Egy forró tavaszi délután a kis szobája ajtaján kopogtatott.
– Malvin – súgta a szokott fa-hangján – nyisd ki.
Aztán erősebben:
– Nyisd ki.
Aztán az öklével:
– Nyisd ki.
A pincelakásban két hang suttogott.
Mikor az ajtó még mindig nem nyilt ki, az ablakot betörte a lábával és a
szobába ugrott.
A felesége az ajtónál állt, ijedten, a színház jellemszinésze pedig egy
széket szorongatott a kezében.
– Megcsaltatok – ordította és sírva fakadt.
A jellemszinész felé fordult.
– Te gazember – hördült rá – te hitvány, te disznó.
A jellemszinész elfordította a fejét, nem is szólt semmit, az inába
szállt a bátorsága. Ő, akit a színpadon nem sérthettek meg, anélkül,
hogy a másik pillanatban ne feleljen a jambusok zengő gorombaságával,
most a fal mellé lapult, mint egy egér.
A súgó hangja egyre tisztábban csengett, elvesztette szokott gutturális
színezetét is, feje vörös haragban fürdött.
– Becsületem elrablója – kiabált valamelyik rosz színdarabból –
boldogságom gyilkosa, hitvesem elcsábítója!
Egy szót keresett, ami méltóan kifejezi színpadi felháborodását. Végre
megtalálta:
– Te cenk.
A feleségéhez fordult:
– Te céda.
Most már biztosan állt a szobában. Szerepét gyönyörüen játszotta, a
dicsőség elkábította, a gerince kiegyenesedett. Igen, ez az ötödik
felvonás utolsó jelenete. «Voltak és a férj.» «Kitörő szenvedéllyel»,
tajtékos szájjal kell beszélnie, az ügyelő mindent elrendezett, az
asztalon a konyhakés, mellyel az asszony reggel a krumplit hámozta, csak
meg kell ragadni és belevágni a csábító szívébe. Lábai toporzékoltak. A
padló döngött alatta hatalmasan, s érezte, hogy erre várt, ez a
dicsőség, ez a művészet, ez az «élet színpada».
A kés cikázott a kezében, egy pillanat ezredrésze alatt belevágta a
szinész szívébe, aki meg se nyekkent, szótlanul elterült a földön.
– Ez meghalt – mondta és eldobta a kést.
Aztán leült egy székre, sápadtan, lélekzet nélkül, mint a művész, aki
elvégezte a munkáját és a dicsőséget emészti. Nyugodt volt és nagyon
elégedett. Elérzékenyülés vett rajta erőt, a könnyei boldog, forró
patakokban megeredtek:
– Ó művészet… ó dicsőség… ó szent, szent művészet – mondta utoljára.
Zavartan a feleségére nézett, az ajtóra, az ablakokra s várta, hogy
csöngessenek és leeresszék a függönyt.
(1912.)