„Tavasz! ó szerelem idénye, jöttöd mi bánatos nekem! Mi felhullámzó
érzeménybe szorúl el sóvár kebelem!…“ Puskin nem arra gondolt, amit
ilyenkor a cseresznye-virágzás idején, a nagyvárosi ember, ha egyedül
járva az utczán, mélázni kezd, az orosz költő szavaival ismételget
magában. De így vagyunk a poétákkal. Véres könyeket sírnak, míg –
valamint Árgirus Tündér Ilonát – megtalálják, kiküzdik gondolatuknak
egyetlen lehető formáját, s azt, amit ők pároszi márványból faragtak ki,
mi, az epigonok, mint hitvány anyagot átgyúrjuk a saját képünkre és
hasonlatosságunkra. Rá se ismernének a tulajdon szavaikra, ha minket
hallanának! A mi belőlük tovább él, az már nem az ő _én_-jök, hanem a
mienk; s figyeljük meg az ekhót, melyet támasztanak: nem az ő hangjukat
halljuk, hanem csak a magunkét.
A nagyvárosi ember is el-elsóhajtja: „Tavasz, ó, szerelem évadja, jöttöd
mi bánatos nekem!…“ – de nem úgy gondolja ezt, mint Puskin. Nem azért
mondja bánatosnak a tavasz jöttét, mert a tavasz neki már nem hoz új
szerelmet. A nagyvárosi merengő önzés nélkül szereti a tavaszt; önzés,
mellékes kivánságok nélkül sóvárog utána; szereti, nem mert ajándékhozó,
hanem magáért, mint a nagy gyermek szereti a szülőjét, a kitől nem vár
többé édes kedvességeket. És hiába sóvárog utána, mint a nagy gyerek, a
ki messze esett szüleitől. A tavasz jötte bánatos neki, hisz nem neki
jön! S tudja-e, hogy jön? Hallja, hogy megint tavasz van. Élettel teli,
zöld ruhát ölt ez a gyönyörű világ, a rügyfakasztó erő átjárja az egész
mindenséget, a nap mosolya melegebb, Gaea ismét fogamzik. De mit tud ő
ebből? Logika, következtetések utján, rájön, hogy így kell lennie. Már
hirdetik a tavaszi versenyeket. Ma, holnap, megnépesül a liget s viszont
látja a rég látott kisasszonyokat, virító ruháikban. Egyszerre
leányokkal és asszonyokkal telik meg ez a szomorú város; tarka
öltözetekkel, fiatal arczokkal, ragyogó szemekkel. Honnan kerültek elő
hirtelenében! Isten tudja. De virítanak és gyümölcsöznek.
Nagyszombaton, a feltámadás ünnepén – nálunk ez a legszebb napja az
évnek – az utcza megtelik a fiatal asszonyok teljességével… Ha a
feltámadás ünnepe után nyomon követed a templomokból kiözönlő tömeget,
mely az áhitat néhány percze után vagy másfél órára átadja magát a
sétálás örömének, a „látni és láttatni“ élvezetének: elálmélkodol,
látván, hogy az aszfalton hullámzó sokaságban mennyi az istenáldotta
asszony!… Mind a késő ősz és tél munkája volt ez a sok istenáldás? Úgy
látszik. A viszontagságos idő, a szélvihar és a kajüt szüke, mely
közelebb hozta egymáshoz még a gyülölködő Jázont és Medeát is, mindig
megkönnyíti a jó Isten munkáját. A férfi-embereken is meglátszik, hogy
tavasz van. Gunyáik eltüntek; ibolyabokrétákkal telik meg a város.
Tehát: tavasz van! Tehát valahol messze: lombkorona zöldel a fákon,
lágy, bársonyos fuvalmak kergetőznek a napfényben, valahol levegőt lehet
lélekzeni! Élni és meghalni ott!…
De mindez csak álom; talán nem is igaz, hogy vannak fák, van levegő, s a
tavasz még nem mitológia!… Fák! Hol lát a nagyvárosi ember fákat?! Ezek
a poros, csenevész kórók a széles utak mentén csak megannyi szomorú
felkiáltó jel, melyek panaszosan beszélik, hogy itt egykor természet
volt. S a mit beszí: nitrogén, oxigén, meg egy csomó minden egyéb, de
nem levegő.
Bizony nagy árt fizet érte, hogy ellentétben él a természettel, s
elektromos világosság mellett főkönyv, iktató könyv, vagy akármiféle
könyv felett görnyed, ahelyett, hogy kertjét mívelné, a hogy Voltaire
ajánlotta, vénsége teljes bölcseségében, s a hogy a nagyvárosi emberek
közül csak a londoni cselekszik, a napnak legalább egy részében. A többi
nagyváros lakóinak hiába a tavasz fuvalma; rabságából a legtöbb soha,
pillanatokra se szabadulhat. Akkor se, mikor a messziségből jött szellő
mágnessége, egyszer egy esztendőben, kivételképpen, a természet után
való vágyakozással tölti el petyhüdt, nyomorult tüdejét. Tudja, hogy itt
fog elszáradni tavasz, fák és levegő nélkül; itt fog élni és meghalni, a
miazmák és a vad lárma világában; élni, meghalni, s pihenni örökkön,
mint a nagyvárosok legnagyobb elzüllöttje, a szegény Poe Edgar, a ki
Baltimoreban, a boulevard földjében porlad, a város közepébe jutott
temetőben, a vasút és a villamos kocsik sínpárjai között.
Tavasz? Hátha csak mese az egész, mint a tündérek, Eldorádó és az örök
szerelem? Ott, a hol nemsokára az orgona nyílik s a hová a gólya már
megérkezett, vannak emberek, a kik nem sietnek ki a szél-fútta gátra,
köszönteni a levegőt! a levegőt!… – mint a hogy Xerxes katonái
köszöntötték a tengert – hanem napokon át a falaik között maradnak.
Vannak, a kiknek a Germinal nem mond semmit. A kik észre se veszik a
föld úrszineváltozását, csak azt tudják, hogy a munka kezdődik. A kiknek
fogalmuk sincs róla, hogy olyan világban élnek, a melyet még nem hagytak
el a régi, pogány istenek. Nyilvánvaló, hogy semmi örömük sincs benne,
amit a nagyvárosi ember úgy irigyel tőlük. S látván, mint özönlenek a
városba, verekedni a szinházi jegyekért, hogy meglássák a legujabb zenés
komédiát, egy pillanatra azt kérdi magától az aszfalton merengő: hátha a
tavasz csak a mi szegény fantáziánkban oly derüs, hátha mindez csak
ábrándozás, üres nosztalgia, mint a pálmáról álmodó fenyőé?!…
De nem, még itt, ezen az elkárhozott nagyvároson is végig csillámlik
valami ragyogás, a melyet máskor nem varázsol elő semmi ünnep, semmi
pompázás. Ha nincsenek fáink s ha levegő helyett csak port és füstöt
szivunk magunkba, a föld-istennőtől messze elszakadt lányok
tekintetében, arczuk szinében, egész alakjukon van valami szokatlan, a
mi rejtelmesebb minden spiritizmusnál. A feltámadást ünneplő leány-sereg
oly más, mint azok a kissé fáradt szépek, a kiket az utolsó bálban vagy
koncerten láttunk! A teint-jükön, a járásukban, egész megjelenésükben
van valami, a mit mintha a Botticelli képeiről hoztak volna magukkal. És
ezek az asszonyiságukkal páváskodó fiatal menyecskék! Ó mily szép ünnep
ez a Nagyszombat! A vén nagyváros arczulata egy napra mosolygóra válik;
valamije mégis csak maradt a tavaszból.
(1887.)