Mosolygó ég alatt, lombok árnyékában, szép asszonyok közt járok.
Elnézem, a többiekkel együtt, hogyan itatja meg az istállószolga The
Baron és Pocahontas szépunokáját, miután előbb gondosan megmosta a nemes
állat orrát; elszemlélődöm rajta, mint pattan a nyeregbe a szines ruhába
öltözött fityfirity jockey s hogyan jártatja meg a telivért a korai
füvön, amelyre kora pusztulás vár; s mialatt lesem a csöngetyüszót,
amely a nagy tribünre hí, megmozdul bennem az ördög, az a rém, mely már
régóta nem engedi, hogy öntudatlanul adjam át magam akármiféle
gyönyörüségnek, megkopogtat belülről és… igy morfondálok magamban:
– Mit keresek én ezen a helyen? Miért hajszolom azt a szórakozást,
melyet nem én nekem s nem a hozzám hasonlóknak fedezett föl a pihent
ész? Miért keveredtem közéje ennek az uri népnek, melynek az életre nem
az én életem, melynek álmai nem az én álmaim, melynek örömei nem az én
örömeim? Ha unalma, melankóliája és fásultsága idegen és megérthetetlen
előttem (meg a többi „májusi“ előtt, akik mind nem ismerik a tétlen lét
boszuálló érzéseit, spleen-jét, déboire-jait) mért jöttem részt venni
öröméből, mulatságából, izgalmaiból? Az a szenvedély, melyet a másféle
életmód fejlesztett ki azokban, akik e helyt itthon vannak, belőlem nem
teljesen hiányzik-e? Nem mélységesen mindegy-e nekem, hogy _Masseur_
vagy _Prado_ jön be elsőnek? Nem ugy vagyok-e, mint az a derék paraszt,
aki ugy találta, hogy minden verseny egyforma, mert mindegyikben:
valamelyik ló előbb jön be, mint a másik? Nem lehetetlen-e előttem az a
nagy stilü játék, mely érdeket ád a ló mindegyik ugrásának? Nem tartok-e
még mindig a filozóf-paraszttal, aki azt vallotta, hogy a verejtékkel
szerzett pénzt nem bizza az ember oktalan állatra? Vagy nem nevetséges
volna-e tiz forintért ugyanazokat az izgalmakat arrogálni, amelyeket az
óriás koczkázat ád? Nem fotografus-tempó-e: utánozni a portlandi herczeg
mulatságát kicsiben?… Eh, eredj vissza a dolgozó szobádba; a robot a te
fáradalmad és szórakozásod, a könyvek a te melankóliád és
gyönyörüséged!…
De ugyanekkor egy impresszió, mely eddig csak szendergett bennem, amióta
a liget nézőterét évszakról-évszakra folytonosan róvom, fölébred odabenn
és életjelt ad magáról. S ez az impresszió, melynek hirtelen nem tudnék
nevet adni, megnyugtat és lecsillapit. Ilyenformán biztat:
– Ám lehet, hogy a mulatságod csak olyas, mint a keritésre mászó
gyereké, de azért ez az élvezet nem kevésbbé reális. Meglehet, nem
tudnád egy szóval megmondani: mi az, ami ide vonz (az impressziód nem
egységes), de azért a kellemetes érzés, mely maradni készt, ha composit
is, nem kevésbbé intenziv. Oh, könyvek rabja, mit tanakodol rajta: ide
való vagy-e, mikor körülted minden friss és majdnem ismeretlen
szenzácziókkal tölt el, mikor mindaz, ami környez, szokatlan, uj és
„vasárnapi“ előtted, még a levegő is?!
Ó, mindenekfölött a levegő! Az áldott, a jóttevő, a mocsoktalan levegő!
Három óra a szabadban annak, aki a levegőből csak a szük sikátorok
miazmáit ismeri, aki, hogy „időt nyerjen“, bérkocsin, három
szippantással telefüstölt bérkocsin jár robotból-robotba, mert nem elég
jómódu, hogy gyalog járhasson; három órányi tavaszi szellő s enyhe
napsugár annak, aki már beletörődött a természettelen lét nyomoruságába,
hisz ez maga az öröm, a sátoros ünnep öröme! A dolgok mindennapi
rendjében, az örök egyformaságban, alig jut eszünkbe, hogy a tanyánktól
egy kőhajitásnyira levegő van („relativ“ és városszéli levegő ugyan, de
mégis csak levegő) s ha eszünkbe jut is, megijedünk a gondolatra, hogy
mikor annyi a tenni való, mikor a huszonnégy óra oly picziny időnek
tünik fel, órákat áldozzunk annak a fényüzésnek, hogy kiszellőztessük
magunkat, s ez alatt folyton-folyvást tétlenül legyünk! Ars longa, vita
brevis, s azért onnan vonjuk meg az időt, ahonnan lehet. S az a
látszólagos érdek, mely kivont bennünket a lóversenytérre (üzleti
sietséggel hajtatunk oda, hogy elveszitsünk egy pár forintot) ott tart a
szabadban három órán át, az elfoglaltság érzetét kelti bennünk, s nem
juttatja eszünkbe az időt, amely „pénz“. A májusi szellő kicsipi
petyhüdt arczbőrünket, a már tüzelő nap enyelgése arczunkba hajtja az
aluszékony vért, s bámulva látjuk, hogy amott, tulnan, a viztorony
mögött, nem emelkedik kőfalak sora, rájövünk, hogy nincs szebb dolog a
világon, mint a napfény, s fölfedezzük, hogy az ég kék!
S könyvekhez szokott, ügyetlen járásu szemem uj erőre kapva kalandoz el
a nem ismert, kék messzeség felé. Eltünődöm ezen a kék valóságon, melyet
látnom se hagytak, melyre gondolni sem engedtek: „les contes bleus“, a
könyvek dajkameséi. Szomoru ábrázatot mutathatok itt, mert mellettem
csilingelő nevetés hallatszik, meg „szemérmetes leányzók boldog
vihogása“ – hogy a Porzó szavával éljek – s én persze a nevetést, a
könyvmolyok kezdődő üldözési mániájával, mindjárt magamra veszem. Pedig
isten tudja, min mulatnak el (bizonyosan valami olyanon, ami nekem arab
nyelv) – mert, mikor mellettem elhaladnak, tiszta és hideg szemükből
kiolvashatom az uri határozottságu eltökélést, hogy tekintetük nem fogja
tullépni a „jockey club tagjainak fentartott hely“-et. Azokban a merész,
feltünő, tavaszi toalettekben vannak, amelyekben egy polgári nő
lehetetlen volna, s amelyeknek az utánzatai oly szánalmasak a szegény
Phrynéken! Nincs ezeken a ruhákon egy garas ára szépség (nincs legalább
az én szememnek, mely nem szivelheti lányokon a selymet és az atlaszt),
mégis nagy, és lehetőleg öreg vagyon kell hozzá, hogy megjelenhessék
bennük valaki. De akármilyen vakmerőek is ezek a ruhák, annál
kedvesebbek, annál szebbek ők maguk! És milyen édesen tudják csiripelni
azt a szegény magyar „r“ bötut!
Sully Prudhomme jut eszembe.
S’il n’était rien de bleu que le ciel et la mer,
De blond que les épis, de rose que les roses,
S’il n’était de beauté qu’ aux insensibles choses,
Le plaisir d’admirer ne serait point amer.
Ah, nemcsak az ég kék, vannak kék szemek is! Nemcsak a kalász szőke, van
szőke haj is! És nemcsak a rózsa – olyan, amilyen, vannak rózsás arczok
is! Hej, nemcsak az élettelen dolgok szépek! És bizony, oh ifju
testvéreim Erasmusban, ha gyönyörködtök ezekben a szép kis
teremtésekben, akiket Gyp szerint ötvenkét gombos pánczél védelmez, a
gyönyörüségtek nem lesz minden keserüség nélkül!
Vagy tán éppen abban van a legfőbb varázsuk, hogy – lehetetlenek?! Hogy
messzire vannak, mint a kék ég maga?! Hogy ha egyiküket-másikukat ugy
láthatjátok is nagyratörő álmaitokban, mintha ruhájukon csak egyetlen
gomb volna, mely elszakadhat – még akkor is megmarad az a tudatotok,
hogy feleséget nem választhattok közülök?!… Meglehet. A megismerhetetlen
vonzó ereje maga is megmérhetetlen. De ha a nyugtalanitó érzésben, az
izgalomban, melyet ez a tudat okoz, nem tudtok találni némi édességet
is, nem érdemlitek meg, hogy Isten megáldott s megvert a „plaisir
d’admirer“-val.
*
… Csöngetnek. Az istállóval szemben, a kis jelző pózna czin-lapján
kiperczegtetik az induló lovak számait, s a versengő előkelőségek,
Sphynx-arczu lovasaikkal a hátukon, lépésben indulnak meg a pálya felé.
Oda át már nagy a sürgés-forgás. A mázsáló a nagy jelzőkön is kirakatta
azóta a számokat, meg a jockey-k neveit s a vándorlás a pénztárak felé
megkezdődött. A bookmakerek kalitkája körül kiváncsiak raja, s odabenn,
a rácson belül, javában járja az „adsza-nesze“. A közelben eszmecserék a
kurzusról. „Csak másfélszerest ád!“ – „Okosabb volna az outsiderre
tenni.“ – Tulnan, a második helyen, őrült tolongás a kis totalizatőr
körül. Ott lelkes hivei vannak egyik-másik jóképü jockey-nak.
Próbagalopp – egy-egy villámlás a játékosok agyvelőin át, s mialatt a
lovak szép lassan utra kelnek ama pont felé, ahonnan indulni fognak:
emitt, az ember-áradatban, nagy nyüzsgés-mozgás kerekedik, csoportok
kanyarodnak „jobbra át“, a nagy pénztár tájára, pénzes kis gnómok
száguldanak czimborától-czimborához, hol erre, hol arra, s a
katona-banda mögött, mely tul a pályán, a vasárnapi nép szomszédságában
muzsikál, a Sátán hegedülni kezd.
Elbámészkodol ezen a forgatagon. „Mily eszeveszett rumli!“ – szitkozódol
magadban. Könyveid megtanitottak rá, hogy a játék bün és ostobaság.
Szinte látni véled, hogy minden játékost egy-egy Bertram vezet. És
egyszerre azon veszed észre magadat, hogy te is ott vagy, ahol a
többiek. A láz elragadt rád is. Megtanulod, hogy nem kell szigorunak
lenned.
És, végre is, hátha tévedsz?! Hátha ez a játék se rosszabb, mint az a
többi más játék, amelynek komoly nevet adsz?! S mit tudod, hogy a
primitiv természeti müködéseken kivül nem játék-e minden egyéb a
világon? Honnan tudod, hogy nem puszta játék-e: a vitatkozás az „én“-en
és a „nem én“-en, az „idealizmus“-on és a „realizmus“-on, hogy nem
játék: a komoly katonásdi, az ankétesdi és az alkotmányosdi?! Tudja-e
közülünk az, aki a legtöbbre viszi, hogy komoly dolgot mivelt
halhatatlan munkáiban? Szegényes labdák vagyunk láthatatlan tündérek
kezében; soha se tudjuk: nagy dolog-e, mikor egy impozánsat ugrunk?
Tréfán kivül, ez a gyerekes koczkázata az anyagi jónak, amit játéknak
nevezünk, csak a regényekben és a szindarabokban aljasitja el az
embereket. Igazában ugy szokott lenni, hogy akik a nagy veszteségek
idejében aljasságokat követnek el, azok már előbb is aljasok voltak,
csak alkalmuk nem volt képességeik kifejtésére. Alighanem ugy lesz a
játékkal is, mint a borral (Mirza-Schaffy szerint). Attól függ, hogy ki
játssza?! Ugy tetszik, hogy „az ördög ital“-ából is:
Sprudelt Gift und süsse Labung,
Sprudelt Schönes und Gemeines:
Nach dem eig’nen Werth des Zechers,
Nach des Trinkenden Begabung.
Épp ugy lehet szépen játszani, mint szépen diplomatizálni, vagy szépen
élni. És olyan képzelhetetlen-e az eset, mikor a játék vágya csak a
lélek egy nagyon érthető effort-jából fakad, hogy felhasználja s
szolgájává tegye az emberi ösztönök legnyomorultabbikát, a bir-vágyat, a
czélból, hogy olyan pillanatokat szerezhessen magának, melyek felejtetni
tudják vele a lét összes nyomoruságát?!
*
… Hollá, a tribünre! Már mindenki fenn van. A messzelátók neki szegezve
annak a pontnak, ahol négy ló ficzánkol. Uj csöngetés. A starter
zászlója megbillen, már jönnek! Körülfutják a görbét s befordulnak az
„egyenes“-be. Persze, „az én lovam“ leghátul van; azt a versengőt,
amelyre egy könyv-moly fogad, valami ismeretlen hatalom okvetetlenül
megbénitja. Harangcsengés: no most!… A szomszédaim vadul kiabálják annak
a lónak a nevét, amelyre fogadtak, mintha ez a biztatás előbbre segitné
a szegény párát!… Hanem a favorit is le van pipálva: az a ló győzött,
melyről előbb az egész publikum elvégezte, hogy „nincs formában“. Most
azonban egyszerre kétségtelenné vált, hogy ő a legkomolyabb konkurrens a
Derbyre. Oh, a Siker! A rómaiak, akik ezt az égi személyt Victoriá-nak
nevezték, aligha hitték, hogy egyszer e fél-istennő kultusza meg fogja
haladni a többi égi lényét együtt véve.
Természetesen, mi alig látunk különbséget a győztes és az utolsó között.
De ha még egyszer, ha többször látjuk őket futni, rájövünk, hogy egyéni
vonásaik is vannak. És fölfedezzük, hogy a ló nem olyan ostoba állat,
mint a hire mondja. Sőt mind megannyi egy-egy érdekes individium.
Karakterükben, temperamentumukban, külsejükben épp olyan különbözők,
mint az emberek; csak szem kell hozzá, mely meg tudja látni ezeket a
különbségeket. Utoljára azt is észre vesszük, hogy jellemükben
ugyanazokat a kombinácziókat mutatják, mint az emberek. Csak a
Plutarchos-uk vagy a Tallemant des Réaux-juk hiányzik. Régi
lóversenylátogatók például emlékezhetnek rá, hogy _Abonnent_
határozottan büszke volt. Nem türte az ostorcsapást. Addig, mig nem
érintették, jött szépen, kiváló tehetsége szerint, de ha oly hévvel
találták biztatni, hogy méltósága csorbát szenvedett, a szentnek se ment
tovább. _Buzgó_ meg, különösen fiatalabb korában, kishitü volt. Fényesen
tudott nyerni, de csak vezetve; ha „várásra“ lovagolták, s valamelyik
czimboráját maga előtt látta, elcsüggedett. Eleresztette fülét-farkát, s
az napra vége volt. _Biró_-ban komédiás-természet lappangott.
Szeszélyes, lusta teremtés volt; s csak akkor érezte magát elemében, ha
meglepetéseket, „coup de théâtre“-eket mutathatott be. Ilyenkor nem
lehetett vele birni. Mindig osztentanczióval, hirtelen hihetetleneket
nyulva, váratlanul győzött. S két ilyen diadal között, gyönge
versenytársak mögött, utolsónak szokott bekullogni, nagy ravaszul. S ki
ne emlékeznék a szegény _Viadal_-ra? _Viadal_-nak az volt a mániája,
hogy csak canterben szeretett győzni, „már föltartva“, szóval
dicsőséggel. Néha, mikor csak erőfeszitéssel győzhetett volna,
szégyenkezve osont el a birói páholy előtt, elbujva hozzá nem méltó
versenytársak mögé; ellenben, mikor legerősebb ellenfeleivel küzdött, de
fölényét érezte, ugy jött, mint a mesék táltosa, közelébe se lehetett
jutni. Szerette ragyogtatni a fölényét s gyülölte a „struggle for
life“-ot. Ugy találta, hogy nem érdemes azért élni, hogy csak a szénáját
és a zabját keresse meg „az ember“; ugy találta, hogy csak a nagy
diadalok mámora érdemli meg az életet. _Viadal_-ban egy költő lelke
lakott.
(1890.)