A büntetőtörvényszék előtt egy rongyos ember állott, a ki egy bokréta
kisebb-nagyobb, betöréses lopás után, végezetül ölt: lopott pénzen
szerzett revolveréből négy golyót lőtt ugynevezett feleségére, egy hozzá
hasonló, nőnemü páriára. Az aszony meghalt s a rongyos ember birái elé
került, akik előbb egy kissé meglepődve, utóbb egy kissé megilletődve s
végül kissé zavarodottan hallgatták a rongyos ember zokogó vallomását.
Az érdekes ebben az ügyben az volt, hogy a vádlott, aki életének egy
harmadát a fegyházakban töltötte, aki ugy ismeri az igazságszolgáltatás
külömböző rendü és rangu zárkáit, mint mi a szinházak folyosóit, aki ugy
lopott, mint a hogy a madár dalol, s mi ibolyát vásárolunk az utczán:
nyilvánvalóan nem haszonlesésből ölt. Egy czéda nőszemélyt pusztitott
el, nem érdekből, nem is hirtelen felindulásból, hanem mert meg akarta
torolni azt a _morális_ sérelmet, amelyet ez a némber követett el rajta,
amikor érdekből feleségül ment a sokszorosan rabviselt emberhez.
Hitelt kellett adni vallomásának, mert amit előadott, összevágott
azokkal a dolgokkal, amiket a vizsgálat tényeknek fogadott el. Az utczán
megismerkedett egy leánynyal, akit munkásnőnek nézett. Az utczai
leánynak férjre volt szüksége, mert a rendőrség el akarta tolonczolni;
egy budapesti illetőségü embert keresett, aki elismerje a feleségének,
hogy valamiképpen maradása lehessen itt, a nagy piaczon. A naiv tolvaj
lépre ment. Azt mondja, vonzódott a leányhoz, s az erkölcsi
megtisztulást kereste ebben a házasságban. Más életet akart élni, mint
annakelőtte, s meglehet, csakugyan az volt a szándéka, hogy ezentul
kevesebbet fog lopni, ellenben többet fog dolgozni, mint rocamboleos
ifjuságában cselekedte volt. A mosdó persze olyan mint a törülköző; a
lakodalom azon mód ment végbe, ahogy a megismerkedés. Abban állapodtak
meg, hogy, házbér hiján, külön fognak lakni, hónapos szobákban; s a
nászéjt a férj a rabsegitő egyesület menedékházában, az asszony pedig
alighanem az utczán töltötte. Kevéssel utóbb a rongyos ember rájött,
hogy a felesége szobájában nemcsak egér motoszkál, hanem emberi lakó is,
s megtudta, hogy ez a lakó feleségének már régi ismeretsége. Végre
kiderült az is, hogy a szóban forgó lakó csak románcz, s az asszonynak
naponkint egész regényei vannak, olyan regényei, amelyeknek a czime
mindig zolai, s mindig igy hangzik, hogy: „A pénz.“ Erre Antal
„elhatározta“, hogy megöli Borbálát. On revient toujours à ses premiers
amours. Ujra lopott, de a lopott pénzen revolvert vásárolt, s mint azok
a spanyol hidalgók, akiknek kilencz előnevük, tizenkilencz csatában
kapott sebhelyük és huszonkilencz ősük van, _megtorolta férji
becsületét_.
Ez nem tréfa. Nem a vér szólalt meg benne, a huszonhét esztendős, ifju,
állati vér, mely nem türi az osztozkodást, hanem egészen a magáénak
követeli párját, legyen bár közös illetőségi helyük maga a csatorna. A
pocsolyában hentergő rinoczerosz, lehet, hogy szerelmes; a vadkan,
tudjuk a természet-históriából, monogám és féltékeny. A mi rongyos
emberünk nem volt se szerelmes, se féltékeny. Egy szóval sem állitja,
hogy nem tudott volna e nélkül az asszony nélkül élni; sőt e tekintetben
olyan türelmes volt, hogy azt, akit egy városrész ismert, ő, a
fegyházból jött, naiv Raymond de Nanjac soha, egy perczre sem mondhatta
a magáénak. Csak feleséget keresett az utczai ideálban, nem szeretőt,
kinek a csókja édesebb, mint a többi tolvajnőé.
Nevet és – ó, minden emberi dolgok örök relativitása! – „társadalmi
pozicziót“ adott ennek a személynek, s cserébe nem kapott érte egyebet,
csak igéreteket és biztatást. A dühnek, hogy becsapták, hogy kitünő
portékájáért, a fegyházakban hirhedett névért, nem kapott semmiféle
viszontszolgáltatást, bizonyára része volt benne, hogy bosszuállásra
gondolt, de ez a düh nem magyarázza meg, hogy Antal leszámolt az egész
életével, s ölt, történjék vele azután akármi. El kell hinnünk, hogy
ebben a zavaros, semmikép se tiszta elmében valami aféle gondolat
villanhatott meg, hogy neki a férfiui méltóságában megsértett erkölcsi
rendet kell megbosszulnia, hogy meg kell torolnia valami, emberségében
és férfiasságában esett gyalázatot, hogy helyre kell állitania valami
morális egyensulyt, melyet az zavart meg, hogy egy proskribált nő
behálózta őt, a kiérdemült betörőt s olyan szégyent hozott a sok
fegyházat látott névre, amely szégyen csak vérrel lehet lemosni.
Az emberi lélek, sőt a félig emberi lélek is kifogyhatatlan a
meglepetést keltő, a regényirók fantáziáját megcsufoló, nehezen érthető
s még nehezebben elemezhető motivumokban. Ki hinné el egy regényirónak,
hogy az oly mélyen romlott emberi lélek, mint a minő egy professzionátus
tolvajé, eféle gondolatokkal lehet terhes? Ki hinné el neki, hogy mikor
a _mari complaisant_-ok olyan nagy számban szaladgálnak az ujdivatu
regényekben, akadhat négy csillagos, sőt V. S. O. P. tolvaj, akinek a
„férfiui becsületén“ ejtett gyalázat nem Hekuba, hanem százszorosan
nagyobb dolog, mint mindama gyalázat, amelyet jól kiérdemelt?! Antalt
azért, hogy a felesége ismeretségben áll a rendőrséggel, az a környezet,
mely barátilag hunyt szemet lopásaira és betöréseire, aligha nézte volna
le tulságosan, és Antal mégis meg volt győződve róla, hogy olyan szégyen
esett rajta, amelyhez képest a többi mind csekélység. A kloákában is
őriznék az emberi önérzet és a férfiui méltóság impulzusait?!…
Könnyü elvégezni, hogy a ki eféle motivumból öl, az akármennyire
elzüllött is, nem romlott meg végképen, de az erkölcsi érzéknek ezzel a
maradékával is bajos összeegyeztetni a professziós tolvajságot, a
humoros enyveskezüséget. Az a teljes cinizmus, melyet Antal az „Enyém,
Tied, Övé“ dolgában vallott, nem igen szokott együtt járni még bizonyos
zsivány-becsülettel sem. És igy történt, hogy Antalt sulyos büne
kevésbbé silánynak tüntette fel birái előtt, mint humoros antecedenciái.
Ez a bün volt egyszersmind a legfőbb mentsége is. Ez a bün tette
hihetővé azt az enyhitő körülményt, hogy jobb utra akart térni s hogy
bizonyos megtisztulásra vágyott, amikor házaséletre akart lépni az
utczák leányával. Sorsa tehát nincs tragikum nélkül, mert ime, az első
tisztességes vágyakozása okozta, hogy ő, ki előbb vigan pillangóskodott
a fegyházak körül, most végképpen, életfogytig a fegyházban marad; de
nincs tanulság nélkül sem, mert meglepően példázza, hogy a keresztény
türelem sohase pazarlás, még akkor se, amikor a csatornák
legelzüllöttebb nyomorultjai felett itélkezik a földi Igazság.
(1898.)