– _Egy ifju költő levele a másikhoz._ –
… az orgiákba ne vidd a szivedet! _Théodore de Banville_.
„Ej ej, kedves Tantalus ur, tisztelt kollégám, ön egy idő óta sokat
foglalkozik Aszfalt Bettivel.
Sans doute il est bien doux de voir danser Bathyle,
Aux sons entrecoupés des flutes de Sicile…
a mint Louis Bouilhet mondja. (Nagyon szeretem Louis Bouilhet-t, mert
műforditóink még nem keritették a hatalmukba.) Hát persze, kellemes
látni, kivált kitünő ebéd után, a mint Betti égnek emelgeti fedetlen
lábait, a zongorának, a szegények hangszerének, szomoruan henczegő
hangjai mellett. És még kellemesebb hallgatni a sanszonett tündérének
mesésen ordináré hangját, a mikoron a divatos utczai kuplét rikoltozza
el. Ó, ezek a mennyei repedt-fazék hangok! Az ember azt hinné, hogy
Tabarin feleségét hallja, a kiben a végzet kegyelméből egy fiákkeres
vére csörgedez! Szó sincs róla, ez a mulatság a modern gavallérok méltó
élvezete. A modern ember, miután belecsömörlött a sok finomságba, s
eltelt a delikát dolgok élvezetével, megkivánja a _canaille_-t, az ő
mulatságaival s az ő Vénusaival egyetemben. Igy mulathatott a derék
Lucretius, a kit tudvalevőleg a tulságosan használt cantharidine
veszített el, a miképpen ön mulat, tisztelt Tantalus ur, s igy
kiálthatott fel, miután fenékig üritette krétai borral telt serlegét, –
miközben syriai sáfránnak illata szállongott a teremben –: Évohé! Éljen
a szenny! Éljen a sár! – a miképpen ön kiált fel, reggeli öt óra felé, a
_Folies Funambulesques_-ben: Hab’n S’ ’n Idee?!!
Csakhogy Lucretiusnak akkor már nem volt semmi veszteni valója, s
bizonyos ön abban, tisztelt Tantalus ur, hogy már ön se veszíthet
semmit? Hogy ez a vég kezdete? S hogy jöhet az özönviz?
Természetesen, mikor ön vasárnap délben végig sétál a váczi-utczán,
büszkén mint Artaban, ragyogó _haut de forme_ kalapban, fehér szegfűvel
a gomblyukában, annak az embernek a nyugodt, öntudatos lépteivel, a
kinek számára Havannában lázasan gyártják az _Exceptionales_-t, a
mikoron ön kabátja remek szabásának teljes tudatában egy gondolatokkal
terhes, szóval kifejezhetetlen pillantást vet a kirakatokban pironkodó
mennyasszonyi kelengyékre, akkor tisztelt Tantalus ur, bizonyára sértés
volna föltenni önről, hogy még lehet vesziteni valója is, hogy még nem
élvezett mindent, hogy a földnek vannak örömei, melyek ön előtt még
ismeretlenek, de annál kivánatosabbak, hogy végre lakozhatik önben némi
rejtett, takargatott, szégyenlett valami, a mi különben önnek a
legértékesebb tulajdonsága, egy kis naivság, hogy a nevén nevezzem?…
Mindezt bizonyára sértés volna föltenni önről, mikor a mondott
időpontban áprilisi felöltőjét mutatja be a nagyvilágnak, s mikor az ön
változatlanul közömbös arcáról félreismerhetetlenül le lehet olvasni a
Theophile Gautier ismeretes mondatát: „Semmi se jó semmire, és nincs is
semmi; különben minden megtörténik, de ez mélységesen mindegy.“
De hát akkor, tisztelt Tantalus ur, mikor otthon a pihenés egy
éjszakáján, leveti az álorczáját, mikor minden póz nélkül bebujik az
ágyába, s mikor annak tudatában, hogy ön jelenleg csak egy puczér,
satnya, disztelen test, egy czigaretta mellett elgondolkozik arról, a
mit a Tegnapelőtt, a Tegnap, és a Ma állhatatosan megtagadtak öntől, s a
mit ön, egyedül lévén, nem szünik meg a Holnap-tól könyörögni,
alázatosan, félénken, mintha nem is ön lett volna a déli Artaban, vajjon
akkor is azt gondolja-e hogy önnek nincs már veszteni valója?
Vajjon nem jut-e eszébe, hogy az a Mult, melynek sötét homlokkal csapja
a reklámot, csak a Trublot kalandjaival van tele, hogy a Jövő önnek még
mindennel adósa, s hogy önnek még eddigelé a Végzet nem adta meg azt, a
mi kijut minden napszámosnak, s kijut a jámbor közkatonának, a ki
vasárnap délután kézen fogva ballag ki imádottjával a városligetbe, erre
a kopár, nyomorult mezőségre, mely mindenre emlékeztet, csak Artemis
berkeire nem.
Vajjon megvallja-e magának, tisztelt Tantalus ur, a pihenés e ritka
éjszakáin, hogy ön a gonosz tréfák mestere, a rossz helyek hőse,
kicsufolója az egész világnak, s fumigálója az egész női nemnek, hogy ön
tulajdonképpen egy igen-igen szegény ember, a nélkülözők
legszegényebbike?!
De hát kicsoda ön voltaképen, tisztelt kollégám?
A naczionáléja igy szól: „huszonöt éves, nőtlen, óradíjas tanár a XI.
ker gimnáziumban“, s hozzá tehetem, hogy: szerzője egy vers-kötetnek,
melyet a jó barátok serege uni sono remeknek nyilvánitott, tizenkét
tárczában és huszonegy apró hirben.
Ah milyen telides tele volt ez a könyv a pogány szerelemmel! Egész sereg
Phryné és Lais mosolygott ki a sorok közül; s a megénekelt szépek közt
ott trónolt Thais, Thais, a minden hetairák királynője, szőke hajában a
hires ibolyákkal, melyek mintha csak halványabb kék szemek lettek volna,
Thais, csodás fényű, kék szemeivel, melyek mintha csak ragyogó ibolyák
lettek volna… Ah, mily tüzes, pompázó, lármás szerelmekről mesélt ez a
könyv! Hivalkodó verseiben minduntalan megszólalt az érzéki szerelem
ujjongó danája; s az egész egy roppant dithyrambus volt a forró csóku
Cythere tiszteletére.
És mindez hazugság volt, tisztelt kollegám; költői ábránd, irodalmi
affektáczió. Az érzéki szerelemnek azt az édes mámorát, melyet oly
fényes szavakkal irt le, ön csak Catullus és Propertius által ismerte
meg: azok, a kiket ön szeretett (ha ez a szó itt nem szentségtörés)
lelketlenűl adták át magukat az egész világnak; a hetairák, a kiket ön
látott, a vágóhídra lépegető marhák csöndes rezignácziójával vitték a
vásárra fonnyadó karjaikat.
S mi, a kik, mikor ön lehetetlen szegfűjével végig pompázik a váczi
utczán, azt hisszük, hogy most, valahol messze, egy csapat várkisasszony
sorvad ön miatt, mi mindnyájan csalódunk. Ön a költő, nem ismeri a
szerelmet, legalább nem az egész szerelmet. S hogy ha véletlenül, talált
az útszélen valami olyat, a mi szerelemnek tünt fel egy-egy pillanatra,
ez csak olyan szerelem volt, a melyért nem volt érdemes lehajolni.
Hogy ki ennek az oka? Hát ön. Vagy ha úgy tetszik: a végzet. Önnek két
nagy ellensége volt: a szegénység és a könyvek.
Ó, ez igen sok huszonöt éves embernek az esete. A könyvek nagy és
mélységes gyönyört adnak oly szeretőknek, a kik tudnak bánni velök, de
nem nevelnek hódítókat és nem nevelnek világfiakat. A könyvek félszeggé,
ügyetlenné, kételkedővé és félénkké nevelik az udvarlóikat; a könyvek
bizalmatlanná tesznek az asszony és bizalmatlanná önmagad iránt. A
szerelem országába csak a gondtalannak, a merésznek és a hivőnek van
bejárása, s te habozó, ijedős, szkeptikus vagy. És a szegénység, mely
igazi életednek egy nehány rövid esztendejében rákényszerített a túlon
túl való dologra, mely lefoglalta minden idődet: ezzel megfosztott
azoktól az alkalmaktól is, melyekben kisértésbe jöhettél volna:
kirohanni könyvbölcseséged kinai falai közül. A szerelem követelő isten,
azt kivánja, hogy: „Idegen isteneid ne legyenek én előttem“ S te, mikor
egyszer-egyszer megindultál a nagy vállalkozásra, a félútról csüggedten
tértél vissza könyveid közé. Lassankint aztán beletörődtél a
nélkülözésedbe. S egyszerre azon veszed észre magadat, hogy az a világ,
melybe kivánkoztál, meg a tied, két külön világ; hogy azoknak a nyelvén,
a kiktől a boldogságot remélhetnéd, te nem tudsz beszélni; hogy egy
fiatal leányhoz nincsen mit mondanod, a mint nincsen mit mondanod egy
szerecsenhez; hogy a mikor szóba kell állanod egy ilyen fiatal
leánynyal, csak azon töröd a fejedet, miképpen menekülj… És menekülsz,
szegény ember, pedig talán a tulajdon szerencséd elől menekülsz. Nos, ha
igen, akkor már el vagy veszve. S akkor már meg van irva, hogy ötven
esztendős korodban feleségül fogod venni a gazdasszonyodat, mint János
Jakab.
Ez az eset számtalan huszonöt éves könyvmolynak az esete, s egy kissé az
öné is, tisztelt Tantalus uram. Az ön kázusát nem látom ugyan ilyen
vigasztalannak (a szegfű bizalmat gerjeszt bennem), de hogy a baj meg
van önben is, arra épp Aszfalt Betti a tanum.
Mert, hogy az ön gondolatai minduntalan visszaszökdécselnek a sanszonett
tündérére, ez mutatja, hogy a baj már elfogta önt, hogy tudatában van a
szerencsétlenségének s hogy ágaskodik ellene.
Látni való, hogy a józanság éjszakáin, mikor a dőzsöléstől kimerülten,
álmatlanul hánykolódik ágyában, nagyon, de nagyon érzi a nélkülözését. S
ilyenkor titkon, lopva bevallja önmagának, hogy egész életéből
rettenetesen hiányzik valami, a legfőbb, az, a mi nélkül élni nem
érdemes, egy női lény.
Egy női lény, a ki a milói Venusra emlékeztesse önt, s a ki soha se
juttassa eszébe a Cytherének tett profán áldozatokat. Olyan női lény, a
kiről, midőn eljő a rózsaújjú hajnal, nyomtalanul siklanak le a mámor
emlékei, mint Afroditéről a habok. Olyan női lény, a kivel szemben a
vágy soha sem hal el, hanem, mint a Főnix, mindjárt föltámad hamvaiból.
Az a női lény, a ki nem nyomorult árú, hanem a mindenütt jelen való
Léleknek egy misztikus része, az egyetlen kibetűzhető rejtély az örök
talányok közül…
Igen, hiányzik önnek a női lehellet jótéteménye, az asszonyi hatodik
érzék gyöngéd figyelme, a tündér ujjak édes gondoskodása s az az
egyetlen, igazi intimitás, melynek a barátság csak hitvány paródiája. Az
az édes meleg, melyet nem adnak meg a májusi nap enyhe sugarai, az a
derű, az a verőfény, melyet egyedül hiába keres déli vidékek
olajfa-ligetében…
Hiányzik önnek az a női lény, a ki nélkül meghalni átok, és élni
nyomoruság.
S valjuk meg, magunk közt, kedves barátom, hogy mig látszólag a pálmák
után tör, valósággal soha sem szünik meg keresni az igéret földének
réteit, a hol azok a virágok nyilnak.
Ebben az állandó hangulatban ön elég oktalan volt, meglátni Aszfalt
Bettit. Ez nagy könnyelműség volt, tisztelt uram.