„Brrr, millen idő, millen idő!…“ A mint hazulról jövet végig szántjuk az
utczát, a ruhánk csupa lucsok, s mire ismét a honi révbe érünk, a sár
megfagyott rajtunk, s a talaj lábunk alatt jeges-tengerré vált. Az
önfentartás ösztönénél fogva óvatosan tipegünk előre, s irigyeljük a tiz
éves lábakat, melyek vakmerő vidámsággal siklanak át a kerékvágás
jégfodrain s az apró gleccserekké vált hó-halmokon. Az országutak
sarkain vadul kergetőző, impertinens Szél ifiurak teleszórják szemünket
a háztetők havával, s a tűhegyü, kemény dara felcsipi arczunkon a bőrt.
Szemben pedig a vén Akvilon fújja ránk jeges lehelletét. A hideg átjárja
minden csontunkat, minen csigolyánkat; kezünk dermedten keresi a
zsebeinkben képzelt takarék-meleget; s a ránk támadó vad fuvalomtól alig
tudunk előre haladni. Végre otthon vagyunk. A szél dühösen csapja be
mögöttünk a nehéz kapuajtót; fölmenekülünk a lépcsőn, s azt reméljük,
hogy odafenn majd csak elzárkózunk előle. De üldözőnktől otthonunkban
sincsen maradásunk. Ahogy benyitunk a szobánkba, már felüti a fejét,
mint a balett elűzhetetlen zöld ördöge, végig fütyül a kályháinkon s
kikergeti belőle az utolsó meleget. Majd össze-vissza rázza az
ablakokat, fölemelgeti szőnyegeinket, s vad konczertet visz végbe
kürtő-birodalmában.
Egymagában álló szomszédtalan házunk olyan, mint egy mondai vár: csak a
szélkakas csikorgása hiányzik, s azt képzelhetnők, hogy mese-országban
vagyunk. Dideregve huzódunk meg keményen ostromlott, pislákoló tüzü,
félig már tehetetlen kályhánk mellett, s kábultan, lemondással türjük a
Duna felől ránk szabadult szellemek kegyetlen dáridóját. Ó, az a
borzasztó szél! Kellemetlen süvöltő danája kizavarja tűzhelyünk mellől a
nyugalmat, kitartó tombolása fáradtsággal és szorongással tölt el,
megszállja érzésünket, lelkünket, s az ember alig tud gondolkozni
miatta.
Egyszerre megértjük az északi irókat.
Igen, ez az az idő, mikor a lélek valami mondhatatlan, névtelen, mély
elégedetlenséggel telik meg, ez az az idő, melyben a rossz érzések
fogannak s mely megtermékenyiti a sötét gondolatok csiráit. Ott, a hol
ez a szél heteken át dühöng, csak szomorú, megszállottsággal teli és
őrültségekre hajlandó lelkek formálódhatnak; ez a rettenetes szél
dajkálja azt a hangulatot, mely bűnbe viszi az elkeseredett, fantaszta
asszonyokat, mely rossz gondolatokat ébreszt a tékozló fiúban, mely
álmataggá és halovánnyá teszi a serdülő leányt. Ez a szél a sátán egyik
ügyvivője; ez a szél találtatta ki az első uzsorát, az első
szivtelenséget, az első házasságtörést.
S ez a szél keltette fel először azt a gondolatot, hogy: „Ó mily jó
meghalni!“
Szegény északiak! Legyenek megbocsátva összes büneitek! Megértjük minden
szomoruságtokat, rossz kedveteket, s a konok vágyódást, a melylyel egy
őrültségben akarjátok elfelejteni ezt az egész komor, hideg,
szél-süvöltéssel teli, borzasztó világot.
Mi pedig örvendezzünk, hogy csak dilettáns módjára ismerhetjük meg a
magasban lakozók örök hangulatát.
Végre is, ránk, szerencsésebb égalj lakóira, évente csak vagy tiz ilyen
napot mértek a kegyelmes istenek. Ezt a tiz napot még csak ki lehet
állani valahogy.
Igaz, hogy ezt a tiz napot aztán nincsen mód kikerülni, ha meg nem
szökhetünk előle a szép boldogabb délre, a Riviéra áldott földére, vagy
Livadiába, hol a tavasz örök. Ezt a tiz napot egyszerüen el kell
szenvednünk; nem óv meg tőle a czivilizácziónak semmi ravaszkodása, a
fényüző élet semmi kényelme. Ez a tiz nap megtalál bennünket a városban
is, az egymást védő, jól kibélelt kőfalak között; s mi, a munkások
százezrei, a kiknek a tavasz nem hozza meg a villegiatura örömeit, a kik
csak hirből, hallomásból, távoli emlékekből tudjuk, hogy mi a levegő, s
mily édes hallgatni az erdő beszélgetését, mi, a kik azt képzeljük
magunkról, hogy nekünk, mint a portugállnak, mindegy: május avagy
deczember hó, mi, akik egész éven át azt se tudjuk, hogy mi a természet,
ezen a tiz kellemetlen napon ujra megtanuljuk, hogy: a természet,
igenis, létezik.
Az örömeit, azt eldobhatjuk magunktól: de a kegyetlenkedését ki kell
állanunk.
S bizony, a természet Karácsony és ujév táján rendesen rosszul bánik
velünk. Ha fehér karácsonyért epekedünk, többnyire betelik a
kivánságunk: fehérnek elég fehér a karácsonyunk, de még hidegebb, még
szelesebb mint fehér.
Karácsony hetében Budapesten mindig igen ritka a betörés. A betörők is
megülik a nagy ünnepet; leteszik szerszámjaikat, s merry Christmast
ünnepelnek családjaik körében. Bizonyára megérdemlik ezt a kis
nyugalmat; mert évközben derekas munkát végeznek s rászolgálnak egy kis
pihenésre. Az ünnepen aztán egyesületük hangversenynyel egybekötött
mükedvelő előadást is tart valahol; sajnos, a jelenlevők névsorát a
rendőrségnek nem igen sikerül megszereznie.
De, mint jól szervezett egyesülethez illik, a szeretet ünnepén ők is
vidáman kaszinóznak ismeretlen helyiségeikben. A legrettenetesebb időben
ők se fázódhatnak kinn a szabadban a szokott munka mellett; éjnek
éjszakáján gémberedő ujjakkal nem lehet a boltok zárát felfesziteni.
Idejöket tehát kénytelenek a családiasságnak szentelni, s a munka
óráiban kulcsok zörgése, vésők koppanása helyett fölcsendül a dal: „Du
hast mich nie geliebt!“
(1896.)