Tiz óra elmult. A kukoricza-ágensek, a kik a szomszéd asztalnál
csöndben, illendőség-tudóan bontogattatták a Pommeryt, eltávoztak
boldogabb vidékre; magadra hagytak unalmaddal és békétlenségeddel. A
krondorfival szeliditett két decziből már csak néhány csepp van előtted;
nagy nehezen tehát eleget tettél a kötelességnek, melylyel egészségednek
tartozol. És még morózusabb vagy, mint vacsora előtt. Ugy találod, hogy
a lazacz meg volt égve s hogy Adolf, a figyelmes ételhordó, a ki
mindennapos histriód, stereotip tréfálódzásával ma még izetlenebb, mint
rendesen. Elfelejted, hogy délután épp ugy untad Herbert Spencert, mint
most Adolfot; és erősködöl, hogy a nagy teremből behallatszó zene
tűrhetetlen. Haragszol magadra, hogy ettél; s irigykedel a
szükölködőkre, a kik mindenre vágyódnak. Adolf vigasztalhatatlan, hogy
nem sikerül kedvedben járnia; s magában mélységesen megvet, ugy ahogy
csak psziholog-pinczérek képesek megvetni valakit, ős erejü, alapos
lenézéssel ügyelve hitvány porhüvelyedre, a minő lenézésre te képtelen
vagy, mert ehhez is hiányzik belőled a kellő energia.
Egyetlen vágy él benned: kimosatni a gyomrodat. S mivel ezt a
vágyakozásodat a következő öt perczben lehetetlen kielégitened, nem
tudod, hogy mitevő légy, s mivel üsd agyon éjfélig az időt. Konstatálod
magadban a szellemi csődöt, s ebben a szánalomra méltó hangulatban
végkép ellágyulva, megtörve, tönkre silányulva, erre a kétségbeesett
elhatározásra vetemedel:
– Elmegyek valamelyik orfeumba.
*
Utközben, mialatt hátra dőlve a kocsi párnájára, átadtad magadat az
emésztés első kellemes érzeteinek, s vigasztalódva szivtad egy
brobdignac-i méretü Havanna édes aromáját: fölgerjedt benned a hála
érzete s megkönnyebbülten áldottad magadban a derék indiánust, a ki
elsőnek szagolt bele az égő dohánylevélnek kábitó füstjébe. És áldottad
a demokrata maître de plaisir-t, a ki fölfedezte a szórakozásnak ezt az
uj fajtáját, melyet szivarfüst mellett lehet élvezned. De amint beléptél
abba a telefüstölt gőzfürdőbe, melyet közönségesen orfeumnak szokás
nevezni, megátkozod Tabago füvét s az emberséges anyakirálynét is, aki
Európába behozatta, s a kiről hajdan _herbe de la reine mère_-nek
nevezék vala. A gőz és a füst titánjainak alvilági küzdelmét látod magad
előtt; a mely küzdelem akár Enceladus, akár Ossa győzedelmeskedik,
egyképpen keserves az a te félig sült tetemednek.
Beeresztenek egy páholynak csúfolt ketreczbe, a minőben az állatkert
igazgatója a birkákat tartja, leültetnek egy székre, mely az inkviziczió
idejéből maradhatott meg, elibéd teszik a fekete lőrét, mely Cubát
rágalmazza, a szomszédod a hátadnak támasztja a hátát, hogy támlányod is
legyen: szóval megvan minden, a mi nélkül a mulatság nem volna teljes.
Ha ugy találod, hogy ez: pokol az orfeumban, ime, amott a kortinán:
Orpheus a pokolban. Mert szünet van, a kortina leeresztve;
megszemlélheted a népies Elysium képzőművészeti ékességeit is. A
kompromittált lantos persze azokra a lerchenfeldi danákra czéloz,
melyeket mindjárt meg fogsz hallani; de van a kortinán egy másik
mitológiai alak is. Egy tagbaszakadt hölgy, a kiről, minthogy az egyik
lába csipőig puczér, kitalálhatod, hogy Venust ábrázolja. A hatodik
kerületi Venus előtt mezitelen Ámorka áll, a kinek a feje Csiky
Gergelyre emlékeztet; szóval helyes kis Ámor, bár az alsó lábszárai
olyan rövidek, mintha Ibsentől kérte volna kölcsön. Ezek a theatrális
vonatkozások Tháliát teljesen fölöslegessé teszik a kortinán.
A mennyire a füst és a szomszédaid engedik: szemlét tartasz a nézőtéren
is. A karzaton jelmezes és jelmezszerü toilettebe öltözött müvésznők,
meg a hétköznapi imádóik; lenn, körülötted, a jó, a derék, a „közönséges
közönség“, melyet egészséges érzéke oly előnyösen különböztet meg a
szenzácziós napok finnyás, szeszélyes és követelőző publikumától. Csak
elvétve látod köztük a lóversenyekről és a Folies-kból ismerős alakokat;
a mulató Budapest ma nincs itt. A gőzfavágók és hengermalmok ifju
örökösei, akiknek a café chantant az örömek mindennapos tanyája, a
„művészkávéház“-ak deli katonatisztjei, meg a sport-tudós arany ifjuság,
a secundo-gentry, csak egy-két kitünőség által vannak képviselve. A
közönség zöme azokból a lassan magyarosodó, különben derék
polgártársainkból áll, a kiknek az orfeumok az egyetlen, de annál
sűrűbben megkövetelt lelki táplálékot szolgáltatják. Mindannyian jeles,
polgári erényekben bővelkedő emberek, a kiket öröm látni. Néhányan
sonkáznak közülök; de a legtöbbjük mélázik, meg van hatva és élvez.
Hanem megszólal a zene. Tudniillik egy tuberkulotikus zongora, egy
fáradt, rezignált hegedü, s egy szemérmetlen triangle. A mulatság ujra
kezdődik.
Az Ibsen-lábu Ámor felkunkorodik a magasba, s a szinen megjelenik egy
egészséges hölgy, a ki bemutatja magát mint Malaga kisasszony, s
elbeszéli, hogy ő utána bolondulnak a férfiak, de ő igen fene gyerek s
ügyet se vet rájok. Malaga kisasszony a tapsok ritmikus zenéje mellett
kecsesen rezegteti legkonkrétebb természetü bájait, s elmésen kopizálja
a Frimm-féle intézet gigerlijeinek mondhatatlan mozdulatait. Aztán egy
„komikus“ kerül elő, a ki a legujabb bécsi kuplét adja elő,
közkivánatra; az elejét inkább tánczolja, mint énekeli, de viszont a
refraint annyi lélekkel harsogtatja, mintha a Marseillaiset fujná. Majd
jockeyruhába öltözött hölgyecskék ölelkeznek a petite femmejaikkal;
hatalmas alapu jockeyk, a kik ha engagement-t találnának, tehetséges
három éveseink sorra letörnének. Végre megkerül az a bizonyos művész is,
aki egy pár paróka, szemüveg és kabát segitségével élő és holt
nagyságokat csufol meg, s mimikusnak nevezi magát. A rögtönzött fejek
ugyan mindenkihez hasonlitanak, csak a megcsufoltakhoz nem, de a jó
közönség, mely örömest művelődik, el van ragadtatva. S mindehhez a
szégyenébe beletörődött zenekar egykedvüen zugja az Ordináré
apetheozisát, s szemérmetlenül csilingeli a Venus Vulgivaga
királynő-himnuszát. Káprázó szemeid előtt mint fantóm tünik fel egy
monstruózus Repedt Fazék, a helyiség művészi emblémája.
De csitt, a tapsvihar lecsillapul. Great attraction!!! Most jő Alice.
*
Alice nem ebből a világból való, Alice csak a nevét hozza ide. Egy
szegényesen czifra czimbalmot fog megzenegtetni, pengő érczért, ötven
ezüst pénzért. A czimbalom csak ürügy; a fődolog az, hogy megmutassa
magát. Élvezetünk, dekadens, dilettáns, vagy polgári gyönyörünk abból
fog állani, ha meggyőződünk róla, hogy csakugyan eljutott ide, mert meg
akar élni.
Alice megjelenik. Az impresszárió, czigány delicatesse-szel, maga vezeti
ki. Ugy lép elénk, mint néhány év előtt, mikor udvarias rendező vezette
fel a redoute lépcsőin, a legnagyobb női diszben, bálra öltözve. A
kevélység egy nemes maradványával megkülönböztette magát a helyiség
tündéreitől, hódolva a gondtalan ősök emlékének, a kik elfelejtettek
gondoskodni róla, hogy ő ide ne kerüljön.
Leül és játszani kezd. Déli stilusu, érett, kicsattanó szépsége némán
vádolja a Szegénységet, ezt a gonosz aeont, a ki koronkint megboszantja
a Természetet. Játszik és fel nem nézne a világért a hangszeréről.
Megteszi, a mire vállalkozott, a mint megtette a család Ahnfrau-ja, a ki
se egy hanggal, se egy tekintettel nem árulta el, mit érzett, mikor
sorra hozták a férje és fiai halál-hirét, és csak készitette a tépést
tovább… A festék sehogy se tud alkalmazkodni a vonásaihoz. És arczán
„szégyenkezve ül a szégyen.“
Csak egy dalt játszik, egyetlen egyet. Mikor az impresszárió claque-ja
rákényszeriti az ismétlésre, ugyanazt kezdi ujra. Friss, szilaj, nagyon
régi nóta ez; lármás és kötekedő; de most ugy hangzik, erről a
czimbalomról, mintha temetésre szólna. S harmadszor is csak ezt a régi
kicsapongó nótát játssza; talán nem is tud egyebet. És arra gondolsz,
hogy ez a régi, régi dal talán egy vidám gárdatiszt kedvencz nótája
volt, a kin sokszor megakadt a bécsi dámák szeme, s a kinek soha se
jutott eszébe megszámlálni a kidobált máriás tallérokat.
S mialatt szégyenkezve szól az árva hangszer, neked, a rossz gyomru
embernek, regény-káputok és szindarab jelenetek jutnak az eszedbe.
Eszedbe jut a rózsaszin arczu Rózsi, a ki meleg, kényelmes otthonban
Eszter és Ruth történeteit olvassa a családi, kapcsos bibliából. Eszedbe
jut Florine, a ki első báljára készül, s nem tudja, hogy a ház
recseg-ropog a feje fölött. Majd az Au bonheur des dames szegény
bárókisasszonya, a ki elveszti fejét a selymek és csipkék
tündérvilágában. Eszedbe jut Nóra, a kis hóbortos Nóra, a ki szivecskéje
nagy fölgerjedésében nem tudja, mit cselekszik, s azt képzeli, hogy ha a
törvény ellene van, akkor a törvény rosszul van alkotva. S eszedbe jut a
szegény kis Babvirág, a ki azt hiszi, hogy most már ugyis mindegy; ha
már meg kell élni, ám kiáll az olajfák hegyének stáczióira és csókokat
dobál a felséges tömegnek…
A czimbalom hirtelen elhallgat. A művésznő arczán megjelenik a betanult,
kényszeredett mosoly, és aztán kifut a szennyes szuffiták közül, a
megriasztott szarvasünő ijedt lépteivel. Odakünn a mór megteszi
kötelességét, a claque tapsol, és bis-t nyerit, üvölt. De a jó publikum,
a „közönséges közönség“, aki úr a háznál, nincs megelégedve. És kitör a
pisszegés zaja, először csak félénken, majd felbátorodva, végül
fortissimo.
Eleinte nem érted, honnan ez a ressensus. A művészeti produkczió,
melynek tanuja voltál, nem volt éppen hasonlithatatlan, de végre is ez a
közönség nincs a kivételekhez szokva. Mindegy; a zengő czimbalomnak nem
sikerült a hallgatók művészeti igényeit kielégiteni; a pengő érczért itt
zengőbb szót kivánnak. Mégis, ez az elégedetlenség kissé tulságosnak
tetszik. Végre is. Alice megtette azt, a mit tőle vártak. Eljött és
megmutatta magát. Mi kell egyéb? Körülnézel, és észre veszed, hogy a
mulatságnak épp az a koronája, hogy a művészi elégedetlenségnek jogában
van ekképen nyilvánulnia; ilyen szabadon, ilyen lóhátról, és ilyen
kegyetlenül. Ez a plebejus visszatorlása.
Ah, a gárdatisztnek nem volt igaza! Az uraság csak addig tartott, a
meddig a máriás tallér. És nem volt igaza Alicenek sem, ha azt hitte,
hogy mikor minden elveszett, egy megmaradt: a név. Ez a pengő érczre
felváltott név ma már csak arra jó, hogy a plebejusgőg hozzátörülhesse a
kifizetett csizmát. Jaj annak a lehanyatlott névnek, viselje akárki!
És a czimbalmozó leány meglakol érte, hogy elhozta a nevét a nép
örömére. A plebejusnak elégtételére szolgál, hogy az a név eljutott ide,
de teljesnek akarja a gyönyörüségét, s meg akarja mutatni, hogy az a név
neki nem imponál, ha a művészetnek nem sikerült úri tetszését
meghóditania. A plebejusnak nem tetszik az a báli ruha, s a föl nem
adott disztinkczió. Végre valahára tehát módjában van kifejeznie a
százados gyülölséget. Büntetlenül senki se jár a pálmák alatt, s jaj
annak, a ki a népnek eszébe juttatja a soha sem látott pálmákat. Ez a
plebejus visszatorlása. A czimbalmozó leány meglakol azokért az ősökért,
a kik keresztül lovagoltak a szegények vetésén.
*
A nagyapád kővágó volt, s az országúton, forró nap alatt tördelte
kalapácsával a kemény sziklát, hogy megkeresse nyomorult zabkenyerét. Az
ükapád, ha nagy urat látott, ijedten kapta le báránybőr-süvegét, és
sokáig nézte az elvágtató kocsi nyomában támadt porfelleget. Hanem azért
megutálod magadban a plebejust, s azt mondod a jelenet láttára: „Szegény
leány!“
(1891.)