_Ő._
Hozzávetőleg számitva négy-ötszázezerre lehet tenni azoknak a 15–26 év
közötti hajadonoknak, özvegyeknek, elvált és el nem vált asszonyoknak a
számát, akik házmesterlakások örök clair-obscurejében vagy kisvárosok
napfényes utczáin (Besztercze-Naszód földjén virulván, a fővárosi
bolthelyiségekben pedig sorvadozván) minden eszme közül a
leghuzamosabban, mondhatni állandóan – mert naponta legalább tizenöt
órán át – a következő eszmékkkel foglalkoznak:
– Micsoda buta véletlen, hogy a budapesti kőszinházakban, de Bécsben és
Berlinben is, sőt Londonban, európai és ázsiai fejedelmek előtt,
Tündérlaky Sári, Delej Teruska, Rózsatőy Gitta, sőt Koczurek Iluczi
kreálják a legujabb világjáró operett Mollyját, Pollyját avagy Dollyját!
Mért éppen ők?! Hát az én alakom, hát az én hangom, hát az én sikkem?!
Tulajdonképpen nekem kellene Londonban, európai és ázsiai fejedelmek
előtt, a Pollyt énekelnem, a Monte Carlo grófné nevet valójában nekem
kellene viselnem, azok a toalettek voltaképpen az én jogos tulajdonaim s
az engem illető hódolatokat nem is zsebelné be a szerencsének ez az
érdemetlenül felkapott gyermeke, ha nincs: a buta véletlen, a buta
véletlen!…
A négy-ötszázezer hölgyből, a kik ma ezekkel az eszmékkel foglalkoznak,
negyven-ötven ki fog válni s négy-öt esztendő mulva ők lesznek a
különböző honi szinkörök primadonnái. Mert Londonig – hajh! – hosszu az
ut s a buta véletlen Thespis kordéját csak ritkán hajtja olyan
messzire!…
_Ő_ (az öt év mulva ünneplendő Molly, Polly vagy Dolly) a buta véletlent
jelenleg kedves papájában látja megtestesülve. Ez az ember az oka, hogy
neki még most sincsenek kétezer frankos fehérnemüi s huszonnégy-féle
pongyolája, hogy még most sem reggelizik pezsgőt s hogy az igazi életet
csak az Ohnet György ur regényeiből ismeri!
Kedves bátyját, a ki rojtos szélü mancsettákat visel, nem tartja egész
embernek. Tudja a kis fenyő, hogy vannak pálmák, a kik csak egész
ingeket viselnek, Heathtől hozatják a kalapjaikat s csupán azokat a
fiakkereket használják, a melyek ismert figurák az ügető versenyeken.
Egyelőre nagyon szereti a sört és a kovászos uborkát. Mindenkit rangja
alatt valónak talál, kivéve azokat a huszártiszteket, a kik az Arany
Griffben bezárt ajtók mögött szoktak mulatni. Nem ismeri őket, de érzi,
hogy ezek az ő világából valók. S ha vele szembe jövet, diszcsörtetéssel
üdvözlik, reagál. Komoly pillantásában benne foglaltatik a bezárt ajtós
mulatságokat megillető figyelem és elismerés.
Övé a jövő. Szerződni fog Zenőfalvy Pongráczhoz, s ha becses mamájával
megszáll a vidéki hotelekben, igy fogja beirni nevöket a vendégkönyvbe:
„Szivárvány Irma és anyja.“
A fővárosban kissé nélkülőzi az éjjeli zenéket és a banketteket, de
kifagylaltozza magát s barátságos a Ganz-gyár ama hivatalnokai iránt,
akik a nyári kritikákat irják. Julius közepén több napilapban
elhomályositja a legdivatosabb primadonnát. Ellenben nem igen lát a
nézőtéren Heath-kalapokat. A Heath-kalapok ilyenkor Ischlben vannak.
Mert Pest ilyenkor nem Pest, csak olyan Pest-féle. A szinkör sem
szinház, csak afféle szinház-nemü valami. Szegény kis fenyű, London oly
messze van!
_Zenőfalvy Pongrácz._
Titkos ambicziója, hogy mint szinházi szakértőt, rendezőnek
szerződtessék a Nemzetihez. A vidéken több ugyan a szórakozás, de az se
kutya, ha az embernek nincs egyéb dolga, mint kijárni a szinészházba
kvaterkázni.
Egyelőre egész nap a tenoristájával veszekszik s este, előadás alatt, a
közizlés elsatnyulásán kesereg. Gyülöli az operettet, de hiába, az
ördögnek is kell gyujtani egy-egy gyertyát s fényes kiállitással hozatja
szinre a _Száz szüzet_.
Minden szezónban négy-ötezer forint a deficzitje. Huszonhét év alatt egy
egész Kaliforniát vesztett el. Ha abbahagyná az üzletét, kölcsönökkel
szolgálhatna a Rothschild-csoportnak. De haj, a kit megcsipett a
művészet tarantellája!…
_A komikus._
Télen egy drogista czég utazója vagy jegyző Pest vidékén. Nyáron ismét:
a közönség beczézett kedvencze, a hogy az ujságok irják.
Erőssége: a kuplék. Jaj az anyósoknak és jaj a politikusoknak, ha ő
előszedi élczlap-reminiszczencziáit! Ezekért a vicczekért deczemberben
mindenfelől visszaküldöztek s egy párszor meg is égettek egy élczlapot,
most furorét csinálnak.
Vannak orrok, amelyekre semminő vicczért nem lehet haragudni.
_A páholyban._
Azért jöttek, hogy a szomszédban vacsoráljanak s előbb, a nagyobb jókedv
okáért, kifigurázzák a szinészeket.
Azon végzik, hogy belemelegszenek a mulatságba. Tehetségeket fedeznek
fel, megrostálják a kőszinházakat s végezetül rosszul vacsorálnak.
De azért meg vannak elégedve az estéjökkel s a jövő héten megint
eljönnek, ugyanezzel a programmal.
A tradiczió oly hatalmas! Egyik estéről a másikra már elfelejtődik, hogy
a naiva mily sokat igérő tehetségnek tünt fel s hogy odaát a liba mily
kevéssé váltotta be a hozzá füzött reményket.
_A földszinti ur._
Legkivált a fehér mellénye kedvéért jött. A mivel azt akarom mondani,
hogy neki telik kedve a fehér mellényében és nem viszont.
A fehér mellény hat. A szinpadi udvarmesternők és herczegasszonyok e
fehér mellény láttára álmodozókká válnak s vacsorákra gondolnak, melyek
örökkön álmok maradnak.
A fehér mellény pedig összetalálkozván egy másik fehér mellénynyel,
rövid eszmecsere után konstatálja, hogy volter Charlotte sokkal jobban
domboritott, mint e szinkör művészei. Ezután a fehér mellények
hazatérnek s meg vannak győződve, hogy kellemesen töltötték el az
estéjöket.
_A karzat._
Hol rejtőznek télen a szinháznak ezek az igazi rajongói, a kik ugy el
tudnak gyönyörködni a legutolsó operettek és bohózatok utálatos mókáin?!
Mennyi nélkülözésről beszél ez a vig hahota!
Kitörő vidámságuk a bizonyitéka, hogy ők még komolyan veszik a szinházat
s nem keresnek ott egyebet, csak lelki gyönyörüséget.
Tulajdonképen érettök van ez a bódé s érettök volna minden szinház. És
szegények, egész télen át nem juthatnak hozzá, hogy kielégithessék a
lelki szomjuságukat, mert a szinház drága s ők csak lelkiekben gazdagok.
Nincs az a rossz, ami ne volna jó valamire. Ne itéljük el a szinköröket.
(1896.)