Az utazó, aki egy hónapot tölt Velenczében, – föltéve, hogy sem különb
sem alantasabb, mint akármelyikünk, – csaknem ugyanolyan benyomásokkal
fog hazatérni, mint egy másik vagy egy harmadik, a ki két hónappal vagy
két évvel azelőtt járt ott. El fog telni a San-Marcoval és a
Campaniléval, lelkesülni fog a fényes multon és merengeni a szomoru
jelenen, többet vagy kevesebbet hazavisz a helyi szin emlékeiből és ha
irodalmi hajlandóságai vannak, kérődzeni fog azokon a verseken, a melyek
Velencze bűbáját éneklik meg. Legalább az utleirások, ha a lagunák vén
kisasszonyáról szólanak, egytől-egyig ugyanazt a hangulatot fejezik ki.
Hogyha ugyanezek a vándorok – talán épen egy időben – Londont járják
meg, már nem fognak olyan egyformán szólani. Egyik fenségesnek, másik
sivárnak látja ezt a különös világot. Egyiket csodálatra kelti a mesés
gazdagság, másikat megdöbbenti a hihetetlen nyomor. Hanem a főbenyomásuk
mégis ugyanaz lesz: az angol sajátságok mindig megteszik biztos
hatásukat. Az utasok el fognak telni a nagyság érzetével; az egyikre
talán nyomasztólag, a másikra ellenben fölemelőleg hat mindaz, a mit
lát, a végeredmény egy lesz: valami abból a kábitó hatásból, a melyet
csak a végtelen nyujt. Természetesen csakis olyan utazóról lehet szó, a
kire nézve a tanulási kötelezettség nem volt egészen holt betü, s a ki
egy nagy városban nem csak csupán azt látja meg, hogy az utczák nevei a
kapuk felett vagy az utcza sarkokon vannak megjelölve. A Daudet
hollandija, a ki keresztül-kasul bolyongja a világot és sehol sem képes
egyebet észrevenni, mint hogy mennyibe kerül a burgonya más és más
vidékeken, nagyon sokadmagával létezik ugyan, de azért nem jöhet
számitásba.
Gondoljunk olyanokra, a kik meg vannak áldva némi érzékkel a látni valók
iránt, kérdezzük meg őket, milyennek találták Párist, és a
legképtelenebbül ellent mondó, a legnevetségesebben különböző válaszokat
nyerjük. Azon az egy dolgon kivül, hogy ama bizonyos kis fejü, hosszu
nyaku, kőből faragott fehér személy, a kit a Louvre nevü tenger nagy
épületben láthatni, szóval a milói illetőségü Vénusz kisasszony, igen
helyes jószág, – aligha fognak egyébben megegyezni. Lesz olyan, a ki
sipogni fog az elragadtatástól, mint Loudanné asszony az „Unatkozó
világ“-ban; találkozik olyan, a ki mindent kicsinyesnek lát s
minduntalan megkivánja az otthont, – s minden árnyalat, a mi csak e két
különböző vélemény közt képzelhető, meg fogja találni a maga szónokát.
Azoknál, a kik Párisért rajonganak, csak azok vannak többen, a kiket a
szajnaparti Babylon őszinte, vagy meg nem vallott kiábrándulással
töltött el. A vidéki franczia, a kinek Páris vallása, hite és üdvössége,
elbocsátja maga mellől Deniset, s e fiatal leány a „Bonheur des
dames“-ból sötétnek, nyirkosnak és ijesztőnek találja a nagy várost, a
melyről azelőtt legendákat hallott beszélni. Leilov Tatyána – a Rod
Edouard hősnője – elhagyja az orosz sivatagot, hogy az álmodott világban
élhessen, és ime a latin negyed fülledt szobáit, homályos
pincze-boltjaival, a hol elzüllött lények lesik a dicsőséget s
fogyasztják az izetlen kenyeret, szomorubbnak találja az elhagyott,
kietlen pusztánál. És a Marais-negyed, a Faubourg Saint Antoine
vendégei! Kezdjük a Grand Hotel, s végezzük a „Husos fazék“ idegenein, –
változatosabb véleményeket fogunk hallani Párisról, mint egy
miniszterről, a ki a várakozóknak még csak felével végzett. Elmondják
tündérinek s leirják borzasztónak; s azok, a kik leghiggadtabban szólnak
róla, bevallják, hogy nagyon érdekes. Mint egy szép asszonynak, a ki
sokat beszéltet magáról, Párisnak sok imádója és sok rágalmazója van. S
néha maguk az imádók a rágalmazók.
Hanem a jóhiszemü idegenek is, a kik hamar belátják, hogy Páris jobb
mint a híre, más és más benyomással távoznak el a Szajna mellől. Igaz,
hogy e hangulat-különbségekből le kell számitani az egyéni
praedispositiókat. Sok függ a szemüvegtől, s még több attól, ép lélek
lakik-e a szem mögött. Ebben a csodás városban van valami olyan erő,
mint a Mirza Schaffy borában:
Aus dem Feuerquell des Weines
Sprudelt Schönes und Gemeines
Nach dem eig’nen Werth des Zechers,
Nach des Trinkenden Begabung.
In Gemeinheit tief versunken
Liegt der Thor vom Rausch bemeistert;
Wenn er trinkt – wird er betrunken,
Trinken wir – sind wir begeistert.
Páristól is meg lehet ittasodni, és az ittas ember nem láthat tisztán.
De honnan van, hogy olyan diszharmonikusan hangzanak a lelkesültek danái
is?
Mint az az óriási sziklafal, mely a délamerikai vándornak egyik oldalról
térdelő ember alakot, másfelől oroszlánfőt, s egy bizonyos pontról nézve
roppant keresztet mutat, Páris szellemi és anyagi élete, a
legkülönbözőbb képekben tünik fel, a szerint, a mint a véletlen egyik
vagy másik környezetbe jutatja a kiváncsi idegent. Minden kerület
egy-egy külön világ. Néhány száz lépésnyire a rokkantak palotája mögött
alig lehet elhinni, hogy nem messze ettől a némaságtól, a nagy
boulevardok Párisa zajong. Egy társaságban, a hol néhány miniszteri
hivatalnok és egy pár kereskedő családja kerül össze, aranyért sem
találni egy olyan párisi nőt, a minőkkel a regényirók nem tudnak
betelni. A külső boulevardok körül, egy est a Françaisban oly
legendaszerü valami, a miről még az unokák is beszélnek. Sőt az a kisebb
kör, a szorosabb értelemben vett Páris sem mutatja azt a képet, a mely
oly elevenen és oly állandóan él a legmesszibb képzeletekben. Ennek az
élete oly gyors, forgása oly hirtelen, hogy képe szüntelen változik,
mint az elbüvölt Proteus alakja. Annak a világnak, a melyet a második
császárság történetirói festettek, ma már csak a romjai vannak meg. A
commune, mely elégetett egy sereg épületet, eltemetett egy darab tipikus
életet is. És ez az átalakulás folyton tart, s halad kábitó sebességgel.
Napról-napra egy darab élet tünik el; valaki meghal, s alig jut eszébe a
többinek, hogy utolsó példánya volt egy tipusnak, a mely pár évvel
ezelőtt még ezer és ezer alakban volt ismeretes. A Gambetta Párisa, a
bosszut lihegő, megtorlásra készülő Páris már nem létezik.
Az uj nemzedék tanul a németektől; a metafizikát bujja s reformálja a
katonaságát. Az a kizárólagosság, a melylyel Páris egykor elutasitott
magától mindent, a mi nem a saját termelése volt, mindennap veszit
merevségéből. A reactió szembeszökő: az égő gyülölet, a melyet
változatlanul táplál az angol nemzet iránt, a hagyományos, örökletes
gyülölet nem akadályozza meg többé a jó párisit, hogy mindenben utánozni
ne kezdje gyülölt szomszédait. A szinházak előveszik Shaksperet, s az
iró-népség esküszik az orosz irókra. Az orosz iránti szimpáthia, annak
ellenére, hogy a politikai számitás, melylyel Páris Pétervárra
kacsingatott, nagyon naivnak bizonyult, erősebb mint valaha. Minden
hullámzik s holnap talán eddig nem ismert erők fel fogják forgatni az uj
rendszert, de a nemrég még exclusiv Páris ma már eclecticussá lett.
Még mindig olyannak festeti magát, mint a milyennek valaha Balzac
rajzolta. Kaczérkodik azzal, hogy veszedelmesnek lássák. Szereti, ha
rettentőnek tüntetik fel, ha büneit és kicsapongásait emlegetik, mint
egy vénülő gavallér, s a mellett igen eszesen viselkedik. A
német-spanyol viszály idején jónak látta a világot meglepni azzal, hogy
hét lakattal elzárja a nemzeti hiuságot s ravaszul hallgatott, amikor
esztelen hősködést vártak tőle. Lesték, hogy mint egy agyalágyult öreg
tábornok kiabáljon: „Hol a kardom, hol a kardom?!“, s Páris
vezérczikkeket iratott a kereskedelmi kérdésekről.
Hanem – a morális élet?
Egy félszázadon át száz és száz iró másolta le Balzacnak azt a képét, a
melyet az „Aranyszemü lány“-ban Párisról festett. Leirták „pokolnak, a
hol minden füstölög, ég, fénylik, lángol, gőzölög, kialszik, ujra
kigyul, szikrázik, recseg-ropog, s elemésztődik.“ Elmondták, hogy „a
párisi ugy él, mint a gyermek. Morog mindenért, megvigasztalódik
mindenen, gunyolódik mindennel, elfelejt mindent, megizlel mindent; a
mit lát, birni akarja, s aztán elhagyja gondtalanul; eldobja királyait,
hóditásait, dicsőségét, bálványait, legyenek azok bronzból vagy üvegből,
amint elhajitja a kalapját s kidobja az ablakon a vagyonát. Nincs igazi
rokona, csak az ezer frankos bankjegy, nincs más barátja, csak a
zálogház. A párisi világában senki sem felesleges. Erkölcstelen,
hirtelen, érzéstelen világ az, melyben nincs más uralkodó, csak: az
arany és a gyönyör.“
És Páris, a „tulságos étvágyu“ Páris, tetszik magának azzal, hogy még
mindig ilyennek tünik fel. Most is örömest kaczérkodik a szörnyü
bűnökkel, s nem bánja, ha rosszabbnak tartják, mint a milyen. Ez is egy
formája a hiuságnak, mert azt a megelégedést rejti magában, hogy „nekem
az sem ártana, ha ilyen volnék is.“ Mint a gyermekek, az asszonyok és az
irónépség szokták, a nagy város örül ennek az ártatlan kis mulatságnak.
Teszi magát, mint ha nagyon elfoglalnák komoly ügyei: a rettenetességek,
és mikor évenkint a Montyon dijat kiadják, az erényes vidékre
megelégedéssel és szeretettel mosolyog, mint a hogy az iskolai dijat
nyerő kis leányra mosolyog a nagymama, a kinek egy kissé viharos mult
van a háta megett, de aki azért örömmel emlékszik vissza a régmult
időre, amikor maga is fehér ruhácskában remegett az erénydijért.
Pedig hát azért, hogy a Montyon dijat ki lehessen adni, nem is volna
szükséges mindig a vidékre menni. Páris rengeteg labyrintusában van
akárhány zug, a hol mit se tudnak azokról az erkölcsökről, melyeknek Gyp
volt a moralistája, a hol az ó-divatu erény, az önfeláldozás és a
részvét szerényen összebujnak, mint a cserje közt egy csomó vad virág, a
mely terem és nyilik ápolás nélkül és mit sem tud arról, hogy finomabb
illata van, mint az üvegházak halvány növényeinek.
Párisban van néhány ezer apácza, a kik sebeket mosnak, fekélyeket
kötöznek tisztába s hallgatják az őrültek istenkáromló, döghalált lehelő
beszédeit egy szemhunyoritás, egy arczmozdulat nélkül. Miért? hogy
kenyerük legyen? vagy hogy mindig szeliden mosolygónak lássák az
irgalmas kalazanti József arczát, a kinek képe szobájuk egyetlen
ékessége?
Mert, különös, ezeknek a képeknek, melyeket együgyü kéz festett, még
mindig varázsa van. És ha betévedünk egy hotelbe, a Szajna balpartján,
közel a boulevard Saint Germainhoz, nem fogunk nevetni a naiv szenten, a
kinek képe ott függ a falon, krajczáros keretben. Az a szent már csoda
dolgokat müvelt.
A ház rideg, szomoru külsejü. A diákok zaja már nem hallik oda; a
feltünően tiszta lépcsőkön nagyon csöndes, nesztelen lépésü emberek
járnak. Itt mindenki korán kel és korán fekszik, s a table d’hôte-nál
asztaláldást szoktak suttogni. Ez a „Hôtel des Saints Pères“, a hová
rendesen csak papok szállanak, mikor keresztül utaznak Párison, hogy
tovább menjenek távoli világrészekbe, beszélni egy itt már nagyon
ismert, divatját mult legendáról.
Valóságos központ ez az épület: alig van franczia pap, a ki meg nem
fordult volna ott. Ebbe a házba lép először az Afrikából érkező s innen
megy hosszu utjára az ausztráliai misszionárius. S van eset, mikor e ház
vendégeiről hallhatni egyet-mást, a mi nem válik Páris szégyenére.
A köztársaságnak nincs szüksége a papokra, de talán nem volt rá nézve
minden haszon nélkül az a pap, a ki gyakran fordult meg itt, s a kinek
nevét igen sok franczia katona emlegette akkor, a mikor Roussel abbét,
az auteuli árvák apját egy pár hálás növendéke megünnepelte. Lehetett rá
élczeket faragni, mert hisz ezer számra voltak gyermekei. Az érdemes
öreg ur találkozhatott e házban egy másik pappal, a ki azért halt meg,
mert ugy gondolkozott, hogy az aixi érseknek ott van a helye ama hivei
mellett, a kikhez legközelebb a halál – a döghalál! – s a kik legjobban
rászorulnak vigasztalására. Ha Forcade érsek fegyvert viselt volna és
nem talárt, hősnek mondták volna. S a „Hôtel des Saint-Pères“-ben
szokott megszállani az a falusi pap is, a kinek az egyszerü gondolatai
egy sereg kitünő iró csodálatának a tárgyai voltak s a ki csak nagy
ritkán látta Párist, hogy a quai-n egy csomó ócska könyvet szedjen
össze. Joseph Rouxnak hivták ezt a papot. „Oly név – mondták róla a
Hôtel des Saint-Pères“-ben – a mely ma nagyon közönséges, hanem a melyet
meg fognak jegyezni. Pascal és Vauvenargues óta nem volt
Francziaországnak irója, a kinek szomoru hite magasztosabb gondolatokat
sugalt volna.“ És csakugyan nem volt senki, a ki a paraszt egyszerü
lelkét jobban ismerte, s hatalmasabban magyarázta volna, mint ez a
remete, a kinek minden olvasmánya néhány moralistából s a szent atyákból
állott. A kép, melyet a franczia parasztról mutat, nem nagyon
vigasztaló; rossznak és kemény szivünek mondja, mintha csak igazolni
akarná, a mit Zola a „Faute de l’abbé Mouret“-ben a parasztról mondott.
Hanem azért ennek az aljas, hazug, önző lénynek mindig szabad bejárata
volt a szivéhez. Mert hát a szent képek megtanitanak a bocsánatra, ha a
moralista könyörtelen is.
Roux abbét a könyve egyszerre hiressé tette, a minek az lett az első
következménye, hogy tanszéket kináltak neki Páris egyik legelőkelőbb
iskolájában. Nem fogadta el, a minek megokolásául nagyon sokat tudott
mondani. S meglehet az tartotta vissza, a mit elhallgatott: hogy el
kellene hagynia azokat a szegény ördögöket, a kiket oly nyomorultaknak
mond, s a kiknek aljassága nem gátolta őt, hogy pazarul ne ossza szét
köztük szivét, a mire a földhöz ragadtaknak annál nagyobb szükségük van,
mivel maguknak ugy sincs, a szerencsétleneknek.
Erről a három papról igen sokat beszéltek a „Hôtel des Saint-Pères“-ben,
olyanok, a kik semmit sem tudtak arról, hogy melyik ló nyerte meg a
Derbyt, s a kik mégis azt hitték, hogy ők Párisban vannak.
(1885.)