Az életében két korszakot különböztetek meg: az egyikben mindenre
_rászokott_, a másikban mindenről _leszokott_. A _rászokás_ is, a
_leszokás_ is teljesen céltalan volt. Én azonban mind a két korszakában
egyformán becsültem őt és tudtam, hogy ezek a hókuszpókuszok szükségesek
számára, hogy a haláláig való unalmas napoknak fűszert és színt adjanak.
Lassan hozzászokott a szivarozáshoz. Félévi gyakorlat után odáig vitte,
hogy naponta tíz-tizenöt szivart elszívott.
– A szivar, barátom, az egyetlen dolog, amiért érdemes élni – mondta és
rágyujtott egy keserű és erős britannikára.
Aztán hozzászokott a tejhez, a vegetáriánus koszthoz, a szőllőhöz, a
korai felkeléshez, az evezéshez, mindenhez, amihez az ember hozzászokat.
Felemelte az élete _standard_-ját. Havi száz koronáért kivett egy
bútorozott szobát, melyet a gazdasszonya polgári ízléstelenséggel –
csecsebecsékkel, üveggyöngyökkel és Macquart-csokrokkal – ékesített fel.
– Nem kell sajnálni a pénzt – filozofált. – Jól kell élni, a kutyafáját.
Egy másik évben pedig mindenről leszokott. A kávéházban naponta
beszámolt az uj eseményekről.
– Nem szivarozom – beszélt sugárzó arccal. – Barátom, a szivar
egyszerüen fölösleges. Rontja a tüdőt. Aztán sokba is kerül. Csak
tudnád, milyen jól alszom, mióta elhagytam a dohányzást.
Máskor ezzel lepett meg:
– Nem iszom bort. Semmit se iszom. Beiratkoztam az _Antialkoholisták
Egyesületé_-be.
Egy hónap mulva ezt ujságolja:
– Tudod mi az ujság? Leszoktam a tejről és – képzeld – a szőllőről is…
A lakását otthagyta és ujat bérelt.
– Láttad az új szobám?
– Remélem szép.
– Mese.
– Nagy?
– Terem.
Felmentem hozzá. Egy ferencvárosi szűk diákszobában lakott, az ablaka a
szemétudvarra nyilt és egy irdatlan tűzfalra nézett. Fényes délben
sötétség borult rá, állandóan gyertyát kellett volna égetnie, de ő
sohase világított, mert – mint mondta – szereti «_a kellemes és
misztikus félhomályt_». Különben is ez jót tesz a szemnek.
Lavórja egy nádszék rámájában állott, melynek nádülőkéjét régen kiülték
boldogabb ülepek.
Kinyitotta az ablakot.
– Végy itt lélekzetet – mondta. – Ilyen levegő sehol sincs. Semmi por.
Micsoda?
Lélegzetet vettem a kedvéért.
– Mélyebben. Igy, mint én. Ki a mellet. Ez erősíti a tüdőt.
A félhomályban alig lehetett látni. Csak a halottfehér arca világított.
Bámultam az arcát és csillogó szemét, melyben vad és fanatikus hit
ragyogott s nem tudtam, mit érezzek iránta, szánjam-e, vagy irigyeljem-e
összhangos életfilozófiájáért, mellyel túltette magát minden bajon s
eljutott a bölcs és boldog emberek révéhez, a teljes megelégedéshez.