A feleségét gyakran magához vonta:
– Jőjj a keblemre, ó, te szent nő.
A kis városban mindenki tudta róla, hogy nem is szent a felesége. A
házassága első évében titokban csalni kezdte a súgót. Később már nem is
vigyázott, a hűtlensége nyilt titok lett mindenki előtt, csak a súgó nem
sejtette. Különben, többnyire nem volt otthon. A hívatásának élt, bohém
módon, szegényen és elégedetten. Művésznyakkendőjét gőgösen lobogtatta.
Hajadonfőtt járt az utcákon és magában beszélt. Az a sok szó, mely a
súgólyukban végigsiklott a száján, kissé megzavarta és részeg volt akkor
is, mikor nem ivott bort. Előadás közben szerette volna elrúgni a
színészt, a színpadon teremni és eljátszani a szerepét, tiarával a
fején, palástban, a tömeg tapsoló lázától lángragyújtva. Arra is
gondolt, hogy darabot ír, vagy képet fest, vagy hegedülni tanul. A
súgólyukban elbujva, mint egy földalatti állat, süket vakondok várta a
«dicsőség»-et. Színház után hangosan beszélve, kalap nélkül, szaladt
haza, fejében szavak zsongtak, verses és prózai beszédek, királyok,
inasok, szentek, züllött lányok, őrültek, végtelen, érthetetlen,
hosszú-hosszú szerepei.