Halványsárgák és feketék voltak a fogai, mint a régi zongorabillentyük.
A fa-hang pedig, mely e fogak közül jött, tompa és bánatos, talán a
hivatásánál fogva is kissé halkabb, mint más embereké, akik azzal
keresik kenyerüket, hogy fennhangon beszélnek. Homloka sunyi, szeme a
földre néz, az arca halvány. Künn, a városon kívül lakott, földszintes
házban, mely sokkal mélyebben volt, mint a többi, úgy hogy a súgó a
járókelőknek csak a cipőjét, harisnyáját és a térdét látta. Ez a
térd-szemlélet lett később a veszte. A súgólyukból egy kardalos lány
kövér térdét bámulta két évig, kinek áttört fekete harisnyáit sárga
harisnyakötő csatolta össze s a lány annyira megbűvölte, hogy – hirtelen
elhatározással – feleségül vette őt és levitte magához földalatti
odujába, mely a pincék hideg és nyirkos lehelletét árasztotta.
Kisérteties volt ez a ház. Messze-messze ki lehetett látni a mezőkre, a
temetőre, a vasúti töltésekre, ahol vonatok zakatoltak, szüntelenül. A
csend megdermesztette a házat. Felesége reggelenként mosdatlanul és
kócosan ült egy széken. Ő pedig – hóna alatt piszkos papircsomókkal –
rohant a próbákra, meggyújtotta a villanylámpát és belebujt abba a
kopott-arany faköpenyegbe, mely második lakásává vált.