Hónapokig bujdosott ismeretlen városokban, keserű szájában a kudarc
ízével, elszontyolodva, de hitt magában. Biztos volt, hogy rá még vár a
dicsőség. A szégyen később a föld alá űzte, a pincelakásba és a
súgólyukba.
– Ó, szent művészet, mennyit kell szenvedni érted.
De mikor a színpad porzott a dühös lábaktól, a hősök ordítottak, a hősnő
pedig vérbefagyva feküdt a diványon, az idegei kellemesen borzongtak.
Halkan és izgatottan sugott. Egy év multán már játszott is. Ott lenn, a
súgólyuk villamos mélységében mozgott és gesztikulált, az arcát
elfintorította, kezét – a szerelmi vallomásoknál – szívére nyomta, a
szemét kimeresztette, a könnyei csorogtak, kómikusan játszott, mint
majom a ketrecében. Ezek az esték megviselték. Előadás után, mikor a
függöny lement, a közönség eltávozott és a tűzoltók feltüntek a
színpadon, az arca – halotthalvány és verejtékes arca – búsan rémlett
fel, mint a hold.