Tudom, hogy Betti válogatós, hogy egy hajszállal jobb vagy rosszabb,
mint a többi kitagadott. Tudom hogy ma visszautasitja a gyémántot,
holnap pedig a szerenádot, a szeszélye szerint, mert értékesebbnek óhajt
látszani, mint a minő. Tudom, hogy van benne némi megkülönböztető
önfejüség, utolsó maradéka egy elfecsérelt distinctiónak. Tudom, hogy
Betti gonosznak született, a mint csak egy milliomok közül, s tudom,
hogy a perverzitás démoni alakjában már vonzó erő. S tudom végre, hogy
Bettinek csodálatos szeme van, mely mintha mindig egy elveszitett
paradicsomba tekintene vissza…
De éppen azért azt mondom önnek, kedves barátom, hogy forduljon sarkon,
meneküljön s vissza ne nézzen többé, hogy úgy ne járjon, mint Loth
felesége.
Mert jaj annak, a ki szerelmet keres ott, a hol csak temető van.
A női szív rejtelmeiből ép oly keveset ismerhetünk meg, mint a
mennyboltozat titkaiból. De egyet-mást ki lehet olvasni innen is, onnan
is.
Járatos ön a népszerű csillagászatban? Ha igen, úgy bizonyára tudja,
hogy a csillagok miriádjai közül a legközelebb van hozzánk egy rezgő
fényű kis csillag, melyet a _Centaur alfájá_-nak hivnak. A Centaur
alfája nagyon közel van a mi napunkhoz; egy kőhajitásnyira, mondanák a
mindenáron magyarok. Nos a Centaur alfájának a fénye, 79.000 mértföldet
számitva egy másodperczre, három és fél év alatt érkezik hozzánk. A
Sirius világossága meg éppen tizenhét évig utazik, a mig hozzánk ér;
pedig a Sirius is egy a szomszédjaink közül. De van olyan csillag is,
mely kialudt már századok óta, s fényének régtől fogva utazó sugarai még
folyvást és folyvást érkeznek hozzánk. Az a számtalan fény, melyet a
mennybolton éjről-éjre látunk, nem egykoru velünk; mindannyian más és
más multról beszélnek. Némelyik beláthatalanul messzi multról beszél. S
akárhány fénysugár, melyen éjente elgyönyörködünk, ott utazott már az
égen, mikor még a mi földünk nem is létezett. Az ég tele van kialudt
csillagokkal. Az a szem, mely először tekint föl a mennyboltra, nem
tudja őket az élő testektől megkülönböztetni, de a tapasztalt tekintet
már megismeri őket vöröses, füstölgő világosságukról. Ez a csillagok
haldoklásának a szimptómája a csillagászok szerint.
Ezekről a kialudt csillagokról szól Auguste Dorchain-nek egy szép
költeménye, melynek a példázatát figyelmébe óhajtanám ajánlani, tisztelt
Tantalus uram. Szivlelje meg a példázatot; olyan ember mondja, a kinek
fején történt a dolog.
Látod azt a csillagot – szól a költő – ott, közel a zenithez? Egykor
élet vala rajta; s a világában létezők alá voltak vetve az élet és a
szerelem örök törvényeinek. Aztán elhangzott róla minden hang, sugarai
kialudtak és most holtan bolyong az ürességben. De oly messze van, hogy
bár ezer év óta bolyg kihütlen és magányosan, utolsó sugara még most sem
hatolt le a földre. És igy ránk nézve semmi sem változott rajta; a
szürkület minden reggel elviszi s minden este visszaadja bizonytalan
fényét; senki se tudja, hogy meg van halva. Az aggódó matróz még mindig
keresi tekintetével, s még mindig úgy látja, hogy ott ragyog a
messzeségben; a tengerparton bolyongó, összeölelkezett párok rá
esküsznek, hogy álmuk örökkévaló lesz… Igy a nők között, a kiket utadon
találsz s a kiket élőknek hiszesz, hány van olyan, a kinek a szive meg
van fagyva! – Jó ember, a ki forró, hűséges szerelemről ábrándozol, ha
nem akarsz mindig és hiába szenvedni, válassz ki magadnak, mentül
hamarább, egy szeplőtelen leányt, s vedd el feleségül. Olyat, kinél a
szerelem virága csak most és csak érted kezd nyiladozni… És ne add át a
többieknek a te poéta-lelkedet soha, még csak egy napig se… Szegény
álmodozó, még szerelemnek vehetnéd az ő hideg és néma ölelésöket. Néha,
tisztának tetsző vagy rejtelmes pillantásaikban azt vélnéd, valami
különös láng ragyog fel… Vigyázz! A reflex még ott van a szemében, de a
lelkében nincsen többé tűzhely. Ó, mily bolond volna, a ki ezeket a
csalékony, ál-fényességeket tenné vezérlő világává! – Ne fordulj vissza!
– Ne nézz rájok többé! – Csak kialudt csillagokat láttál!“
(1891.)