Megszégyenüléssel és köteles tisztelettel olvastam el azt a szigorú
itéletet, melyet a _Kaméliás hölgy_ nagynevű szerzője mondott ki ránk,
balgatag, javíthatatlan dohányzókra. Ezt a kemény kritikát Tolsztoj Leó
grófnak köszönhettük, a ki franczia nyelven könyvet adott ki _Az alkohol
és a dohány_ fogyasztóinak a megalázására. A könyvet még csak elviselték
volna a dohány barátai, azzal vigasztalódva, hogy: „Ki olvas könyvet?!“…
De azt a czikket, melyben Dumas fils ráduplázott a czipő-foltozó próféta
dörgedelmeire, már elolvasta az egész világ. A _Figaro_ eljár a
czivilizált földrész minden tájékára; s a hol ez a világlap megjelenik,
ott mindenütt sokat beszéltek erről az érdekes anathémáról. Annyi
bizonyos, hogy mióta I. Jakab, a tudós angol király, megirta
Misocapnos-át s mióta IV. Amurát karóba huzatta a tetten ért
dohányzókat: azóta, ama sok megtámadtatás közül, melyben a dohány
részesült, egy sem okozott nagyobb szenzácziót, mint a nagy orosz és a
nagy franczia kirohanása. Tabago füvének minden időben voltak nagyszámu
s konok ellenségei. Las Casas nem győzött eléggé álmélkodni a Columbus
és a Cortez embereinek ostobaságán, a kik – minden igaz ok nélkül –
jónak látták utánozni az indiánokat, s a szentnek mondott fű egy-egy
göngyölegét a szájukba vették és meggyujtották. S alig kezdték füstölni
az angolok a Sir Francis Drake legelső, Európába hozott dohányleveleit,
már megjelent egy gúnyirat: _Tabacco battered and the Pipe shattered_,
melyben az emberséges Josué Sylvester ugyancsak neki rohant a füstölés
hóbortos divatjának. És kevéssel rá, hogy Nicot János, a nagy műveltségű
diplomata, Medicis Katalin előtt a dohány gyógyító hatásairól tartott
előadásokat (a királyné füvének egyéb jó tulajdonságait még nem
ismerte): egész tudós tábor verődött össze, mely egyik kötetet a másik
után produkálta, hogy a megtévesztett emberiséget a dohányzás káros
következményeire figyelmeztesse. A félelmetesen tudományos Lepsius,
Braun, Courtigi és Fagon mesterek egymás után bizonyítgatták, hogy a
dohány kiszárítja a beleket, árt az agyvelőnek és megröviditi az életet.
A dohány nem pusztult bele ebbe a sok támadásba, de ma épp annyi
ellenséget számlál, mint hajdan. A mai támadók persze körülbelül
ugyanazt mondják, mint a régiek. Depierris doktor szerint a dohány
emésztési zavarokat, ideggyöngeségeket, szédüléseket okoz; árt a
tüdőnek, a gyomornak, a szivnek, a szemnek, a halló érzéknek, az
agyvelőnek, s különösen az emlékező képességnek. Beau doktor szerint a
nyelvrákot a dohányzástól kapni. Millot doktor azt erősiti, hogy a
mértéktelen dohányzás praedestinál az agylágyulásra. Johnston doktor
szerint a pipázás megrázkódtatja az idegrendszert. Rouillard és Mérat
doktorok úgy vélik, hogy a dohányzás hülyeséget idézhet elő. Szóval
meglehet, hogy még a lábfájásoknak is a dohány az okozója. Mindez
azonban nem akadályozza meg, hogy a Cubában gyártott 250 millió szivar
el ne fogyjon, s a dohányzás ellen koronkint megeresztett filippikák nem
igen csinálnak szenzácziót. Mert, úgy látszik, az ördög nem olyan
fekete, mint a milyennek festik; s a statisztika nem bizonyít a tudósok
mellett. Az egészségi viszonyok legalább sehol sem sulyosbodnak a
dohányzás terjedésének arányában; s az élettartam átlag-számát ez a
gyilkos szokás nem kisebbítette. Ha tehát egy-egy új ember akad, a ki a
dohányzás veszedelmével fenyegetőzik, az nem igen kelt föltünést, hacsak
ama társaságban nem, mely a dohánynyal való visszaélés korlátozása
czéljából alakult. De Dumas másféle nézőpontból kritizálja a dohányzást,
s anathémáját, melyet akkor dörgött el, mikor Tolsztoj könyve sorra
megszólaltatta a dohányzás valamennyi ellenségét, éppen ez teszi
érdekessé.
Mert hogy a _Kaméliás hölgy_ szerzője mindig kártékonynak és
veszedelmesnek tartotta a füstölés örömét, ez már korábban is ismeretes
volt. A mikor „a dohánynyal üzött visszaélések korlátozására“ alakult
társaság megszavaztatta a dohányzásról Francziaország összes jelentékeny
iróit, ezek közül egynek a szavazata sem volt oly lesujtó a _vega_-kra
(a cubai nagy dohányültetvényekre), mint éppen a Dumas fils-é. A _Livre
des fumeurs_ feljegyezte az összes meginterviewoltak nyilatkozatait. S
ezekből kiderül, hogy a franczia irodalom kitünőségeinek igen nagy
többsége halálos ellensége volt a dohányzásnak. Jules Sandeau-t kivéve,
a ki azt tartotta, hogy minden férfi a ki nem dohányzik, tökéletlen
ember, nem is igen találkozott franczia iró, a ki _Villar y Villar_-nak
meg _Carjaval_-nak valami nagy barátja lett volna. A régebbiek közül
csak Théophile Gautier volt még a dohány pártján. Az ujabbak között meg
mindössze három nagy iró akadt, a kik dohányzóknak vallják magukat, s a
kik úgy nyilatkoznak, hogy eddig még nem volt okuk megbánni ily módon
elkövetett vétkeiket. Ellenben rendkivül sokan vannak közöttük, a kik
soha se vettek szájukba még csak egy czigarettát se s még többen, akik
valaha nagy dohányosok voltak, de életük utolsó éveiben keservesen
megbánták, hogy Havannára csak rá is gondoltak. Feuillet, Augier nem
győztek eleget panaszkodni, hogy mennyit kell szenvedniök, a miért
egykor oly istentelenül füstöltek. Edmond de Goncourt elbeszéli, mekkora
migraine-jei, mily sűrű szédülései, s mit én tudom, minő bajai vannak, s
mindez csak azért, mert fiatal korában úgy csibukolt, mint egy török.
Ezek a _mea culpá_-k tele vannak átkokkal, melyeket az idézett jelesek
csőstül zúdítanak rá a mérges, ördögi fűre. Ah, édes a szívása, de
keserű az utóize a gonosz _Villar y Villar_-nak! Pedig tán nem a szivar
gonosz, hanem az öregség. Ezek a panaszkodók, a „szánom-bánom“
kijelentői, mind egy szálig öreg emberek. S bizony a vénség soha se
rózsás, jőjjön viharos vagy jőjjön kristálytiszta multra.
Azok persze, a kiket a hosszú czimű egyesület megszavaztatott,
mindannyian csak higiénikus nézőpontból kritizálták a dohányzást, Dumas
fils-szel, a havannák legintranzigensebb ellenségével egyetemben. De
ezekben a nyilatkozatokban nem volt semmi nevezetes. Hogy a dohányzás,
mihelyt szenvedélylyé válik, kártékony lehet, mint minden szenvedély, s
hogy a mértéktelen füstölés előidézheti az összes felsorolt
funkczionális zavarokat, azzal, ilyen illusztris emberek bizonygatása
nélkül is, tisztában lehetett a világ. Valamint tisztában lehetett azzal
is, hogy a sötét képek, melyeket az említett tudós doktorok a dohányzás
káros hatásairól festettek, meglehetősen túlzottak. Mert hisz, ha
tökéletesen igazuk volna, háromszáz esztendő óta már kipusztult volna a
világ. És ellenkezőleg, csak a dohányföldek pusztultak ki. Mert például
az az első rangu minőségü dohány, melyből az igazi, primae classis,
nemes aromáju havanna készült, ma nem létezik többé. Ennek a dohánynak
csak egy talaja volt: a _Vuelta-Abajo_, Cuba szigetének alsó völgye.
(Cuba szigete két nagy, dohány-ültetvényekkel teli völgyből áll; ezek
közül az alsóbbikban terem a „havanna.“) A Vuelta-Abajo azonban már nem
az, a mi volt például a negyvenes években, a mikor egy év alatt másfél
milliárd remek szivart ekszpediált Európába. A rablógazdálkodás a
meddőség veszedelmébe juttatta. A föld kimerült; s hogy mégis teremjen,
guanóval kellett megbrownséquard-ozni. Azóta a vuelta-abajoi dohánynak
nincs meg a régi, nemes aromája. Ki lehet számítani, hogy nem sokára
egyáltalán nem lesz havanna, s a mint ma az igazi Château-d’Yquem-et
csak fejedelmek isszák, azt a szivart, a melyet mi még megkapunk
hetvenöt krajczárért, a jövő századokban már csak az akkori Rothschildok
fogják színi. Ha ugyan akkorára a dohányzás végkép ki nem fog menni a
divatból. És ez nem lehetetlen. Végre is, ki tudja, nem jön-e utánunk
néhány olyan generáczió, melyben a közönséges ember is – mint mostanában
csak a kivételek, egy Dumas fils vagy egy Tolsztoj – levonja theoriáiból
a végső konzekvencziákat, s a Dumas fils-éhoz hasonló ethikai elvek
alapján haladva, le fogja vetkőzni a dohányzás _immorális_ szokását?! Ez
a most még beláthatatlan morális fejlődés attól az időtől datálódnék,
amikor a _Kaméliás hölgy_ szerzője épp úgy, mint Tolsztoj, ethikai
nézőpontból mondta ki anathémáját a dohányzás bestiális szokására, –
mely annál ostobább, mert nem is ösztönszerü, – hogy legalább egy
perczre késleltetni igyekezzék a planéta morális öngyilkosságát.
*
A Tolsztoj gróf és a Dumas fils álláspontja között nagy a különbség. Az
orosz apostol, aki fanatikusa a tulajdon vallásának, kárhoztatja a bor
és a dohány élvezetét, a mint kárhoztat minden élvezetet, mert hisz az ő
hiveinek csak egy öröm adatott: az aszkézis, a lemondás, a rezignáczió.
Igazán sajátságos ez az ultra-modern iró és az ő ájtatos iskolája.
Próféta és hivek között nagyobb ellentétet aligha produkált még az
emberiség tarka története, mint a minő Tolsztoj grófot választja el
bálványozóitól. A világban mintha megujhodnék az alexandriai iskola léha
skepticzizmusa, mintha ujra élnők a mohó, a sietve élő, a ridegen
raczionalista epikureizmus korszakát, a szellem arisztokratább, mint
valaha: s ebben a környezetben megjelenik egy szőrcsuhás és mezitlábas
alak, a ki a legmélységesebb és legmisztikusabb hitnek csinál
propagandát, a ki az abnegácziót, a nélkülözést, a test sanyargatását és
a lelkialázatosságot hirdeti, s környezete, melytől pedig oly idegen,
mintha a Sziriusz lakója volna, töri magát, hogy lábához térdelhessen s
áldását kérhesse. Meglehet ugyan, hogy prófétáját éppen azért fogadja
ilyen tisztességtudással, mert ez a próféta egészen más ember, mint ő
maga (az alexandriai dilettánsok is szivesen látták bankettjeiken,
filozofáló estélyeiken, a libiai sivatag fanatikus anachoretáit), de
végre is, konstatálhatjuk, hogy a mi profétánk és más fából faragott
hivei tökéletesen megértik egymást. Mik azok a mozgató erők, melyek a mi
világunkat a lázas cselekvésnek pihenés nélkül való, örök Vitus-tánczára
kényszeritik? A szerelem, az ambiczió, a pénz, a müvészet. És Remete Leó
az egész világ tapsai közt ront neki a szerelemnek, a mely érzéki; a
müvészetnek, mely gőgös és profán; a pénznek, mely kereskedik és az
ambicziónak, mely mások hulláin gázol. De ime, cselekvéseinknek volna
még egy igen fontos rugója; és Tolsztoj gróf erre is rákeriti a sort. Ez
a rugó: a sok apró kényelmi élvezet, mely külön-külön mind egy-egy nagy
fejezet ennek a falánk, nagy czélokat nem ismerő s csak a fizikai
jólétre törekvő kornak. Ilyen nagy fejezetek a bor, a dohány, a kártya.
Tolsztoj gróf mindenekelőtt csak a bort és a dohányt pellengérezte ki,
de később alkalmasint a játékra is rákerült volna a sor. A kezdet
mindenesetre sokat igért. Tolsztoj gróf nem csak azért haragudott a
borra és a dohányra, mert élvezetek, – s az ő szemében semmiféle élvezet
nem találhatott kegyelmet – hanem főkép azért, mert a nagy bünök
leghatalmasabb stimulánsait látta bennök. S szerinte a borivó és a
dohányos praemeditáczióval használja ezeket a stimulánsokat, vagyis nem
annyira magáért a hitvány élvezetért iszik és füstöl, hanem a czélból,
hogy könnyebben elhatározza magát a rosszra, hogy tultegye magát lelke
jobbik részének skrupulusain, hogy hamarább megalkudjék lelkiismeretével
stb. stb. A Kaméliás hölgy szerzője tagadja a praemeditácziót s a nagy
különbség az ő s a Tolsztoj álláspontja között abban van, hogy ő
legalább rosszhiszemüséget nem vet a vétkező szemére. De ő is, mintha
kétségtelennek tartaná a dohány ernyesztő, depraváló, kábitó hatását.
Megvallom, nem tudtam komolyan venni az orosz apostol tanitása nyomán
felhangzó lelkesedést, sőt voltak óráim, mikor hajlandó voltam
kételkedni az ő földek és vizek felett lebegő nagy komolyságában is.
Mert szemetszurt, hogy ez a vallás-alapitó épp annyit beszéltetett a
czipőfoltozásairól, mint a mennyit Cora Pearl beszéltetett a
fürdőszobájáról s bármennyire csodálatos is a nagy szelleme, meg kellett
adni azt is, hogy ennek az anakorétának a kiadói nagyon jól értettek a
reklámcsináláshoz. C’est un malin! – mondták volna róla a francziák, ha
nem lettek volna annyira beléhabarodva. S azért nem ütközöm meg azon
sem, hogy ilyen megriasztó itéletet mondott rólunk, szegény
dohányosokról. A praemeditáczióval ugyan elhajitotta egy kissé a
sulykot, de mindez ám hadd növelje eredetiségének a varázsát.
Hanem hogy Dumas fils – ez a páratlanul luczidus, bátor fej – a ki
megszokta „levonni a theoriákból a végső következtetéseket“, ha nem is
ilyen szigorral, de tán még nagyobb szánakozással itélt rólunk, bünben
tévelygőkről s szerencsétlenekről, ez már gondolkozóba ejt egy kissé.
*
Csak egy kis füstről van szó; de Dumas fils nagy feneket kerit a
dolognak.
„A természet – igy szól – kissé szégyenkezve, hogy pusztán a maga
érdekében s egy olyan gyönge, fegyvertelen, minden testi-lelki
nyomoruságnak kitett lényt formált, mint az ember, azt hihette, hogy
némi kárpótlással tartozik neki s kompenzáczióképen a bort és a dohányt
rendelte neki, két triviális és hozzá méltó élvezetet. Ugy látszik,
azért adott neki ilyen banális, vigasztaló szereket, hogy megértesse
vele, milyen hitvány remédiumokra méltók összes bajai, nyomoruságai és
fájdalmai…“
„Pedig az, hogy mily csekély érdeklődéssel viseltetünk mások bajai és
szerencsétlenségei iránt, már maga is fölvilágosithat bennünket arról,
hogy mily keveset nyom a latban az egész emberi nem nyomorusága a
természet előtt. Ha közömbösek vagyunk azok sorsa iránt, a kikkel együtt
járjuk át ezt a siralom-völgyet, noha ugy illenék, hogy ez a közös sors
szolidárisakká tegyen bennünket, ha néha közömbösek vagyunk a
legközelebbről hozzánk tartozók sorsa iránt is: mért ne volna a
természet milliomszor közömbösebb egész nyájunk irányában, ő, a ki
tudja, hogy honnan jövünk és hová megyünk, a mit mi nem tudunk?…“
„Még igazán szép volt a természettől, – folytatja tovább – hogy ennek a
gyatra emberiségnek olyan vigasztalókat adott, mint a bor és a dohány.
Különb vigasztalókat igazán nem érdemeltünk; s azokból az élvezetekből,
melyeket okoznak, láthatjuk, hogy már régóta mily kétségbeesésnek adtuk
volna át magunkat, ha még ezek a vigasztalóink sem volnának…“
Látnivaló tehát, hogy a borban és a dohányban csak kábitó szereket lát,
melyeknek az élvezetét meg se tudná érteni, ha nem volnának felejteni
való bajaink és nyomoruságaink.
De belátja, hogy e „vigasztalókról“ az emberiség nem mond le egykönnyen:
„Remélhetjük-e, hogy ha álmaink megvalósulnak s az emberiség fokozatosan
fejlődni, tökéletesedni, mondjuk: javulni fog, lemond majd a borról és
dohányról? Szó se lehet róla. Összes czikkeink, a mértékletességi
egyletek stb. mind nem érnek el semmit. Még a fillokszéra se használ.
Soha se csináltak annyi bort, mint azóta, hogy a szőlőtőke nem terem és
soha sem szivaroztak annyit, mint azóta, hogy a közönséges szivarok
szíhatatlanok, a jó szivarokat pedig aranynyal kell megfizetni…“
„A bajnak mélyebb oka van, mint a fogyasztók ostobasága s az adót kivető
közgazdák zsenialitása. A dolog ugy áll, hogy az ember kezd belefáradni
a létbe, kezdi bátorságát veszteni az élettől, kezd nem érdeklődni
rendeltetése iránt. Látja, hogy ez az egész história mindig ugyanaz s
hiszi, hogy mindig, végnélkül és haszontalanul ugyanaz lesz. A száz meg
száz század óta, a mióta él, semmit se tudott meg arról, hogy honnan
jön; az ezer meg ezer századon át, melyekben még élnie kell, nem látja a
czélt, a mely felé megy; mint a föld, melyen lakik, mindig egy körben
forog, a nélkül, hogy előre haladna… Hát az egyéniségével, szóval azzal,
a mi leginkább érdekli, hogy áll a dolog? Mindig ugyanabban a
tudatlanságban sinlődik s mindig ugyanama nyugtalanságok közt
hánykolódik…“
„A természet kizsákmányolja, érzékei kijátszszák, álmai megtévesztik, a
vallásai megcsalják, a filozófiái tévutra vezetik, a politikusok
befonják, nem tudja többé, miben és kiben higyjen s ezen közben nagy
morális és szocziális problémák jelentkeznek előtte, melyek soha sem
hagynak nyugtot neki. Természetesen csak egy gondolata van: menekülni e
problémák elől és elkábulni…“
„A kikerülhetetlen haláltól való rettegés elfogja, hatalmába ejti és
szorongatja. Ettől a szörnyü haláltól már csak néhány év választja el.
Mit csináljon ezekben az utolsó években, melyek oly gyorsan elmulnak?
Mérlegelni kezdi az élet összes dolgait szemben a halál fatális
szükségszerüségével: s minden üresnek, hívságosnak és létjogosultság
nélkül valónak tünik fel előtte. Mulandósága megalázza és kétségbe ejti.
S ha nincs valami nagy ideálja, mint a vallási illuzió, a tudomány
iránti rajongás, a müvészi ambiczió vagy a jótékonysági szenvedély, ha
nincs meg benne egy se a lélek e részegségei közül: visszaereszkedik
ösztöneibe, napról-napra kezd élni, s a közvetlen, alacsony, de bizonyos
szenzácziókhoz folyamodik. Talán meg fogják ölni, de hát mi az, a mi nem
öli meg? És minthogy okvetetlenül meg kell halnia, mert bárminő utat
válaszszon, minden ut a halálba vezet, jobb vigan jutni el odáig, s mit
tesz az, hogy egy kicsit korábban, vagy egy kicsit későbben? Ki tudja,
nem volna-e jobb: egy kicsit korábban, ki tudja, nem volna-e jobb:
mindjárt?…“
„… Tehát: éljen a bor, éljen a dohány!… Ezek se adják meg a tökéletes
jólétet, a teljes feledést, de a gondolat elzsibbad és ez is valami…
Mert az ember az állatot irigyli, mely minderre nem gondol… Arról van
szó, hogy az ember elérje az állatok relativ, de elégséges boldogságát,
kikerülve a farkas-szemnézést a végzet nagy problémájával, melyet a
természet a gondolkodó teremtmény szerencsétlen privilégiumává tett…“
„Ha közelebbről nézik a dolgot, ebben már van valami az
öngyilkosságból…“
„Némi ellentmondással, mely különben csak látszólagos, ugyanaz az ember,
a ki kétségbe esett, hogy még csak oly kevés ideig élhet, s a ki
elfáradt belé, hogy már annyi ideig élt, megkivánja a tökéletes
megsemmisülés állapotát, s a fél-halálban, melyet provokál, s melyben
mindennap édeleg, kezdi ugy találni, hogy a tökéletes megsemmisülés
állapotában, a végső közömbösségben, lehet valami igen jó…“
„Csak ritkán van annyi bátorsága, hogy egyszerre számoljon le az
élettel, annyira rabjává lett organizmusának, de passzióval öli el
magában, szép csöndesen, de biztosan, azt a két ellenséget, melyeket
mindenütt magával hordott, s melyektől annyit kellett szenvednie: eszét
és lelkiismeretét. Mig végre megvalósíthatja álmát, s ugy hal meg, a
mint született, a nélkül, hogy tudná, mi történik vele…“
*
Leejtem a _Figaro_-t, s előveszem füstölgő karcsú Clay-met. Belenézek
barátságos parázsába, mintha egy jóbarát szemébe néznék, a kivel együtt
kaptunk ki. És beszédbe ereszkedem vele az éjszakában. Tehát – oh,
karcsu kis Clay! – nem volnál egyéb, mint kábitó szere egy megrémült
embernek, a ki fél a léttől és retteg a haláltól?!! Nem volnál egyéb,
mint egy butitó szer, mely álomba ringatja az ember jobbik részét?!! Nem
volnál egyéb, mint egy göngyöleg a boszorkányok sorvasztó füvéből, mely
elöli az emberben a lelkiismeretet, az értelmet, az életkedvet, és a
küzdelemre való képességet?!! Az ördög hitte volna, karcsu kis Clay,
hogy ily gonosz fajzat vagy!… De nem. Kételkedésem elcsitul, ha szelid
szép parázsodba tekintek. Ez az enyhe, szerény kis fény itt az arczom
előtt arra biztat, hogy ne hajtsam le még a fejem buta álomra, hanem
virrasszak tovább, s őröljem le ama másik ember részét is, a ki helyett
szintén dolgoznom kell. Parázsod azt beszéli nekem, hogy a haláltól
nincs mit rettegni, hogy az élet csak egy égési folyamat, melytől nincs
mit irtózni, hogy a lét, melynek a titkát nem tudjuk, de melynek a
titkát keresnünk – mindig űz valami, csak egy nagy kötelesség, hogy az
élvezetek nem a pokol csábjai, hanem istenek adományai, mert képessé
tesznek a munkára, mint a hogy az éjszaka erősit a nappalra, hogy ez a
kötelesség, melyet magunkban ismerünk, ámbár rejtélyes, olyan valóságos,
mint az anyag maga, s hogy a külső világ ernyesztő hatásaival szemben
nincs más segitségünk, mint a vigasztalásunkra rendelt apró élvezetek.
És te, karcsu kis Clay, a ki biztató barátom vagy a magányosságban, a ki
csillapitasz, mikor az izgatottság már csaknem hatalmába ejt, a ki
vigasztalsz, erősitesz, mikor a gond környékez, a ki tanácsot adsz,
mikor töprenkedem, a ki megcsillantatod előttem piros jelződet, mikor a
fáradt elme már-már álomba merül: még sem volnál egyéb, mint pokol
fajzatja?!! Nem, nem. A _kaméliás hölgy_ szerzője ez egyszer nagyon is
elvetette a sulykot. Nem volt szivar a szájában, mikor megirta a
czikkét.
(1891.)