_Don Juan_ ama halhatatlan stanczáiban, a hol Lord Byron az igazi, nagy
vivőrök hozzáértésével sorolja elő, mi minden édes a világon, a mi nem
oly édes, mint az első csók: benn foglaltatik, hogy édes dolog langyos
éjszakán hallgatni a gondolás dalát, benn foglaltatik minden, mi szép és
örömet adó, de érthető okoknál fogva, sajnos, egy szóval sincs
megörökitve, mi kellemes, mi jó: tétlenül és gondtalanul tölteni el egy
májust – Budapesten. Pedig csak egy nagy költő énekelhetné meg
méltóképpen a budapesti májust. Páris márcziusban már kikel magából,
London csak juniusban kezd zajosabban élni, Budapesten május a legszebb
hónap. Ilyenkor csupa ragyogás, csupa elevenség, csupa élni vágyás.
Micsoda pezsgés az első meleg napig! Az operának valóban világvárosi
karaktert ad a legnagyobb hirü külföldi énekesek és énekesnők
felvonulása, a Park-klubban egyik vendéglátás a másikat éri, nyolcz
szinházban verik egyszerre a dobot s fogdossák a közönséget orfeumoktól
levetett ötletekkel, a lóversenytér még hangos a letört játékosok
jajától, a kocsi-korzókon kábitó lármával dübörögnek egymásra
mennyezetes hintók és szerényebb kocsik, a képviselők megverik egymást,
szóval: minden percznek megvan a maga varázsa. A boulevard des Capucines
nem élénkebb, mint Budapest az Oaks vagy a király-dij napján.
Az első, igazán meleg nappal azonban vége a világvárosiasságnak. A
kocsikázó grófkisasszonykák egyszerre eltünnek, a rondinella pellegrinák
elröppennek, Isten tudja hová. A játékosok felutaznak Bécsbe a pénzük
után, a képviselők haza néznek barátkozni a néppel s Pesten nem marad
más, csak a szinkörök népe.
Még London se olyan költözködő város, mint a mi Budapestünk. A ki csak
birja magát, junius elején siet el, bárhová a pokolba, mint a hogy
Bombayből rohannak el az angolok az első pestis-hirekre. Még az se marad
„itthon“, a kit valami ide köt; azok, a kiket napközben a Kossuth
Lajos-utczában látunk, legnagyobbrészt leányfalvai, török-bálinti vagy
gödöllői lakosok. A szinkörök szinész-seregén és hű közönségén kivül
igazán csak azok tartanak ki, a kik: nem élnek, csak dolgoznak.
Addig azonban: még folyik a vigasság. A szellősebb mulató helyek
telidestele, jeléül, hogy Budapest az élvező városok közé tartozik, azok
közé, a melyek a legkevésbbé méltányolják az otthonülés örömeit. Pedig
azok a mulatságok, a miket fővárosunk a tavaszi mulatóknak kinál,
meglehetősen egyhanguak. Azóta, hogy Budapest lakossága éppen háromszor
akkora lett, mint a mekkorának elődeink ismerték, a metropolissá vált
Budapestnek csak uj vendéglői vannak, uj mulatsága nincsen. A városra
alig lehet ráismerni, de a szokásai megmaradtak. A programm most is
ugyanaz, mint régente: a budai aréna márvány vagy egyéb menyasszonynyal
és frissen sült libapecsenyével, a Hangli dunai levegővel és sok
emberszólással, kirándulás a Svábhegyre vagy a Zugligetbe, kocsin avagy
gyalog (az első tizezer és az utolsóelőtti tizezer használatára), a
Margitsziget szunyogokkal és kényszerzárórával, végül a liget, néha:
Ős-Budavárával súlyosbitva. Nem, ez nem sok; de a világvárossá nőtt
Budapest ma is beéri vele. Vivőröknek egy kissé nyárspolgárok vagyunk.
Nem tünik fel önöknek, ha a megszokás erejénél fogva estéről-estére
fölkeresik ezeknek a „mulatóhelyek“-nek egyikét vagy másikát, hogy
ilyenkor, a szigoru nyár előtt, tehát mig az élvező Budapest itthon van:
mindig, mindenütt ugyanazokat az arczokat látni, s tegyük hozzá:
ugyanazokat az uj, fiatal arczokat? A mi kéj a nevezett El Doradókban
föllelhető, e kritizálható kéjek serlegét mindig ugyanazok a kevesen
üritgetik fenékig. S ó mi rövid ideig tart a mámor ideje! A három évvel
ezelőtt mindig, mindenütt látott arczok eltüntek; mintha elpárologtak
volna. Hová lettek? Oda, a hová azok az efemeridáknak nevezett
kérészéletü, finom szárnyu lények, a melyek nyaranta roppant rajokban
röpdösnek a villamos lámpák körül, hogy másnapra, harmadnapra
megsemmisüljenek. A három évvel ezelőtt mindig, mindent élvezők már nem
szerepelnek, nem élveznek, voltak, nincsenek, gurulnak lefelé, talán már
legurultak, saisonjuk elmult. Eltünedeztek azzal a hirtelenséggel,
amelylyel a harmadévi Derby-lovak; alig egy-két alak maradt
„versenyképes“ közülök. Ó, mily közepes élvezetekért galoppoznak a
Nirvánába, szegények!
Az emberek elmulnak, „letörnek“, de az intézmények – legyenek bár
korcsmák – megmaradnak. A libapecsenye jó hire tovább él, mint a
fogyasztó. És Budapest, a nagyra törő, a villámos találmányok és az à la
Amerika élet fővárosa, e feltünést keltő parvenü a metropoliszok között,
– alighanem a társaságos élet kifejlődésének hiányában – fölcseperedve
is hü maradt az egykori Pest nyárspolgári szokásaihoz. Ez a Vanderbilt
még most is kuglizik.
Ha paloták emelkednek a patriarkális, pestiesen izléstelen, földszinti
vagy egyemeletes házak helyén, ha villámos kocsi dörömböl a föld alatt,
s a léghajó nemsokára sehol se hiányzik a műveltebb családok asztaláról:
a budapesti élet édes-keveset változott egy félszázad óta. A politikus
szatócsok, kertészek és csizmadiák a megmondhatói, mily hiven kitartott
ősi mulatságai mellett a nagyvárossá fejlődött Budapest. Csak két dolog
változtatott életmódján egyet-mást: a lóverseny játék elnépszerüsitése,
és másodszor a biczikli divatja. Az a metamorfózis, melyet az utóbbi
idézett elő, már befejezettnek mondható, sőt némi részben szinte a
multhoz tartozik, de annál inkább meg lehet állapitani, hogy a biczikli
hóditó inváziója, a diadal teljessége idején, mennyire mássá tette a
város arczulatát. A ligetre sokáig nem lehetett ráismerni: az ósdi
mulatóhelyek környékén ezer meg ezer pneumatik röpköd az est sötétjében,
mint megannyi Szent János bogár, s egy darabig ugy látszik, hogy rövid
néhány év mulva a biczikli csábjainak senki, de senki se fog
ellentállani… A grófkisasszony órákat vesz a biczikliakadémián, a
pinczér lopva tanul meg bicziklizni a vendég pneumatik-ján, minden arra
mutat, hogy nemsokára nem lesz ember, a kinek a mindennapi életében a
biczikli ne játszanék egy-két óráig fontos szerepet… Ez a divat is
elmult.
Mikor Ős-Budavárt még csak tervelték, azt lehetett volna képzelni, hogy
az uj vállalkozás egy kis mulató várossal fogja megbőviteni Budapestet,
s hogy ez a magától fejlődő mulató város sokban meg fogja változtatni a
budapesti vivőr-ök életmódját, sőt befolyással lesz a minorum gentium
izlésére is, megismertetvén a csak mulatságában művelődő jó népet elmés
és nálunk eddigelé ismeretlen szórakozásokkal. Ebből nem lett semi.
Ős-Budavárból csak nagyobb, több szakaszból álló éjjeli kávéház lett, a
hol a szabadban lehetett kávézni és mulatozni, ha ugyan a lármás nótázás
és a pinczérnőkkel való társalgás is mulatság. Ez nem sok, s azzal, hogy
a konfettit néhány éven át végelnépszerüsitették, nem segitettek a
dolgon. Bizony, kár volt ezt a szép játékot igy kiparodizálni. Nizzában
mindenki szivesen vesz részt a konfettizésben – igaz, hogy ott ez nem
_toujours perdrix_ – de a mi köz-hajigálózásainkban csak a naivaknak
telhetett öröme, meg a szemorvosoknak, a kik a szenvedélyes konfettizők
szem-katarusát gyógyitgatták.
Ős-Budavár dicsősége se tartott sokáig. Ellenben az agg politikus
szatócs és hű élete társa, a márványara olyan sokáig élnek, mint
Philemon és Baucis.
(1899.)