél. Ha az itész
másokra fogja rá a maga gondolatát, az itész hazudik. Különben micsoda
közönségről beszél ön? Arról a kis körről, a melyet ismer? S a mai
közönségről, vagy a holnapiról? Ma, meglehet, csak a mesélgetés tetszik;
az anekdota, az elevenség, mint ön nevezi. De mit tudja ön, hogy holnap
mi lesz divatban? Vajjon nem az igazmondás-e? A szubjektiv, a hogy ön az
igazságot csufolja?
– Exczellencziád meg fogja engedni… A czong-li-jámen…
– Holnap – vágott közbe a miniszter – s hangja nem türt ellenvetést – a
világ torkig lesz az önök szines meséivel s ha meg akarja tudni, hogy
milyen volt az ember az elmult korszakban, előveszi a mi könyveinket.
Mit tudhatna meg az önök kalandos, anekdotás történeteiből?
Külsőségeket; egy csomó ürességet. A mi könyveinkből ellenben megismeri
az elmult korszak emberének vágyait, törekvéseit, lelki hajlandóságait.
Jegyezze meg magának, az embert nem a ruházat teszi; nem a furcsaságok,
nem a humoros következetlenségek, nem az, a mit a véletlen miveltet
veled. Pedig önök ezt nevezik jellemnek és folyton csak ezzel
foglalkoznak az irásaikban. Nos, én azt mondom önnek: az ember nem az, a
mit _csinál_, hanem az, a mit _akar_. A mit csinál, az: esetleg; a mit
akar: az korának törekvése, vagy az örök emberi. Ehhez képest a
regénytárgy: nem az élet tarkaságai, hanem az: a mi mindenkivel
megtörténik. Amaz dajkának való téma; az igazi iró mindig emerről fog
beszélni.
Borszéki fölébredt, egy kicsit kérődzött az álmán, aztán vállat vont s
igy morgott magában:
– Tudja az ördög.
Majd gyertyát gyujtott s mivel az álom végképpen kiment a szeméből,
elővette a boszorkányos iratcsomót, kikereste a nyolczvannyolczadik
lapot, egyet sóhajtott s tovább olvasta a legujabb _Copperfield_-et.
Egy óra multán, mialatt czigarettát keresett elő, igy szólt magában:
– Ez a regény nem is olyan rossz, ha nem tud aludni az ember. (1901.)