Mindennapos utam keresztül visz az Erzsébet-téren, ezen a parkot
majmoló, szánandó kis térségen, melyben sápkóros fák és egy nyomorék
pagodácska csúfolják a természetet és az architekturát. Olyan régóta
taposom kövecses, sarupusztitó homokját, hogy már meg se látom a bokrain
rágódó kórságot; el-elfelejtem szegénységét s czéltalanul bolyongva
dísztelen fasoraiban, néha-néha azzal áltatom magam, hogy kertben
vagyok. Olyan formán, a mint némelyik pillanatban elfelejtjük régi
czimboránknak minden untig ismert, rossz tulajdonságát s egyszerre csak
kellemesen érezzük magunkat oldala mellett, nem tudni: miért, s nem
tudni: meddig?
S mivel ez a néha kertnek képzelt, oktalanul megszeretett tér
innen-onnan hozzá tartozik már a legszűkebb honomhoz: a fölötte
ellebbenő kicsi események (többnyire luftballonok), melyek annyira
felizgatják a dajka-köröket és a kisded-kaszinókat, engem is érdekelnek.
Ha a térre új kisasszony érkezik – a ki három krajczárokat szed be a
székekre letelepedőktől – ha valamelyik kis Manó keresztül sétál a
virágágyakon és csődület kerekedik: mindez rám nézve ép oly nevezetes,
mint más halandónak egy trónbeszéd.
*
Régente a Twist Olivérek a Fagin-ok körmei közé jutottak és
zsebmetszésben nyertek oktatást. Akkor szánakoztunk rajtuk. Ma a
zene-vállalkozókhoz és a színház-bérlőkhöz kerülnek, a kik a szépre,
művészetre tanítják őket. S most már az ördög sem törődik velök. Pedig a
sorsuk nem igen vált jobbá; s a különbség csak az, hogy ez idő szerint a
művészet czéljaira használják ki csekély életerejüket, míg azelőtt
kicserzették a bőrüket egészen egyszerűen, minden szent czél nélkül.
A gyermek sohasem volt úgy kidobva a világba, mint a mi korunkban.
Sohasem volt akkora szerepe az emberiség nagy háztartásában, mint ma,
midőn a közös munkából aránytalanul nagy részt kell gyönge vállain
elviselnie. Azelőtt vadul, elhagyatva nőtt, mint az útszéli gaz; a mi
praktikus korunkat illeti a dicsőség érte, hogy ezt a növényt is
felhasználja a boszorkánykonyhájában. Az idea, hogy a gyermekben is
elégséges munkaerő van, hogysem a társadalom egyszerüen el legyen
nélküle, jórészben a mi időnké; bennünket illet e miatt a „szánom-bánom“
is.
Hajdan is voltak siralmas gyermekségek. Ott van a nagy Condéé, mely elég
ismeretes. Ötödfél éves korában bevonúl Bourges várába, hogy fölvegye a
keresztség szentségét: a kapunál négyezer polgár, s ezeken kívül
nemesek, papok, hivatalos személyek fogadják; a szegény gyereknek
tetőtől-talpig vasban öt szónoklatot kell végig hallgatnia, küzdve az
álom, s ösztöne ellen. Hanem azért tartja magát ünnepélyesen,
méltóságteljesen. S ötödféléves! Micsoda nevelés lehetett az, amely egy
egészséges érzésü kisdedet öt szónoklat végighallgatására
kényszeríthetett! Borzalom elgondolni!
De végre ilyen dolog egészen a korunkig, csak ritka kivétel volt.
Mekkora változás! Ha így haladunk, megérjük az időt, mikor az öt
szónoklatot nemcsak meghallgattatják, de el is mondatják a kisdedekkel.
A szellemi munkából már is ki kell venniök a részöket. S ma azok a
kivételek, a kik megszabadúlhatnak a teher alól.
Hogy mennyi munkaerő vesz ilykép kárba idejekorán, arra csak mostanában
kezd gondolni a társadalom. Soká nem törődött vele, hogy a hirtelen
nyereség nem ér föl a későbbi veszteséggel. A gyermekek túlterheltetése
azonban az alig múltban oly megdöbbentő eredményekre vezetett, hogy a
változás elkerülhetetlenné vált. Természetesen első sorban a jómódú
osztályok gyermekeiről gondoskodnak: az iskolai idő megszorításával. De
a gyárak apró munkásain is megkönyörült itt-ott a törvényhozás, s a
serdülés előtti időre nézve meghatározta a munkaidő legtöbbjét. Csak
azokról a gyermekekről nem gondoskodtak eléggé, akik nem komoly munka,
hanem a mulatságok gálya-rabjai. A legkevesebbet foglalkoznak azoknak a
gyermekeknek a sorsával, a kik még alkalmatlanok lévén az igazi dologra,
a szinházak, a czirkuszok, a mulatóhelyek csatornái körül senyvednek.
De immár ideje volna többet törődni azokkal az apró szerecsenekkel, a
kik idomtalan bakugrásokat követnek el az operában, az ál-szörnyekkel s
az állitólagos óriási békákkal, akik az „Ördög pilulái“-ban ődöngve
hordják az állat-jelmezek súlyos terhét, a czirkuszbeli kedvenczekkel, a
kik még alig döczögnek, s már életveszélyes produkcziókat kénytelenek
végezni, szóval mindazokkal, a kiket a mulatóhelyek jószivű közönsége
annyi szeretettel tapsol meg.
Vajjon megengedhető-e, hogy e gyámoltalan lényeket a gondatlanság, vagy
az árvaság védtelenül adja át a szinházak testet, lelket sorvasztó
levegőjének? Rendén van-e, hogy vállalkozó szellemek csapatostul
gyűjthessék az elhagyatottakat és a nyomorultakat arra a gyilkos
mesterségre, mely igazán megérdemelné a „kintornázás“ nevet?
*
A párisi Gaîté-ben a „Petit Poucet“-t adták. A színpad is, a nézőtér is
tele volt gyerekekkel. Hüvelyk Matyi dramatizált meséje, meg a
szemetkápráztató látványosságok oly nagy vonzóerővel voltak még akkor,
hogy az utolsó strapontin-eket is elfoglalták a kis Totó-k és az apró
Chérie-k, akik lelkesedve tapsoltak a hórihorgas Scipion úrnak, a
mulatságos óriásnak és szakácsának, a játszó Totó-knak, meg a színpadi
Chérie-knek. Csupa rózsaszín volt az egész ház: úgy a nézőtér, mint a
színpad, amaz a gyerekruháktól, emez a sok apró nyakig harisnyától.
(Ajánlom e szót a trikó helyett, a mindenáron magyarosítók szives
figyelmébe.)
Az előadás vége felé a színpadon némi zavar támadt. Valamelyik gépész
elvétette az időt, korán indította meg a maga gépezetét, a miből az
következett, hogy egy gyerek beleesett a sülyesztőbe.
Fölvitték a legközelebbi öltözőbe s ott lefektették egy
toalett-asztalra. Aztán elszalasztottak orvosért.
Az orvos késett. Jó lelkű figurante-ok régi divatú kuruzsló szerekkel
igyekeztek életre kelteni, sejtelme nélkül annak, hogy már egy holtra
váltat élesztgetnek. S ezalatt a felügyelők minden tiltakozása ellenére,
a játszó-gyermekek félmeztelen costume-jeikben besompolyogtak a szobába
s körülvették szerencsétlenné vált társukat.
Valamelyik asszony (costume-ben és igen hiányos costume-ben, éppen mint
a többi) le akarta bontani a maillot-t a szegény kis teremtésről s
előkerestete a ruháit. Talán azt gondolta, hogy ezzel könnyit rajta,
vagy tán megérezte, mily kiáltó, bántó ellentét van a halál komolysága
és a szemérmetlen jelmez között, mely nevetve árulta el az összetört kis
test félig fejlett idomait. A kisérlet nem sikerült.
Ezalatt a gyermekek összedugták a fejöket.
– Ez a nagy Bertha – szólt egyikük. – Tudod, a kinek a második
balett-mester udvarolt.
– Én ismerem – szólt a pajtása, – Richardnak azelőtt viszonya volt vele.
– Mindig mondtam, hogy így jár – erősködött egy hosszú vézna fiú, az
áldozat fejénél.
– Negyven sou-ja volt, ha mondom…
– De bizony csak harmincz.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Mire az orvos megérkezett, a gyermek meghalt. Akkorára megjött a huga
is, a ki az eset alatt a színpadon tánczolt.
Csöndesen pityergett s a köny lassankint megolvasztotta arczán a
festéket.
– Ugyan miért bőg ez a kölyök? – kérdezte egy felügyelő. – Színpadra,
kezdődik az ötödik felvonás!
Megtudtam, hogy ez a felügyelő a legjobb családapa volt a világon, a ki
példásan nevelte fel hat kiskorú gyermekét.
(1886.)