A súgónak előbb homályos és zaklatott karriérje volt.
Húszéves korában azzal kereste a kenyerét, hogy bűvészkedett. Hosszú
művészhajat, bársonykabátot viselt, az arcán nyájas mosoly bujkált. Így
köszöntött be esténkint a vidéki vendéglőbe, ahol söröző társaságok
ültek. Akkor elővett egy elefántcsontbotot, egy tojást, egy órát, egy
csomag kártyát. Bűvészetei többnyire nem sikerültek. Hiába forgatta
hipnotizáló szemeit. Kezei ügyetlenek voltak. Még a részeg emberek is
észrevették a suskust. A társaságból rendesen kikeresett egy csempe
fogú, csunya leányt, megfogta az üterét, kétségbeesésében szerelmet
vallott neki. A lány – hálából – elárulta a társaság titkait.
Máskülönben a tojás sohasem változott órává, sohase jött ki az a kártya,
melyet gondoltak.
Ilyenkor az «imprezárió» a söntésben korholta:
– Te botkezű! Ha még egyszer elhibázod, mehetsz.
A bűvész azonban hitt magában, az akarata bűvös erejében. Egy ízben
elkérte a tanácsos aranyóráját. Az órát a mozsártörőjével izzé-porrá
törte.
– Tessék megnézni, uraim és hölgyeim, – hadarta – az órát összetörtem.
A társaság belenézett a mozsárba, az óra csakugyan darabokban hevert,
arany és üvegszilánkok közt. Mindnyájan roppantul meg voltak elégedve.
– Most pedig ráborítom ezt a kendőt – mondta – csak meg kell érintenem a
varázsvesszővel és…
Csend lett.
– … És koncentrálom az akaratom minden erejét…
Összeráncolta homlokát, erőfeszítés tükröződött az arcán, a szeme
világított, mint az indiai fakiroké. Arra a könyvre gondolt, melyből a
bűvészetet tanulta.
Egy perc multán megszólalt:
– Sziveskedjenek önök is koncentrálni az akaratukat. Gondoljanak arra,
hogy a mozsárban megint itt van az óra, épen, ragyogó aranyfödéllel,
sértetlenül, mint azelőtt.
A társaság ismét koncentrálta az akaratát, különösen a tanácsos, aki már
kissé – nem minden ok nélkül – nyugtalankodott.
A bűvész pedig a mozsár fölé hajolt:
– Már hallom a ketyegését.
A kendőt ünnepélyes lassúsággal leemelte. Nem mert odanézni, csak a
tapogató ujjaival kereste az órát és még jobban elsápadt.
– Valami hiba van – mondta halkan.
Az ujjai üvegszilánkoktól vérzettek.
– Valami hiba esett – sírta és az «imprezárió»-ja felé fordult
könyörögve. – Az óra még mindig nincs itt. Egy, kettő, három. Még most
sem. Mi ez…
Azzal lassan a mozsárra szorította a szalvétát, egy pillanatra kiment és
nem is jött vissza többé.