A színészek nem igen barátkoztak vele. Sötét és mély életét magány
takarta el s csak egy súgókollégája látogatta meg néha – a szomszéd
vidéki városból – a családjával. Ilyenkor lázasan cserélték ki
impresszióikat:
– Súgni, barátom, – mondotta nem mindenki tud. Hallottad, hogy súgok? Ha
én «vezetem az előadást» úgy megy, mint a karikacsapás. Mert a súgó
minden. A súgó a színház lelke.
A két súgó összebólintott. Azon a nézeten voltak, hogy a súgóknak és a
családjaiknak össze kell tartani.
Ebéd után megmutatta vendégeinek az emlékkönyvét. Súlyos több ezer
lapos, bőrbekötött könyv volt ez, melybe «művészi pályája» minden
szemetjét összegyűjtötte. Színészek, színésznők, írók arcképei
sorakoztak itt egymás mellé, akik emlékmondatokat írtak beléje, buzdító
verssorokat és axiomákat, ujságcikkek voltak felhalmozva, melyek a
színészek sorsáról szóltak, nagy színészeknek a hirlapokból kivágott
halálhírei, emlékfürtök, képeslevelezőlapok, rongyos szerepek, referádák
a ripacsok vendégszerepléséről, hosszú, kenetteljes
színész-elmélkedések, mókák és régi színlapok egészítették ki a nyomor
és a szeretet e fantasztikus szarkafészkét. Ilyen mondatokat
silabizáltak ki: «Előre a Parnasszusra.» Vagy: «Kartárs, mindig ez
legyen a mottód: dicsőség és művészet.» Vagy: «Menj tovább ezen a szép,
de rögös pályán, csüggedetlenül.»
– Csüggedetlenül – mondta a súgó magasztosan.
Az elfogulatlan szemlélő nem tudta, hogy miért ne csüggedjen el az a
szegény-szegény ember, aki havi száz koronából él. Ő azonban művésznek
tartotta magát, talán nem is minden ok nélkül. Mert ebbe a förtelmes és
groteszk könyvbe lejegyezte minden emlékét, dolgokat, melyek a fölületes
ember előtt jelentéktelennek és érthetetlennek tetszettek, de számára az
eltünő pillanatok ízét és mézét örökítették meg.