Általában mindent dícsért. Nagyon dícsérte a vendéglőjét is, ahol a
világ legjobb ételeit főzik. Egy este végre el kellett mennem vele.
Egy külvárosi szurdékba vezetett, ahol az asztalok zsíros
viaszosvászonnal voltak leterítve és émelyítően fojtott a káposzta- és a
hurkaszag. Majdnem elájultam. Kivül ez volt kiírva: «_Itt a nap minden
órájában jól és olcsón lehet étkezni._» Minél tovább nézegettem az
iszonyú környezetet, annál inkább kétkedtem ebben. Egy koldusasszony
evett valami homályos főzeléket, két szótlan ember csámcsogott
leírhatatlanul szomoruan, mellette pedig valami egyenruhás ember ült,
hivatalszolga, vagy postás – szemén fekete okuláré – és az ujjaival
egyenként szedegette ki a lábosból a töpörtőt és az avas koncot.
Bogumil szeme felragyogott:
– Mit szólsz hozzá?
Nem volt szivem elrontani a gusztusát s hagytam, hadd rendeljen
helyettem is.
– Majd meglátod, milyen pörköltet csinálnak itt.
Csempe és mázos paraszttányérban tettek elénk valami kotyvalékot.
– Nézd ezt a tányért. Piros és kék rózsák. Népművészet. Imádom a
népművészetet.
Megtörölte a száját s aztán folytatta:
– Hol kapsz ilyent? Az emberek drága vendéglőkben dobják ki a pénzüket
és nem tudják mire.
A vacsora végén csettintett a nyelvével:
– Várj, most jön a java.
Azzal felkelt, kivett a zsebéből egy huszfillérest.
– Szereted a zenét?
Bólintottam.
A huszfillérest bedobta a háttér gőzeiben pácolódó zongoraverklibe, mely
siralmasan és nyöszörögve rázendített a _Lohengrin-nyitány_-ra.
Bogumil élvezettel szívta filléres cigarettáját.
– Wagner… A germán félisten… A német tölgyerdők zúgása…
Minden alkalommal ezt játszatta a verklivel s hogy szerette, abban nem
kétkedem. Egyszer azonban elvétette a számot s a Wagner-nyitány helyett
a _Ladi-ladilom_-ot nyekergette a szörnyű szerszám. Bogumil ezuttal is
áhitatosan mondta:
– Wagner… A germán félisten… A német tölgyerdők…