Tudok egy franczia verset, mely rimekben nem valami gazdag s
emelkedettség dolgában sem éppen mintaszerü, de oly általános és örök
életü igazságot fejez ki, hogy igazán érdemes néha-néha ujra nyomatni.
Hangzik pedig az egész következőképen:
Lorsque deux élèves du Conservatoire
Rencontrent un élève du Conservatoire,
Cela fait trois élèves du Conservatoire,
Enchantés, ravis, bien contents de se voir
Très loin, bien loin, fort loin du dit Conservatoire.
Nem merem leforditani, mert az eredeti szépségeiből bizonyára csak kevés
maradna meg kisérletemben. De prózában és szabadon körülbelül annyit
jelent, hogy: mikor két konzervatóriumi növendék találkozik egy
konzervatóriumi növendékkel, akkor három konzervatóriumi növendék van
együtt, akik mind el vannak ragadtatva s fölöttébb örvendeznek azon,
hogy a nevezett konzervatóriumtól távol, igen távol, igen-igen távol
láthatják egymást.
Ez a vers jutott eszembe, ahogy a multkor, a Svábhegyen iskolás
gyermekek csoportjára bukkantam. Nagy vidámságban voltak szegények, hogy
iskolájoktól messze találkoztak, nem tudom hány száz lábnyi magasságban
a tengernek és minden gyermek-idomitó intézetnek szinvonala felett. Hogy
iskolás gyerekek voltak, onnan tudom, mert tanulmányos dolgaikról
beszélgettek, ugy, amint nehéz, rossz álmokról, lidércznyomásról szokás
beszélgetni. Szerencsés kor! Csak arra gondoltak, hogy tul vannak egy
évi keserves roboton, arra nem, hogy pár hónap s a rókatáncz ujra
kezdődik.
Pedig, e szünetnek, mely alig pár napja kezdődött, nemsokára, két rövid
hónap multán, vége. Megint befogják őket abba a szelidebb fajtáju
taposómalomba, melyet iskolának neveznek; s amit az idén jól-rosszul
kezdtek, jövőre folytatni fogják. Szeptemberben a szülői gondoskodás
ismét foglalkozni fog velök egy teljes napig. Most még senki se gondol
velök, ha csak a közoktatási minisztérium nem, ahol egy sereg dologtalan
fogalmazó mindig azon töri a fejét, mi módon lehetne a tanulási
tervezetbe még egyet-mást beszoritani, noha ez a két hónap ép a
legalkalmasabb idő volna a szegény kis Smike-ok jövendő sorsát
meghányni-vetni.
Mert ők maguk ugyan nem gondolkoznak a sorsukon. Az én svábhegyi
czimboráim is olyan vigasságnak adták magukat, mintha a mártiromságnak
örökre vége volna. Milyen könnyüvérüek és milyen – gyanutlanok! Igazán,
cet âge est sans-souci. S irigységgel vegyes csodálkozással hallgatom,
amint elidétlenkednek egymás között.
Nyolcz-tizenegy évesek: a gyermekek hálátlan korában vannak. Abban a
korban, mikor az emberi lény a legesetlenebb, s a teremtés minden
állatja közül leginkább emlékeztet arra a csunya valamire, ami még nem
béka, de olyan béka-szerü. Szeretem a gyermekeket, ha e válságos időben
vannak, talán azért, mert ilyenkor az ördög sem szereti őket.
Gyönyörködve nézem az idomtalan kis lányok suta mozdulatait, s a lőcsös
fiu-gyermekek paraszt-tréfáit. A lányokon még minden csupa
aránytalanság: minden egyes testrészük ormótlanul nagy az egész kis
testhez képest, minden vonásuk tulságosan határozott, az egész alaknak
fejletlenségéhez viszonyitva. Hogy ebből az eleven tökéletlenségből lesz
majd valaha a teremtés utolsó szava: a szép női test! – alig tudom
elképzelni. A fiuk, ha lehet, még ocsmányabbak a leányoknál. Kora-vén
fejet hordoznak szánalmas, kis törzsükön és e visszásságban van valami
ijesztő, de van valami groteszk is, ami Teniers „Bucsu“-jának nevetséges
törpéire emlékeztet, azokra a fejenagy, keszeg alakokra, melyeken a
czingár tagok és a roppant kupak nem hordozzák magukon a betegség, az
öröklött mizériák rémitő jeleit, hanem nevetve és nevetést keltően
vádolják a bóbiskoló természetet. Mindannyian esetlenül, kellem, forma
és czél nélkül mozognak, mintha minden áron dolgot akarnának adni friss
erejü, félszeg tagjaiknak; s bizonytalan, tétova járásukhoz, éretlen
testalkatukhoz sehogysem illik tekintetüknek biztossága, szemüknek
elevensége, okossága, mondhatni: öregsége. E szemekből már a jó és
gonosz megismerésének vágya csillámlik ki; s ugy tetszik nekünk, mintha
az értelem, mely belőlük kisugárzik, aggasztó rohamossággal fejlődött
volna a hitvány testnek rovására; e kis szörnyek megannyian ugy tünnek
fel előttünk, mint akikben a gondolkodó ember már régen nyakára hágott a
cselekvő, az akaró embernek. S talán azért oly csunyák, mert a természet
valamivel meg akarta bélyegezni vétkes kiváncsiságukat.
Természetes, hogy a semleges nemü, szoknyás kis lények, s a kamaszodó
fiuk, ha egymás közt vannak, sokkal élénkebb társalgást folytatnak, mint
akármilyen szelid ellenőrzés mellett. És e társalgásban a nem sejtett
kontempláló találhat némi élvezetest is. Mert egyformán érdekes az is,
mennyiben majmolja ez a miniatür társaság a nagyot, és az is, milyen
különbségeket hoz létre (a társalgás formáját illetőleg) a korban való
fogyatkozás, ellenére mindannak, amit a jó nevelés ez apró lényekre is
ráparancsol. Ime valami, ami legelőbb, az első pillanatra feltünik.
Hiába a leggondosabb nevelés, azt az udvariasságot, melyet a felnőtt
ember (a legalsóbb osztálybeli is) tanusit a nő iránt, a gyermekbe
lehetetlen beleoktatni. Megtanulhat bizonyos formaságokat, a felfogást
azonban (a gyöngébb nemnek tartozó hódolatról) nem teszi magáévá egész a
serdülésig, mindaddig, mig a _nem_ megszünik puszta fogalom lenni, s
mindaddig, mig a leánykában nem sejti az asszonyt. Egyik kétségtelen
jeléül annak, hogy minden illem és udvariasság csak az érzékiség
fügefalevele, abban az időben, mikor az érzékiség még nem ébredt fel, a
serdületlen fiunak (minden beléje vert jó modor ellenére) a kis leány
csak egy megvetett, tökéletlenebb (mert gyöngébb) czimbora, akire a
legtöbb élcz pattog, akivel szemben legkiméletlenebb, a legkevésbbé
gyöngéd. A kis leány már korábban mert a serdülés nála korábban
kezdődik. Egyenlő koru s különböző nemü gyermekeknél (leányoknál, akik
respektálja a még fel nem ébredt férfiasságot is, talán már közel vannak
a kritikus időhöz, s fiuknál, akik még messze vannak a serdüléstől) ez
valami különös visszásságot idéz elő, az érintkezés formájában. Nincs
nyersebb lény, mint egy tizenegyéves fiu, s nincs alázatosabb,
hódolatra, megadásra hajlandóbb teremtés, mint egy tizenegyéves leány. E
jelenséget nem szokták eléggé megszivlelni, pedig nem jelentéktelen a
nevelést illetőleg. De általában, senkivel sem foglalkoznak kevesebbet,
mint egy ilyen kellemetlen, kamaszkodó lénynyel, akire pedig, mivel
leginkább nyilt minden benyomásnak, legjobban kellene vigyázni.
És ha nagyon keserves is velük foglalkozni, az a fáradság sem lehet
minden öröm nélkül. Az értelem (a legelső időket kivéve) sohasem
fejlődik gyorsabban, mint épp ebben a korban. Ki nem vette észre, hogy
ily koru gyermeknek a megfigyelése és viccze több, mint mikor felnő?
Hogy kinevetnek bennünket véneket s mennyire a fejin találják a szeget!
Ami engemet illet, nincs rancune-öm, s szeretem őket, mert már a küzdő
embert látom bennük, nevetségesen kicsinyitett embert ugyan, de a
fődologban: az életrevalóságban már bevégzett, készen álló valakit, a
küzdő ember minden bünével, s minden jó hajlandóságával.
*
Minthogy annak idején nekünk is meg kellett ismerkednünk a permutácziók
és variácziók rejtelmeivel s más eféle hasznos dolgokkal, elvégezzük,
hogy annak a nemzedéknek, melynek majdan átaladjuk az élet fáklyáját,
szintén ki kell állnia a türelemnek eme tüzpróbáit. És ezeket a mindenre
fogékony, rendkivül receptiv hajlamu lényeket átadjuk (többé-kevésbbé
egész napra, néha egészen is) egy nagy kaszárnyának, melynek megvannak a
maga sajátos erkölcsei, (az _erkölcs_ szó itt lucus a non lucendo), hadd
idomítsák őket olyan edzett legényekké, a kikben később se a
permutácziók, se egyéb iskolai mikrobák kárt ne tehessenek. S ha
némelyikünk érez e miatt valami gyönge lelkifurdalást, a benső szózatot
elnémítjuk azzal a megnyugtató tudattal, hogy Newton kéttagi tantéte
nélkül később úgy se lenne hivataluk, a mi tudvalevőleg a lakásbérrel s
egyéb járandóságokkal együtt a legfőbb világi jó, s végső czélja minden
emberi törekvésnek.
S az idomítani való lényeket, a kiknek nyilt, eleven esze eleinte reagál
minden tudományos baczillus ellen, igyekszünk jó korán kiüldözni a
fészekből, mert mikor még egészen kicsik és gyöngék, mégis csak
erőtlenebb az ellentállásuk.
A madár, ha terhére van a fiókája, egyszerűen kitúrja maga mellől. Az
ember, a kinek terhére van a porontya, szebb módon igyekszik szabadulni
tőle; s e végből – évszázadokon át – különböző intézményeket talált fel.
Először az egyetemeket, később a közép- majd a népiskolákat, végre a
kisdedóvókat. Nemsokára talán már a csecsemőktől is szabadulni kiván, s
ide s tova látom már az időt, mikor az Erzsébet-téri sétányból s egyéb
dajkasziveknek kedves helyekből szintén állami intézmény lesz, mely
majdan előkészít a magasabb czélú kisdedóvóra. Lesznek eminens és hanyag
csecsemők, mely utóbbiak, ha nem oly térképeket festenek a
fehérneműikre, a milyeneket a felállítandó intézet szabályai
megkivánnak, elvesztik ama jogukat, hogy később doktorátust tehessenek.
Ma még nem haladt ennyire a czivilizáczió. De már láthatni iszonyatos
nagy táskákkal olyan gyerekeket, a kik még nem tudnak járni, csak
ődöngnek, a mint a czirkuszokban és hippodromokban láthatni idomitott
galambokat, a melyeket tüzes abroncsokon ugratnak keresztül.
S azért hiába mondaná valaki akármelyik apának: – Ne adja a gyermekét
iskolába öt-hat éves korában. A munka, melyet ott rászabnak, képtelenül
sok az ő kis erejének, nem is beszélve arról, hogy ott nem azokat a
lelki tehetségeit fejlesztik, a melyek már megvannak, hanem azokat a
képességeit erőltetik, a melyek még csak ezután fejlődnének ki, ha előbb
a bölcsek Módszer-e csiráiban el nem pusztitaná ezeket. Legyen, ne
szóljunk róla, hogy az iskoláknak, mint a börtönöknek, speciális
nyavalyáik is vannak, de gondolja meg, hogy ha gyermeke nem pusztul is
el az erejét meghaladó munkában: akkor fog kidőlni a túlságosan súlyos
iga alól, mikor a munkának tulajdonképeni ideje elérkeznék. Akadályozza
meg, hogy a gyermekéből proletár váljék, a ki élete egy jelentékeny
részét egy kétes becsű czélnak áldozza, csak azért, hogy aztán, pár
lépéssel a czél előtt, fáradtságtól kimerülten hulljon össze.
Nem ilyen szavak, a Bossuet ékesszólása is hiába való volna. Melyik apa
nem gondolja, hogy az ő gyermeke erősebb, eszesebb, jobban munkabíró,
mint a többi valamennyi? Azért apa, hogy kivételnek higyje a magzatát,
azért csillag az a gyermek, hogy ragyogjon. S azután persze – a nagy
verseny!
Mert hogy később a versenyre képes legyen, hogy fölülkerekedhessék a
többin, a kik számtalanok, hogy egy szóval megélhessen: a lehető
legkorábban munkához kell látnia. A mint a teher mindig nagyobb, a
munkaidő is, a Jákob próbaideje is mindig hosszabb. Az a gyermek, a ki
még ma alig tud a maga lábán bemenni az iskolába, az „életútnak ép
középfelében“ lesz, mikor megengedik neki, hogy igazán a maga lábán
járjon. Mert nálunk nem az a törekvés, hogy minél több embernek lehetővé
váljék a szellemi előhaladás, hanem az, hogy minél sikeresebben
visszariasszák azokat, a kik a magasba kivánkoznak. Úgy látszik, csak
akkor lesznek csizmadiáink, ha majd az ügyvédi vizsgálatokon a felsőbb
mennyiségtanból is kérdezgetni fognak. Sőt meglehet, a versenyt később
úgy meg fogják szorítani, hogy az unokáink közül csak az juthat
kvalifikáczióhoz, a ki (mint a mesékben a kalandos herczegek a királyok
rébuszait) meg fogja fejteni a közoktatásügyi miniszter találós meséit.
Oberländernek van egy gyönyörű rajza, mely a „jövő századbeli
gyermekek“-et ábrázolja. Nyavalyás testű, elkényszeredett, idomtalanul
nagy fejű gyermekek, a kik járni nem tudnak, csak csúsznak, nyüzsögnek
egy óriás könyvtáron: az álványokon, a könyvek között, a polczok
tetején, mintha rovarok s nem emberi lények volnának. Mások lent a
földön vonszolnak maguknál négyszerte nagyobb foliókat; egyik-másik
belebújt egy-egy roppant könyvbe s ott tanul nagy kínnal, alig birva
tartani, néha-néha el is ejtve túlfejlődött, iszonyú fejét.
A szatira pompás; de a nagy fejeket nem lehet egész komolyan venni. Mert
a milyen nyilvánvaló, hogy a modern tanítási rendszer tönkre teszi a
gyermekek testét, ép annyira kétséges, hogy valami feltünő szellemi
fejlődéssel járna. A mint hogy nem is élhet egészséges agy a nagyon
silány testben.
Például a nálunk elfogadott tanítási rendszert kissé kompromittálja
néhány – véletlen?, a mit mindenki észrevett. Hogy a mióta a német nyelv
tanulása az iskolában kötelező, az emberek nem tudnak németül; hogy az a
generáczió, mely az imént nőtt fel, s melybe már az iskolában igyekeztek
beleverni a franczia nyelvet, nem tud francziául, míg az előbbi, melynek
a franczia nyelv tanulása csak privata diligentia volt, többre vitte;
hogy a közjogot azóta tudják legkevésbbé, mióta ennek a tárgynak a
hallgatása az egyetemen kötelező, és így tovább, mert folytathatnám. De
hát „a tudás nem áldás“, és az iskolának nem ismeretek terjesztése a
legfőbb czélja. Legyen. Hanem abban mégis van valami megfigyelni való,
hogy bizonyos idő óta, s ép azóta, mióta az iskolás gyermekeknek a
szellemi munkával való túlterhelése oly képtelen arányokban növekszik, a
szellemi munkásságnak csaknem összes térein minden új generaczió
gyöngébbnek bizonyul a megelőzőhöz képest. Bizonyságaim: a
természettudomány, a történelem, a nyelvészet művelői már jó hosszú idő
óta. Ne tekintsenek a néhány kivételre, s hasonlítsák őket egymáshoz
összeségükben.
Külföldön, a hol különben nem félnek attól, hogy a műveltség nagyon el
talál harapózni, nem restelnek mozogni a czélból, hogy az iskolás
gyermekek terhén könnyítsenek. Nálunk nem szabad e terheken könnyiteni,
mert több szükségünk van csizmadiákra, mint tudósokra. Vajjon? A mi
engem illet, nem vagyok bizonyos benne.
(1890.)