Egy reggel a kávéházban ült. Áprilisi napfény bizsergette a vérünket,
jól éreztük magunkat. Bogumil szilvapálinkát rendelt reggelire s hozzá
piros vizes-zsömlét evett. Csodálkoztam az ízlésén. Kissé barbár
dolognak tartottam, hogy valaki reggelire – éhomra – pálinkát iszik és
rosz zsömlét eszik hozzá.
– Barátom, – mondtam – te valóságos életművész vagy.
Lenkék szeme felragyogott.
– Igen. Te értesz élni. Elnézem, micsoda művészettel hörpintgeted a
pálinkát.
Bogumilnak tetszett a megjegyzésem. Ettől a naptól kezdve szilvapálinkát
reggelizett, vizeszsömlével. Ugy érzem, hogy ezzel az egyetlen tréfával
eldöntöttem az életét. Beleszólt az étrendünkbe, oktatott, hogy mit hogy
kell enni, későn feküdt és későn kelt, amint a életművészhez illik.
Nagyon szerettem ezt a csendes és szomorú szlávot. Alapjában pedig volt
filozófiája is s nem egészen jogosan mosolyogtam rajta, hogy mindig
mindennel meg volt elégedve és ahelyett hogy panaszkodott volna, igent
bólintott és helyeselt. Ő volt az utolsó igen-mondó.