Borszéki Boldizsár, a regényiró, a kinek nevét egy különleges világ
szines és hü rajza tette divatossá, jókora csomaggal egyetemben hosszabb
levelet kapott egy névtelen kollegájától, a kit jó ujságirónak s nem
tehetségtelen elbeszélőnek ismert. A sikerek nélkül szükölködő kartárs a
következőket irta neki:
Igen tisztelt uram,
önnek ajánlom a mellékelten küldött regényt, mert ön jóakarattal itélte
meg azokat az irodalmi bünöket, amelyeket napról-napra elkövettet velem
a kénytelenség, meg valami érthetetlen beszélési kedv, melyet a világért
sem mernék _hajlandóságnak_ nevezni. Önnek ajánlom, mert ön is nagyon
szereti _Copperfield Dávid_-ot s bizonyára részvéttel gondol az ezer meg
ezer névtelen kis Copperfieldre, a kik homlokukon az intő czédulával:
„Vigyázzatok, mert harap!“ Peregrine Pickle, Roderick Random s a vitéz
Tom Pip kalandjairól álmodoznak. Önnek ajánlom végre, mert ön is érzi,
hogy valamiképpen vannak dolgok, a melyek megtevődnek, de a melyekről
nem szokás beszélni, azonképpen vannak más dolgok, amelyekről szintén
bajos volna szólani s a melyek mégis megiródnak. Megiródnak annyival
inkább, mert ha lehet irni robotban is, ezeknek a dolgoknak megirása
soha se munka, hanem ellenkezőleg, az egyik legnagyobb öröm ezen a
világon, mely lehet jó, lehet rossz, de a mienk.
Milyen különös valami is a szemérem!… Ugyanaz a szemérem, mely koronkint
minden elképzelhető megalázással fenyeget bennünket, hogy ha véletlenül
fennhangon találnók elmondani, amit éppen gondolunk, ugyanez a szemérem
engedékeny, mint egy elkábult asszony, mihelyst irásról van szó. A
szerelem, ha élőszóval nyilatkozik meg, nem igen használ se alanyt, se
állitmányt: ha ir, áradozik. Fenszóval mindenki büszkébb önmagánál; a
kérés, a gyónás, az esdeklés és a vallomások csak irásban találják meg
igazi hangjokat. S az első pillanatra ugy tetszik, mintha irni
alantasabb dolog volna, mint beszélni. Mert meglehet, annak a
lelkiismeretét, a kinek toll van a kezében, mindössze az teszi
könnyebbé, hogy nem kell rögtön helyt állania azért, a mit mond. De nem,
az igazság nem ez. Az igazság az, hogy annak, a ki ir, van egy büvös
fátyola, a melyet ez a félénk Szemérem akkor dobhat a papirjára, a mikor
eszébe jut, a mikor valamitől éppen megriad. Nem azért könnyebb irni,
mint beszélni, mert az irásainkért nem kell tüstént helytállanunk, hanem
azért, mert a szabad elhallgatás s a szabad fordulatok mentsvárai között
nagyobb biztonságban érzi magát ez a Szemérem, a mely mint minden
Szemérem, nem csupa tartózkodás, hanem egy kissé közlékenység is, s a
mely mindig bátrabb éjjel, mint fényes nappal, a mikor meglepetések
fenyegetik.
Ha ráér, kérem, olvassa el a regényemet, s alkalom adtán mondja meg,
érdemes-e kiadnom?